Az anyagaimat rendezgetve találtam rá, egy régi gépelt oldal fénymásolatára, így szeretném most közkinccsé tenni -pár fényképpel fűszerezve- Mátyási Károlyné óvónő írását a “Hősök kertjének” történetéről.
A „Hősök kertje”
Az eleki gyermekek kedvelt játszóhelye a liget, ahol a Lenin TSZ gépszerelő brigádja társadalmi munkában játszóteret rendezett be. Az ott önfeledten játszó gyermekek nem is tudják milyen nevezetes hely volt valamikor a liget, vagy eredeti nevén a „Hősök kertje”. Mert amikor létrehozták és akik létrehozták, kegyeletként ennek a helynek ezt a nevet adták.
A „Hősök kertjének” fent maradt máig is az igaz története, igaz csak kevesek emlékezetében, többek között nagyapáméban is /Komoróczki Sándor/, aki átadta nekem, én pedig hogy elevenebben éljen ez az emlék, hát közreadom:
Valamikor az 1700-as években Eleken három folyó ömlött össze, majd egyesülve egy ágban, Gyula irányába folyt tovább. A folyamszabályozások eredményeként ez a három folyócska holtág lett, lassan kiszáradtak, és ahol összeömlöttek, tehát a torkolatnál, mély gödör keletkezett, ami az év meghatározott részében vízzel telt meg, majd elmocsarasodott. Annak idején sok fürödni vágyó gyermek lelte benne halálát. Érdekes módon a lecsapolt holtágak folyómedreinek iránya ma is megállapítható. A téli hóolvadások után tavasszal a víz ott jön fel a leghamarabb, hiszen ott a legmagasabb a talajban a víz szintje. Néhány éve amikor rengeteg csapadék esett le télen, tavasszal a Kossuth L. utca házainak kertjeiben, majd folytatódva Gyula irányában a kövesút mentén szinte összefüggő állóvíz volt látható, ugyanis itt folyt valamikor el az egykori folyó. A torkolat pedig a liget helyén volt.
1919 táján az akkori eleki tanács /akkor még nem ez volt a neve/ elrendelte, hogy a liget helyén lévő mocsaras gödröt /folyótorkolatot/ temessék be. Minden gazda meghatározott számú szekér földet volt köteles idehordani, s hogy mennyit, ezt vagyoni helyzetüktől tették függővé. Amikor betemették, akkor a községi elöljárók a lakossággal egyetemben elhatározták, hogy ezen a helyen, az alig egy éve befejeződött I. világháborúban elesett, hősi halált halt eleki katonák emlékezetére, egy gyönyörű kertet, ligetet alakítanak ki. Minden család annyi díszfát rendelhetett, ahány hősi halottja volt és figyelembe vették azt is, hogy a világ melyik részén esett el, mert arról a tájról hozatták akkor a díszfát. Így került aztán a „Hősök kertjébe” szomorú fűz, gesztenye, kókuszdió, szil, gyertyán, és különböző fenyőfák, sok-sok vadrózsabokor és egyéb díszcserje. Mert a tanács megrendelte, meg is hozatta a fákat, majd egy szép ünnepély keretében elültették valamennyit. Körbekerítették drótkerítéssel, a kerítés mögé orgonasövényt ültettek/amely tavasszal csakúgy ontotta a kellemes virágillatot/, majd kapukkal lezárták a kertet. Akkor még őrök vigyázták a ligetet, hogy senki kárt ne tehessen a fákban, bokrokban, nem volt szabad oda bejárni, csak meghatározott ünnepi napokon nyitották meg a kapukat. Megnőttek, kifejlődtek a fák, bokrok, öröm volt végigsétálni a ligeten, s közben gyönyörködni bennük. Mert egy idő után végleg megnyitották a kapukat, a nyári vasárnapokon itt kapott helyet a falu fiataljainak szórakoztatására /mert ekkor még nem volt TV/ a körhinta, a céllövölde, tehát olyan vidámpark-féle lett belőle, nyaranta. Voltak, akik vigyáztak a fákra, bokrokra, de sokan nem becsülték, hanem rongálták. A viharok is sok kárt tettek bennük, az utóbbi például annyi fát kidöntött, megtépázott, hogy helyükbe újat kellett ültetnie a tanácsnak.
Ezek már nem emlékeztetik a ma is élő családtagokat a háború hősi halottaira, de talán így is van ez rendjén, hiszen nem áll meg a világ, megy tovább, minden fejlődik, változik a természet, újabb és újabb emberek születnek, nőnek fel, de az egykori hősöket az új nemzedék sem feledi, emlékük a lelkükben él tovább.
Mátyási Károlyné óvónő
Köszönjük, hogy vette a fáradságot és leírta a történetet, ezzel megőrizve az utókor számára a történelmünk egy apró darabját.
Wittmann Attila
elekfoto 