Az Elekre 1724-ben érkező német ajkú telepesek lelki gondozását a gyulai plébánia látta el a kezdeti időkben. A lakosság mélyen vallásos volt, így egy pap, templom és plébánia hiánya óriási problémának számított., ezért nagy volt az igény egy „saját” plébános jelenlétére, aki 1734. május 1-én Johann Anton Hollinger személyében meg is érkezett.
Fontos tudni, hogy a XVIII. században is a pappá válás egy folyamat volt. A katolikus egyházban több fokozatban történt a felszentelés, a papi rend megszerzése előtt is voltak kisebb, alacsonyabb rendű felszentelések.
Ostiáriátus (ostiarius)– Az ajtók őrzője a templomban, az alacsonyabb rendek legalsó szintje. Manapság már nem alkalmazzák külön.
Exorcistátus – az ördögűzés kisebb formája, szimbolikus tisztség.
Lektorátus – a Szentírás felolvasásának szolgálata. Jelentős lépés a szolgálati élet felé, de még nem szentelés, inkább megbízatás.
Akolitátus – segítő szolgálat az oltárnál. Segítségnyújtás a liturgiában, pl. gyertyák hordozása, oltár szolgálata. Fontos szolgálat, amely közelebb viszi a jelöltet az egyházi szolgálathoz.
Létezett úgynevezett „világi pap” és „rendi pap”. A „világi papok” nem tartoztak egy szerzetesrendhez sem, a papi normák és előírások szerint éltek (pl. cölibátus megtartása), még a „rendi papok” vállalták, hogy a papi normák mellett még egyéb szerzetesi szabályokat, fogadalmakat is megtartanak. Anton Hollinger „világi pap” volt.
Johann Anton Hollinger, a bajorországi Neuburg an der Donauban született, Johann és Christina Hollinger második gyermekeként, 1702. szeptember 15-én. A családnak öt gyermeke volt, három fiú (Johann Anton, Johann Martin, Adam Jakob) és két leány (Maria Ursula, Maria Johanna).[1] Vélhetően a tanulmányait is itt kezdte és indult el a papi hivatás felé.
Elek 1778-tól esperesi kerület volt, így az eleki plébános esperes volt. Ekkor az espereseknek általában saját viaszpecsétjük volt és nem az eleki plébánia pecsétjét használták, ahogy a képen is látszik.
A 18. századi Magyarországon a falusi közösségek életében a plébánia és a világi önkormányzat – a bíró és az esküdtek testülete – egymással szorosan együttműködve működött, bár jogilag külön rendszert alkottak. A plébános feladata volt a lelkipásztori munka, az iskola fenntartása és a hívek vallási nevelése, míg a bíró és az esküdtek a község világi ügyeit – igazgatást, igazságszolgáltatást és gazdálkodást – intézték.¹
A dokumentumon Caspar ….. „Richter” (bíró) aláírása alatt Joseph Wittmann és Christoph Wittmann „geschworener” (esküdt) aláírása szerepel. A bíró és esküdtek alkották a tanácsot, ami gyakorlatilag a mai önkormányzati képviselő-testület megfelelője volt. A bíró a polgármester, az esküdtek a képviselők szerepét töltötték be.
Egy a Temesvári Egyházmegyei Levéltárban megtalálható, 1788. évben keltezett egyházi kivonaton több viaszpecsét mellett szerepel Elek pecsétje is.
SIGILLUM*ELLEK*1773
A pecsét peremiratát két nagyobb és két kisebb zászló díszíti, benne pedig a “Sigillum Ellek 1773” felirat szerepel. A sigillum latin szó jelentése pecsét, tehát a peremirat jelentése “Elek pecsétje 1773”. Középen egy női alak, felette egy sarló és mellette egy templom látható. A sarló utalás lehet Sarlós Boldogasszonyra, akinek a tiszteletére a templomot szentelték. A bal oldalon látható templom pedig Elek első templomának ábrázolása vagy a templomra utaló stilizált kép.
Szembetűnő, hogy a település neve ELLEK-ként szerepel. Ha “csak” egy elírás, akkor miért nem javították ki, hiszen ez mégiscsak egy települési pecsét, amit még 1788-ban is használtak.
Az 1773-as dátumot megvizsgálva nem találunk semmilyen olyan nevezetesebb eseményt a település történetében, amihez köthető lenne ez az évszám. Valószínűleg a település közigazgatása ekkor jutott el arra a szintre, hogy már saját pecsétet is használt.
Egyenlőre ez a legkorábbi eleki pecsétlenyomat, amely ismert számunkra, aminek pecsétképe akár a település első “címereként” is értelmezhető. A pecsétkép azért is lehet sokaknak ismerős, hiszen szinte megegyező hasonlóságot mutat, a mai eleki címer egyik elemével (bal alsó negyed).
Így él tovább a múlt emléke napjainkban az eleki címerben.
Köszönet a Temesvári Egyházmegyei Levéltár munkatársának, dr. Claudiu Călin úrnak, aki nagy segítséget nyújtott a levéltári kutatásaimban.
Az Elekre betelepült németek lelki gondozását kezdetben a gyulai plébánia látta el. A magyarul nem beszélő német ajkú lakosság saját, német nyelven beszélő plébánost szeretett volna, de ehhez sem templom, sem plébánia nem állt rendelkezésre. Első lépésként megépült a plébánia épülete, majd a gróf Wenckheim családnak köszönhetően 1734. május 1-én érkezett a településre Németországból Hollinger Antal.
Ellenjegyzések és pecsétek egy egyházi leltár végén.
A Bánhidy kastélyról már több cikk is megjelent az Elekfotón, de ettől függetlenül a család utáni kutatás tovább folytatódik. Egy családi fénykép került most a figyelem középpontjába Lukács Viktor barátom jóvoltából, ami 1930-ban készült és gróf Üchritz-Amédé Emilt feleségével, báró Bánhidy Stefánia írónővel és a családját ábrázolja a bőri kastély kandallós termében.
Lőkösháza pusztán több kastély és major volt található, amelyeket nemes és híres családok építettek vagy később megvásároltak. Még ma is élő határnév például a „Kintzig”, ahol még iskola is létezett. Az elnevezés a néhai Kintzig major tágabb területét jelöli. A majort a névadó család építette, nyéki Kintzig János.
A magyar nemesség adományozásában 1905. május 2. Kintzig János földbirtokos részesült. Würtzburgi származású nemesi család volt. Családfájuk visszavezethető volt a XVII. század közepén Schweinbergben élt Valentin Künzig von Hardheim-ig. Szépunokája az 1759. január 16-án Schweinbergben született Sebestyén, aki az Arad megyei Szentannán telepedett le. Az ő leszármazottja Kintzig János aradi főispán, aki Tövisegyházon, (Simándtól délre) született.
“Ami az egyik embernek szemét, a másiknak kincs.” ez a mondás jutott az eszembe, amikor minap a gyógyszertár mellett egy közterületi hulladékgyűjtőt vettem észre.
Gyermekkoromban több ilyen kuka is látható volt az utcákon, de mára már talán ez az egyetlen darab maradt belőlük. Furcsa, hogy már ez is “régiség”.
Eleken szinte mindenki által ismert tornyos kis épületben laktak a nagyszüleim közel 50 évig. Sok gyerekkori emlék fűz ide, ezért is kezdtem utánanézni a ház történetének.
Cholnoky Hilár különleges háza a mai napig áll.
A falusi környezetben igen szokatlan kis villa építtetője Cholnoky Hilár volt. A családi nevet mindenki, még országhatáron túl is, Cholnoky Jenő neves földrajztudós miatt ismeri, aki másodunokatestvére volt Hilárnak. Voltak még a családban sikeres írók, neves orvosok.
A családfa adatai szerint Hilár szülei, Cholnoky Károly és felesége, Mocsáry Katalin 1878-ban kötöttek házasságot, hét gyermekük született. Hilár fiuk 1883-ban Egerben.
Kutatásaim során a következő adatokra bukkantam: 1893-ban a nyarat Pomázon töltötte egy Szünidei Gyermektelepen. A budapesti Wesselényi Miklós polgári fiúiskolában tanult, majd a VII. kerület Német-utcai Községi Polgári Fiúiskolában, ahol 1892-ben, 4. osztályos tanulóként javítóvizsgára küldték.
1901-ben a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola Fém- és vasipari szakosztályának harmadéves tanulója volt, de elhagyta az iskolát.
1903-ban a Magyar Közigazgatás júliusi számában budapesti lakosként „alkalmazást keres” Intelligens, nőtlen 29 éves jóírású, 7 középiskolát végzett fiatalember azonnali belépéssel, szerény feltételek mellett. Czím: Cholnoky Hilár, Budapest VII. Hernád u. 30. III/50.
1907-ben a „Szabolcs” júliusi számában olvasható, a hírek címszó alatt, hogy mint ófehértói anyakönyvvezetőt állásából a főispán felmentette. Valószínűleg azért, mert:
A Székes Fehérvári Naptár bejegyzése szerint Csősz településen segédjegyző lett.
Az 1914. évi Budapesti Czím és Lakásjegyzék szerint: Cholnoky Hilár „műsz. hiv.” VI. Lehel utca 17 sz. alatt lakik.
1915. 01. 22-én szerepel az első világháború „Hírek a Sebesültekről és betegekről” névsorában.
Ezen a vonalon keresgélve megtudtam, hogy a híres nagy múltra visszatekintő 32-es Budapesti Császári és Királyi Gyalogezredben szolgált. Ahol a fenti bejegyzés szerint gyalogos katonaként megsebesült. Kezdetben a csehországi Kremsierben lévő kórházban volt, utána a piliscsabai tábori kórházban, majd Budapesten az Eötvös utcában ápolták.
A talált adatok szerint első felesége, Cholnoky Hilárné 1916-ban kezelő volt a budapesti központi távírda hivatalában. Ekkor a Koronaherceg u. 13-15.-ben laktak. 1918-ban feleségét, Laurinetz Margitot előléptették a postánál, majd 1922-ben posta és távírda ellenőr lett. Három évvel később Hugyagra helyezték postamesternek. Ezután nem találhatunk róla adatokat.
A Pesti Hírlap 1926. január 10-i számában Hilárnak két keresztrejtvénye jelent meg.
Cholnoky Hilár egyik keresztrejtvénye…Cholnoky Hilár másik keresztrejtvénye nem kevésbé díszes kivitelben készült.
1926. 03. 21-én Elek község rendkívüli közgyűlése írnoki állás betöltésére hat pályázó közül egyhangúlag Cholnoky Hilárt választotta. Második feleségével itt már úgy telepedett le, hogy a házépítés gondolata is megszületett. Legalább két házhelynyi telken, közvetlenül a nádas tó partján építkeztek. A ház alaprajza igen egyszerű, négyosztatú volt, az utcára két szép nagy szobával, közte a kis tornyos hatszögletű előszoba adta a villaszerű megjelenést. Az udvar felé volt a harmadik kisebb szoba és a konyha, kamrával és a padlásfeljáróval. Hátul a konyhabejárat előtt, közvetlenül a tó partján szép faragott kis szaletli állt. Érdekes, hogy a partra helyezték az épületet, pár lépésre a hátsó bejárattól már a nyílt víztükör volt. Az utcai bejáratot egy kis tornyos betonhíd díszíti még, amely az árkot íveli át. Mellette két oldalon egy-egy hatalmas vadgesztenyefa nőtt. A ház két oldala gyönyörűen parkosított volt. Fenyőfák, nyírt bukszusok, tuják és jukkák tették különlegessé. A telek jobb oldali részén gyümölcsöskertet alakítottak ki.
A Délmagyarország 1938. február 4-i számában bukkan fel újra Cholnoky Hilár neve. A cikk szerint Eleken a községi hivatalban Bánhidy József járlatkezelő szabadsága alatt 1937 nyarán a kulcsok Cholnoky Hilár irodatiszthez kerültek. Ezt használta ki Pohl Zoltán „szellemi inségmunkás”. Az íróasztalkulcs megszerzésével folyamatosan dézsmálta az ott lévő pénzt és bélyegeket. Két évre ítélték az eleki „betörő inségmunkást”.
A Délmagyarország 1938. február 4-i számában olvasható az eleki ínségmunkás bűncselekményének története.
Hilár 1938. december 23-án halt meg rákban.
A nagyszüleim, Mag József és Brandt Terézia 1939-ben vásárolta meg, fiatal házasként az épületet a makói örökösöktől. Falusi ember szemével nem volt megfelelő, mert semmiféle gazdasági épület nem tartozott hozzá: ólak, istálló stb. Édesanyám emlékei szerint, már amikor épült a kis villa, jártak oda nézegetni milyen különleges lesz. Amire ők beköltöztek, már teljesen befutotta a falakat a vadszőlő, még a padlásra is belógtak az indák. A házban két festmény maradt, az egyik Liezen-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet című képének (1882) másolata.
Liezen-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet
Az eredeti festmény a Magyar Nemzeti Galériában látható. Illusztrációként a Magyarország Alaptörvénye (2017) díszes kiadványában is megtalálhatjuk a 40. oldalon egy kinagyított részletét. A másolatot, azt mondták, Hilár készítette. Meglehetősen tökéletes a kompozíció, és teljesen hiteles a színhasználat. A formátuma más: az íves felső helyett vízszintes a kép felső széle.
A Cholnoky-féle Magyarországi Szent Erzsébet ma a temetői kápolna falán látható.
Az akkori lehetőségek csak a helyszíni másolatkészítést feltételezik. Egy kis csalafintaságot csempészett bele, a bal alsó mellékalak jobb kezére hat ujjat festett Hilár. A kép édesanyámék gyerekszobájában őrizte a két lány álmát évtizedeken át. Nagypapám kérése volt, hogy halála után helyezzék azt a temetőkápolna falára. A festmény 1991 óta kíséri a lelkeket utolsó útjukra.
A másik képet a szemközti szomszédék, Hauck Mátyásék kapták, akikre a ház kulcsa volt bízva, amíg az épület lakatlan volt. Ők a szép kis szaletlit időközben átköltöztették a saját portájukra. Nagypapám szívesen meg is vásárolta volna, hogy visszakerüljön az eredeti helyére, de nem adták semmi pénzért. Különleges dísze maradt kakukktojásként a parasztportájuknak.
Hilárt az eleki temetőben temették el. Második felesége, Szűcs Emilia, 1939-ben, nem sokkal férje halála után, a makói kórházban, 49 évesen hunyt el. A család Makón helyezte nyugalomra. Nagymamám, aki igen melegszívű teremtés volt, gondozta Hilár sírját. Erről tanúskodik a fotó, ahol ő és a két lánya látható a sírnál. Nyughelye a temető keleti részén, a díszsirhelyek közelében volt.
Mag Józsefné Brandt Terézia leányaival a Cholnoky-sírnál
Még a múltat idézheti, hogy nagyapám a beköltözéskor megtalálta Hilár naplóját, melynek „esküvő nászéjszaka nélkül” című részére anyuka is emlékszik. Valószínű a katonai behívó miatt lehetett. Más példákat is ismerünk, hogy a jegyesek hamarjában megtartották az esküvőt a frontra indulás előtt. Milyen jó volna, ha meglenne még ez a napló!
Leszármazottakról nincs tudomása senkinek.
A történetnek itt látszólag vége, de a világ változott, az utca a Zalka Máté nevet kapta, most Alma utca lett. A kis villa viszont még áll. A történetet szeretném folytatni édesanyám emlékeivel arról, hogy ők milyen boldogan éltek itt, ebben a házban.
A Makói Újságban megjelent gyászjelentés Hilár feleségének elhunytáról
A cikkben közölt adatokért hálás köszönetem Rybar Olivérnek, A Cholnoky család története szerzőjének. A kötet a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület gondozásában jelent meg 2021. 295. o.
elekfoto 