Előző cikkünkben említettük, hogy több fénykép is készült 1964-ben a toronyból, egy Elekről szóló tanulmányhoz.
Az előző kép a Gyulai utat mutatta, északi irányban, a mostani pedig a nyugati ablakból készült. A Kétegyházi út belső szakaszát ez idő tájt Tanácsköztársaság útjának hívták, de, ha nem tévedek, volt korábban rövidebb ideig Sztálin-, és még korábban Hitler út is – ezt a fontos utcát mindig az aktuális diktatorikus hatalom kedvenc témájáról vagy erős emberéről nevezték el. Igazán szerencse, hogy valahová vezet, és végre rendes neve van manapság.
Kilátás a toronyból nyugati irányban, 1964.
A kép érdekessége többek között a plébánia udvara a szép veteményessel. Wagenhoffer plébános nyilván szeretett kertészkedni.
Ma is körülbelül ez látszana innen, persze egy-két épület változott, van kerékpárút, és a villanyoszlopok sem fából vannak manapság.
Városunk ismertetőjegye és jelképe, egyben az egyetlen valamelyest eredeti állapotban maradt műemléke a templom. Tornya messziről látszik, hisz jó magas – ez a szerencsés tulajdonsága kiváló kilátást biztosít belőle. Mindig szerettem nézegetni a toronyból készített fotókat, bár, érdekes módon, jómagam még nem jártam fent.
A most következő képet nagymamám, az egykori tanítónő, Gáspár Lászlóné Torday Adél készítette. 1964-ben egy pályázaton vett részt, melynek témája “Elek község szocialista fejlődése” bemutatása volt. A pályázaton harmadik helyet, és egy akkori viszonyok közt komoly pénzdíjat nyert alkotást a két lányát egyedül, igen szerény körülmények közt nevelő tanítónő hosszas munkával állította össze.
Nem lehetett igazán könnyű dolga, hisz ő maga nem született eleki volt, így valamelyest kívülállóként készítette el a történeti művet. Szerencsére nem csak a címmel megadott témáról írt, hisz akkor húsz év történéseit kellett volna csupán összefoglalnia… a tsz-ek létesítéséről, és egyéb “nagyszerű” szocialista vívmányok létrehozásáról. Ehelyett rendesen utánajárt Elek történetének, a dicső szocializmus előtti éveket is figyelembe véve.
Sajnos nem volt lehetősége sok fényképet készíteni, de a szépen bekötött kéziratba azért bekerült három egész jól sikerült fénykép, amit illusztrációként készített a történet mellé. No de félre a szöveggel, lássuk a képet. Íme:
Kilátás a templom tornyából északi irányba, 1964
Az itt látható kép (rákattintva nagyítva is nézegethető) északi irányban mutatja a kilátást, tehát a Gyulai utat látjuk.
A látóhatárt kémlelve feltűnik, hogy a jelenlegi benzinkúttal szemközti házak, és az azok mögötti negyed (Gerolzhofen utca) helyén akkor még csupán vályogvető tavak, illetve rétek voltak – maga a benzinkút sem létezett még. A falu vége a mostani Vécsey sor sarkán volt.
Az előtérben lentről fölfelé látszik egy háromszög a templom melletti iskolaépület tetejéből, utána a palatetős, látszólag fehér tetejű épület Fröhner János lakóháza, aki akkoriban fodrász volt, és műhely-bolthelyisége is itt volt. Ő később a ház lebontása után a Lökösházi úton lakott és dolgozott, a Gimnázium épületével szemben. Ezen épületek helyén ma a Polgármesteri Hivatal, illetve a mellette levő utca van.
A Fröhner-ház után következett a Vertán-féle ház, melynek tulajdonosa gyógyszerészként dolgozott. Érdekessége, hogy ez az épület a Gyulai út és a régi piactér (ma parkoló, az Anno Söröző mellett) sarkán állt, udvara és kertje pedig eredetileg a József Attila utcáig ért. Később a kert végébe épült a két nagy tömbház, legújabban pedig a ház helyére került a ma a postahivatalnak is helyt adó nagy lakóház.
E sorok írója sokat játszott az egykori rendkívül hangulatos, parkosított kertben, mivel gyermekkorának kezdetét ott töltötte, 1982-ig, ami után az akkorra erősen omladozó épületet lebontották.
A mai aszfaltozott “városi” környezet, ami ott látható, sajnos nem nevezhető valami szépnek, viszont legalább jó sok család lakik a házakban, amik ide épültek, nem csak egy.
Az Ady Endre utca mai park jellegű szakasza akkoriban piactér volt, és a sarkán álló mai Anno söröző, egykori Kunditz-ház homlokzata ma is ugyanilyen. A mai garázssor helyén is valamilyen, a mostani kinézetéhez hasonló kerítés volt, részben bolthelyiségekkel, gondolom a piactér miatt, melyektől jobbra egy nagy ház látható – ez szintén ma is ott áll, csak éppen az ablakai lettek sokkal kisebbek, és a homlokzata egyszerűbb.
A Gyulai úton tovább szemlélődve látszik, hogy a mai Idősek Klubja akkor is ugyanígy állt a Semmelweiss-utca sarkán, ahogyan a legtöbb épület alakja a maiakhoz hasonlít, persze kivéve az időközben épült új házakat.
Az út kanyarulatában, a mai benzinkút utáni részben fehérre festett beton védőkorlátok voltak, amiket messziről látni.
Gyakran hallani helybeliektől, hogy mennyire szörnyű ez a környék, nem lehet sehova elmenni, nincs mit csinálni, unalmas.
Sajnos, van benne valami, hisz nem lesz itt az egyik pillanatról a másikra hirtelen egy vidámpark, nem költözik ide a Salzburgi Ünnepi Játékok, de még az Oktoberfest sem. Városunk nem egy hihetetlen izgalmas hely így első ránézésre. Nyugi van, de azért ez talán nem is olyan nagy baj. Az a nagyvárosi pezsgés nem pezseg itt annyira, hisz se egy felhőkarcoló, se egy izgalmas metró-aluljáró nincs, híres várromról, sokcsillagos wellness-hotelről és strandról nem is beszélve. Ezek mind lehetnének itt, csak hát még sincsenek.
Még a mozink is bezárva, szétszedve árválkodik, kellett nekünk olyan sok videomagnót vásárolni annak idején – hát, ezzel is megjártuk.
De azért ne legyünk ennyire savanyúak, lássuk be, környékünkön mégis vannak érdekes helyek, még olyanok is, ahová szinte helybeliként is érdemes ellátogatni.
Pár kézenfekvő úticélra persze a rutinos olvasó rögtön legyint, hogy “ááá, minek menjünk el a Várfürdőbe, voltunk ott már 10 évvel ezelőtt párszor, unalmas…” – azért javaslom nekik, hogy néha ellenőrizzék, mi újság az ilyen helyszíneken. Nem biztos, hogy nem éri meg kipróbálni, hisz mindig fejlesztenek valamit az attrakciókon.
Őszi tippünk egy kellemes kirándulásra a Pepi-kert megtekintése – október közepe-vége táján leginkább ajánlott, természetbarátoknak remek sétahelyszín.
Kedvcsinálónak pár kép, igaz, bár tavalyiak, de ősz van idén is, tessék elmenni oda, Szarvas nincs is annyira messze!
Ő volt az, akinek az arborétumot köszönhetjük.
Tavaly november első napjaiban jártunk ott, érdemes figyelni a szép színes lombokat! Nyáron ehhez képest egyhangú a látvány, amikor nagyrészt minden egyformán zöld.
Sárga színek uralkodása
Reggel 8-tól sötétedésig lehet sétálgatni, a belépő nem borsos, és garantált a friss levegő. Azért ne szandálban vagy magassarkúban jöjjön a látogató, de nem kell túrabakancs sem. Estefelé már hűvösebb lesz ilyenkor ősszel, érdemes rétegesen öltözködni.
Piros háttérképeket kedvelők részére
Ezek a képek 2010. november 6-án készültek. Egy derült hétvégén szép napot lehet eltölteni a csodaszép növények között.
Ginkgo Biloba ősszel
Az arborétum honlapján bőséges információ olvasható a park nyitvatartásáról, szolgáltatásokról, látnivalóiról. Érdemes megnézni itt: http://www.pepikert.hu.
Nem csak növények laknak itt!Színpompás tisztás
Környékünk egyik legszebb természeti környezete a park, igazán megéri felkeresni!
Az 1930-as években készültek a következő szép, aratást bemutató fotók, valószínűleg a már említett Singer plébános keze által.
Az akkori “kombájn” egy állva dolgozó, gőzhajtású cséplőgép volt, melyet béreltek a gazdák, mindenki sorban, egymás után vette igénybe, előjegyzés alapján.
Ez a gőzgép hajtotta meg a cséplőgépet. A nagy meghajtókeréken látható az ékszíj.
A meghajtóerőt a csépeléshez egy amolyan gőzmozdony jellegű masina szolgáltatta, melyekből manapság néhányat meg lehet még tekinteni az ópusztaszeri emlékpark szabadtéri gépmúzeumában. (http://www.opusztaszer.hu). Voltak is időnként nagy tűzesetek amiatt, mert begyulladt a száraz szalma a gőzgép tüzétől.
A terményt (a képen gabona látható) kézzel kaszálták, majd kézzel cipelték a kévéket a géphez.
Az aratás alapművelete a kaszálás és a kévék összehordása volt. Jó sok munka volt egy nagyobb földön, 1939 körüli a kép.
Érthető, hogy régebben miért élt meg több ember a földek műveléséből… Ma egy kombájn talán 20 ember és néhány ló munkáját is elvégzi – hiába, haladunk a korral.
A Singer-Strifler család arat 1939 körül - zsákokkal, mögöttük a cséplőgép látható
Érdekes, és ezt a Claas honlapján olvastam még régebben, hogy a kombájnban forgó dob ( a cséplődob) ötlete még a XVIII. századból származik… a nagy francia forradalom idején találták ki a konstrukciót. Tehát a mai óriás csoda betakarító-masinák a gépezetük mélyén hasonló szerkezettel dolgoznak, mint 200 éve!
Ezen a képen jobban látszik maga a cséplőgép, tetején a munkásokkal.
Aratás van most is, csak éppen a kukoricának van itt az ideje. Azért a hangulatot visszaadják rendesen ezek a búza betakarítását mutató képek is.
Az idén is sor került egy rövid, de érdekes látogatásra részünkről Gerolzhofenben.
1. nap – Europäische Tankstellen-Tour
Július 21-én hajnalban szokatlan mozgolódást hallhattak a nyitott ablaknál alvó helybeliek a Gyulai út belső szakasza, illetve a polgármesteri hivatal környékén: Buszunkba gyömöszölve közepesen túlméretes poggyászainkat, elindultunk az idei németországi utunkra gerolzhofeni barátainkhoz.
Nagy várakozással indultam útnak, annak ellenére, hogy néhányszor már voltam Gerolzhofenben, mert az utazás előtti utolsó megbeszélésen utunk fő szervezője, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony bemutatta programunkat, ami nagyon ígéretes volt.
Reggel kettőkor rendes esetben épp a másik oldalára fordul az ember, így elég szokatlan volt a hajnali szunyókálás a csak mérsékelten kényelmes buszon. Nemsokára egy nagy durranás és a leszakadó futófelület dörömbölése jelezte, hogy az egyik hátsó kerék megadta magát. “No, mégis kevesebbet kellett volna vacsoráznom…” gondoltam magamban, kicsit felriadva az éber horkolásos fázisomból. Ekkor még csak Tiszaug környékén jártunk, szerencsére sikerült hamarosan találni egy alkalmas helyet a megállásra, majd a szakszerű kerékcserére. Mint kiderült, a látszólag a semmiből oda-teleportált szerelő az egyik derék buszvezető volt, aki erre az alkalomra speciális ruházatba öltözött. Köszönet neki, igen ügyesen végezte a dolgát, pedig az a csavarok méretét és számát elnézve nem volt egészen könnyű.
A továbbiakban viszonylag gyakran megállva felvettünk még néhány utast, akikre a küldetés sikere érdekében a későbbiekben feltétlen szükségünk volt. A pót-pótkerék beszerzése is egy plusz benzinkutas látogatást okozott, és még volt pár ilyen eset. Így azt lehet mondanom, közepesen lassan haladtunk.
Útközben viszont láttunk szép tájakat, amennyire az EU-szabványos zajvédő falak engedték. Mindig megfogadom, hogy egyszer elmegyek a Melki Apátságba, de tényleg, nem csak elszáguldva mellette, elvégre Ausztria egyik legjelentősebb ilyen műemléke. Még az autópályáról is impozáns látványt nyújt.
Stift Melk, ahogyan az autópályáról látni
A megállások alkalmával mindig sétálgattunk kicsit. Fontos ez, mert különben nagyon megviseli az ember(lába)t az út. Mindig negyedórára álltunk meg, ami mindig harminc perces volt, de legalább nem hajszoltuk magunkat nagyon.
Útközben kicsit készültünk a műsorokra – mert még az indulás előtt kitaláltuk, hogy valami olyat fogunk énekelni, ami a vendéglátóinknak tetszik, és vidám hangulatot teremt. Először két, youtube-ról szerzett dalt próbáltunk ki, de mindenki túl bonyolultnak találta, főleg pedig rém hosszúnak. Egyik sem volt egyszerű eset. Szerénységem viszont elkövetett még fél nappal az indulás előtt egy rövid, ámde legalább általam frappánsnak gondolt dalt, amit aztán megszavazott a csapat – hmm, életemben először dalt írok, amit még elő is fogunk adni, unglaublich!
Végül a tervezettnél, 18:30-nál valamivel később, nyolc körül értünk Gerolzhofenbe, a Berliner Straße nagy parkolójába. Boldog vendéglátók, és még boldogabb fáradt utazók köszöntötték egymást nagy-nagy szeretettel. Régi jó barátok kérdezgették egymást, hogy wie-geht-es-dir, teljes volt a boldogság és a megkönnyebbülés.
Ankunft in GEO, ő Gerold.
A mi vendéglátónkat kapásból nem ismertem név alapján, de aztán némi utánjárásra kiderült, hogy ő Gerolzhofen emblematikus történelmi névadó figurájának, Gerold Őrgrófjának megszemélyesítőjeként közismert a helybeli közéletben, és már Eleken is volt, mi több, interjút is készítettem vele. Így a régi ismeretség esetemben is adott volt ilyen értelemben. Becuccoltunk a járművébe, majd szállásunkra mentünk.
Érkezés után utunk fő szervezője, Dr. Heim Lajosné emlékeztet a következő napi programra
Tag 2: Klein Venedig mit dem großen Schiff, Speck im Bier? Und man singt mein allererstes Lied!
A következő napon mindjárt turistás mélyvíz, idegenvezetős városnézés és hajókázás keretében. Gerolzhofeni fő szervezőnk, Siegfried Brendel parancsnok kedves egykori kollégája, egy nyugdíjas rendőrtiszt vezetett bennünket körbe a szép középkori városkában, aki nagy szakértelemmel mesélte a város történetét, és hívta fel figyelmünket a szebbnél szebb épületek jellemzőire.
Egy bajor király nevezte el "Kis Velencének". A világörökség része!
A városon keresztül folyó Regnitz partján levő szép épületegyüttes, a “Kis Velence” megcsodálása után a püspöki székesegyházba is felmentünk, ahol a Bambergi Lovas nevű híres szobor az egyedüli ismert lovas szobor, ami egy templomban áll, ráadásul elvileg Szent István királyunkat ábrázolja, igazi unikum.
A séta után betértünk egy kiváló helyi étterembe, ahol a remek Sauerbraten után feltétlenül meg kellett kóstolni a helyi sör-specialitást, a Rauchbier-t, ami a nevével megegyezően füstös ízű, így némi szalonnasütés hangulata van, de a szomjat is kiválóan oltotta, többek egybehangzó véleménye szerint.
Sauerbraten, nemzeti étel - nekem bejön! Jobbra fent NEM kóla, hanem Rauchbier látható.
A kulináris kitérő után a hajókikötőbe mentünk, ahol régen a város kereskedelmi átrakó központja volt, így könnyen felismerhető a tizenkilencedik századi masszív kinézetű kézzel tekerős darukról.
A polgármester úr és felesége a hajó tatján foglalt helyet a Brandt házaspárral és német barátainkkal.
A daruk már csak dísznek vannak ott, viszont a kikötőt használják ma is, mégpedig a két remek kirándulóhajó indulási helyéül, melyek közül mi is beültünk az egyikbe, és kihajóztunk. Végigmentünk a Kis-Velence házai előtt, majd át a Duna-Majna-Rajna-Csatornába, ahol tettünk egy kört Bamberg modern kikötőjében. Itt igen érdekes óriásdaruk és egyéb szép nagy ipari létesítmények szolgálják a világkereskedelmet.
Zsilipelés több mint 3 méter magasból le. Römi gondolkozik.
Számomra a szép házakon kívül a legérdekesebb a zsilipelés volt, ugyanis ezzel küzdik le a Regnitz folyó és a csatorna közti mintegy három méter szintkülönbséget (a csatorna van lejjebb). Izgalmas volt áthaladni az elég alacsony hidak alatt is: le kellett ülnie mindenkinek, nehogy megkopogtassa fejével a híd acélját.
Brücke ist niedrig!
A hajókázás után remek program volt az önálló városnézés szerte a városban, amikor több érdekes boltot sikerült felfedezni, többek között a Mór-házat, ami egy apró egykori gyógyszertárból lett belvárosi csecsebecse- és finomság-butik.
Természetesen körbefotóztuk a félig a víz fölé épített tanácsházát, aminek a falfestése rendelkezik pár vicces részlettel, melyek kiugranak a síkból, tehát szobor-stukkó elemek. Egy angyalkának a lába ilyen, meg valami nagy lebernyeg az ablak előtt.
Bambergi emlék, tanácsházával
A szép városka (hmm, nálunk ez már nagyváros lenne, hisz akkora a lakossága, mint Békéscsabának – egyébként magyar testvérvárosa Esztergom) megtekintése után hazabuszoztunk Gerolzhofenbe, ahol este már kezdődött is a Freundschaftsabend, a Barátsági Est.
Ennek műsorát részben a helyi, részben pedig a mi művészeink tették színessé – mondanom sem kell, hogy a Szilágyi-Bogár-Szabó-Szabó-féle verbunkos láttán a helyi táncosoknak mintha kicsit inukba szállt volna a bátorsága, de mindenki kedvesen végignézte és élvezte is a produkciókat. Végül a vasárnapi szerenád szervezője, Ute Hoefner zenetanárnő megkérte táncosainkat, hogy a verbunkost a vasárnapi programból ki ne hagyják!
Vendéglátóinknak nagyon tetszett Zimmermann Kornélia éneklése, aki Fornai Miklós zongorista kíséretével varázsolta el őket.
Feltűnő volt a publikum udvariassága, azaz az a kedves és korrekt hozzáállás, hogy amíg műsor volt a színpadon, senki sem sustorgott, beszélgetett halkan vagy hangosan, hanem szépen, csendben, udvariasan megnézték a műsort. EZ idehaza nagyon hiányzik. Mindegy, akinek nem inge, ne vegye magára!
Az est végén összetrombitáltam a mieinket, mindenki körbeállta az olyan sorstársakat, akinek volt szövege, és elénekeltük az Ungarisches Weinlied fantázianevű, borról, de sörről, meg két országról szóló dalomat. Zongoraművészünk nagyon kedvesen felajánlotta még a többiek műsora közepette, hogy ha eldúdolom neki valahogy, kísér minket zongorán, és úgy is tett. Ezúton is: Köszönöm, Miklós!
A dal végül sikert aratott, minden várakozásom ellenére… tényleg nem is volt gáz, és megdicsértek külön, hogy érteni lehetett. Nos, Danke schön, mindenkinek, annak aki énekelte, és annak is aki hallgatta! 🙂
Aki megtalálja a youtube-on a kissé rémes demó változatot, énekelgetheti szabadon. Annyit változtattunk rajta, hogy a refréneket kétszer énekeltük, egyébként ugyanolyan.
A harmadik nap is bőséges programmal várt ránk. Délelőtt választás szerint ki-ki elment a strandra, vagy régi autókat nézett a belvárosban, ahol éppen a környékbeli oldtimer-tulajok raliztak, esetleg valahová másfelé ment a vendéglátóival. Mi ez utóbbi körbe tartoztunk, ekkor megtekintettük Dettelbach városkát, amelynek az egyik részében laktunk, egy kis borkóstolás közepette.
Oldtimer
Délután a nagy parkolóból indultunk megnézni az Ebrach településen levő egykori kolostor templomát. A parkolóban szerencsére sikerült még elcsípni néhány szép régi kocsit a rali mezőnyéből, ha nem is mindet. Fényképek is készültek, aki szereti őket, nézze meg mindet!
Az ebrachi kolostor igen régi, de 1803-ban a szekularizáció során államosították, és 1851 óta börtönként működteti Bajorország. A templom ettől még nagyon szép – és a ciszterciek minden tudásukat és rengeteg vagyonukat belesürítették a díszítésébe. A sok-sok képet érdemes megnézni!
Eredetileg gótikus rózsaablak, barokk belső berendezéssel
Itt csatlakozott hozzánk Joschi Ament barátunk csapata, 48 Laudenbachból és környékéről érkezett egykori elekivel, így mi ketten feleségemmel azt is elmondhattuk magunkról, hogy találkoztunk rokonainkkal. Nagyon kedves beszélgetések közepette elfogyasztottunk egy otthonos erdei tisztáson sok tálca finom sütit és sok-sok kávét velük.
A kávészünet után a laudenbachiak Dettelbach megtekintésére továbbmentek, mi pedig az onnan nem messze levő Neuses am Berg településre mentünk a Düll szőlőbirtokra, ahol kis lovaskocsikkal kirándultunk a Majna varázslatos domboldalain, melyeket szépséges szőlők díszítenek.
Kocsikázunk a Düll birtok körüll
A kirándulás után visszatérve a gazdaság épületébe kezdetét vette a vacsorás esti mulatság, közös zenélés és éneklés közepette, melyben nagy segítségünkre volt sokoldalú Sigi barátunk és Harald, aki szinte bármelyik ismert hangszeren játszani tud. Még szövegkönyveket is hoztak, hogy a kevésbé tájékozottak is tudjanak velük énekelni. Köszönjük nekik a kiváló műsort!
4. nap: “Mintha mise történt volna”, majd köszöntő és búcsú egyben, de azért buli is
Vasárnap délelőtt előbb misén vettünk részt a Steigerwald-Domban, ami során rendhagyó módon a könyörgéseket szerénységem tolmácsolásában magyarul is lehetett hallani.
Kornélia a karzaton énekelt.
Az áldozás alatt aláfestésként Kornélia gyönyörűen énekelt, a hívek boldogok voltak, a mise véget ért. Érdekes volt mindezt németül hallgatni – valójában a hangulata ugyanaz, és ha az ember odahaza figyel valamelyest, itt is lehetett tudni, mikor, hol járunk éppen.
Messe im Steigerwalddom
Nekem furcsa volt azért egy kicsit, őszintén bevallom, hogy egyszer már megtanultam a Miatyánkot (Vater unser…) hasonló célokra, de nem tudtam végigmondani. Legközelebbre viszünk szöveget, sokkal jobb lesz.
A gerolzhofeni templom érdekes módon nagyjából hasonló méretű, mint a miénk – de ha belegondolunk, egykoron elvileg a mi templomunk is majd’ tízezer ember igényeire épült, amikor Lökösháza-puszta is Elek része volt.
No de elkanyarodtunk a lényegről, véget ért a szertartás, majd mindenki várakozásokkal telten vonult át az innen nem messze álló régi tanácsházára, ahol Irmgard Krammer polgármester asszony adott fogadást a tiszteletünkre. Ennek során sok-sok szép beszéd hangzott el, majd különféle szép ajándékok átadása történt.
Mi Zimmermann Ferenc, Kornélia édesapja két szép festményét vittük, valamint a testvérvárosi dokumentum felnagyított, és szépen bekeretezett másolatát. Mindezt Pluhár László polgármester úr és Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony adta át, nagy sikert aratva a jelenlevők körében. Jelen voltak Gerolzhofen korábbi polgármesterei, Stephan és Bräuer urak is, de megemlékeztek Szántó Istvánról, és Klemm Istvánról is.
Zimmermann Ferenc remekbe szabott képeit kapta a polgármester-asszony
Kornélia és Miklós itt is szép műsort szolgáltattak, igazán jól illett a helyiség és az alkalom hangulatához.
A műsor végeztével pár kedves szót váltottunk Bräuer úrral, mivel feleségemet és engem is jól ismert korábbról. Ezután mi vendéglátónkkal, az Őrgróf őméltóságával, vagyis Peter Popp úrral elmentünk az ő kedvenc látnivalóját, a Kitzingen város Majna-partján létrehozott Gartenschau-t, azaz Kertészeti Kiállítást megnézni. Varázslatos dolgokat, csodás virágokat és vicces zöldségeket is láttunk – a képek magukért beszélnek, én a virágok nagy részét nem tudom nevén szólítani, de azért nagyon tetszettek.
Elmélyedve a kertészetben
Vasárnap este került sor a Szerenádra, amit eredetileg a Spitalgarten nevű helyre álmodott meg a főszervező, a helyi éneklő ifjúság és felnőttség feje, Ute Hoefner tanárnő, de végül az esővel fenyegető időjárás miatt a Stadthalléban tartottuk meg, mint ahogyan a péntek esti Barátság-estet is.
Miklós zongorázik
A Szerenád számos csodálatosan éneklő kórus, Zimmermann Kornélia éneke és Fornai Miklós zongorista remek játéka mellett népitáncosaink részére is feladatot jelentett, utóbbiról készítettem rövid filmeket is, melyeket meg lehet tekinteni a youtube-on. Első film: itt, illetve második: itt. A békési tánc részlete pedig itt van.
A szerenád műsorának végén még egy kis beszélgetés után hamar összepakolták az asztalokat, hiszen másnap munkanap, sietni kell, hogy mindenki eleget tegyen kötelezettségeinek.
5. nap: Levezető kör a buszban, Dunamenti Perec beszerzés, Jövőre újra ugyanitt-reménységek.
Hétfő reggel nyolc körül újra összegyűlt a csapat, és érzékeny, de bizakodó búcsút véve kedves vendéglátóinktól (valamint természetesen meghívva mindenkit Elekre) indultunk útnak visszafelé. Nagyjából hasonló idő alatt értünk vissza, mint ahogy odautaztunk – sokszor megálltunk, de elvégre nem kergetett a tatár, és Regensburgban még egy kis shoppingolásra is volt idő.
Köszönjük nektek, kedves gerolzhofeniek!
És természetesen köszönjük utunk szervezőinek, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszonynak és Pluhár László polgármesternek, hogy részt vehettünk ezen a jól sikerült úton, tovább erősítve testvérvárosi kapcsolatainkat.
A múlt század negyvenes éveiben többször komoly bel-illetve árvizek voltak a környéken, és a mélyebben fekvő területek Elek körül is megteltek vízzel. Ezekből az időkből való a következő két kép. Fürdőző gyerekek és korcsolyázó ifjúság… – mindkettő Eleken!
A képek az iskola szkennelt gyűjteményéből vannak.
Vidám gyermekek fürdőznek valahol Elek mellett. A víz olyan sokáig itt maradt, hogy télen pedig korcsolyázni is lehetett. Ha minden igaz, 1942 volt ez az év.
elekfoto 