„Sok-sok szeretettel: Topáné Kati + Horváthék” – ezzel a felirattal került elő egy boríték Mester Györgyné testnevelő tanár hagyatékából.
Címke: zene
Hogy milyen színes volt a diákélet az 1960-as években Eleken, bizonyítják a szinte évente bemutatott színdarabok.
Dalia: Andrási Károly, Szirmocska: Gáspár Klára, Öreg királyné: Csigér Teréz, Öreg király: Román Péter,
Ardorár királyfi: Borgye György, Hableány: Ament Kornélia
Elek város korábban igen jelentős zenei élettel büszkélkedhetett, nem utolsó sorban Törzsök Attila tanár úr ténykedésének eredményeként, aki a motorja volt az Éneklő Elek rendezvényeknek. Gyerekek és felnőttek is nagy számban énekeltek a kórusokban. A rendezvényeken korabeli hírességek is megjelentek, például Bárdos Lajos zeneszerző, aki Törzsök Attila jó barátjaként egyszer még egy külön kórusművet is írt az eleki énekeseknek.
Más formában is élt a zene szeretete, hisz még jól emlékszünk például Zimmermann Feri bácsi különleges gombos harmonikájának hangjára, mellyel számtalan bál és más vidám rendezvény résztvevőit örvendeztette meg, kiváló zenésztársaival együtt. De ne feledkezzünk meg a könnyűzenéről sem: nem mindenki tudja, hogy például a korábban országszerte ismert Prognózis együttes eleki vonatkozással is rendelkezik. A manapság koncertek szervezésével, hangosításával foglalkozó eleki Klemm Ervin gitárosként játszott benne.
A régi idők elmúltak, de ma is számtalan formája van a zenei életnek Eleken: az iskolás gyerekek többféle hangszer tanulása között választhatnak, és van több, zenekarként illetve együttesként működő csoportosulás is a városban, a városi ünnepeken rendszeresen látható és hallható fúvószenekartól a különféle rockegyüttesekig.
Az Aradi Zsolt kántor-karnagy vezetésével működő katolikus egyházi kórus az éneklés hagyományát viszi tovább. Közönség számára hallgatható fellépéseik rendszeresnek mondhatóak, hiszen ők énekelnek szinte minden vasárnapi misén, a templom karzatán.
A többszólamú éneklés iránt érdeklődő hívek rendszeresen lelkendeznek a szépen előadott kórusművek hallatán. A templomi éneklés viszonylagos előnye más helyszínekkel szemben, hogy kevés tagú kórussal is szépen “megszólalnak” a dalok, hála az épület akusztikai tulajdonságainak.
A szép énekeket hallva a 2011-es év során a város illetve a kultúrház vezetése arra kérte Aradi karnagy urat, hogy alapítson egy városi kórust, feltámasztandó a korábbi szép vegyes kari hagyományokat. Ez meg is történt, és az új kórus már a 2011-es karácsonyi ünnepi koncert alkalmából is szép dalokat énekelt a templomban.
Az egyházi és a “városi” kórusban részt vevő énekesek jórészt ugyanazok, így kézenfekvő volt, hogy a 2012-es karácsony alkalmából tartott koncerten a két kórus egyesülve énekelte karácsonyi dalait a karzatról.
Klemm Tamás
Sok éve már, hogy itt hagyott bennünket egykori remek karvezetőnk és ének-zenetanárunk, Törzsök Attila.
Neki köszönhető, hogy sok eleki máig szereti a zenét. Ő volt az Éneklő Elek rendezvénysorozat fő szervezője és motorja. Számtalan nagy sikerű előadás volt köszönhető neki, kórustalálkozóktól a különféle ünnepi műsorokig.
A tanár úr órái mindig felüdülést jelentettek, nem csak akkor, amikor a hangulat úgy hozta, hogy a szorosan vett énektanítás helyett érdekes történeteket meséljen nekünk.
Nem csak a kedvenc csatahajós történeteit hallgattuk meg szívesen, de nagyon érdekesen tudott beszélni például kedvenc zeneszerző barátjánál, Bárdos Lajosnál tett látogatásairól is. Egyszer büszkén említette, hogy Bárdos még egy külön kórusművet is írt az eleki kórus számára.
Gyerekkórusának egykori tagjai sokat tudnának mesélni a hosszú énekpróbákról, amiket mustárevő szeánszokkal tarkítottak, a hangszálak karbantartása céljából.
Jómagam, bár nem voltam gyerekként az éneklés nagy híve, többször is szerepeltem az általa szervezett műsorokban, amelyek közül a legutolsó az 1988. március 15-i fellépés volt, melyet Gyulán tartottunk – ekkor már lehetett méltó ünnepséget szervezni március 15-ére. Ekkor a “kőművesállvány” színpadtechnikát is bevetettük. A szavalókórusban szavalva többed magammal kis híján megfagytam a napsütötte, ámde hideg napon, mert fehér ingünkre nem vettünk nagykabátot, de belülről fűtött a lelkesedés.
A kőművesállványos megoldás (egy kőművesállványon álltak a kórus tagjai, alul a zenészek) az első, 1990-es Eleki Világtalálkozón is szerepelt, a Hősök Ligetében tartott műsoron. A zenét ekkor Gulyás Levente szolgáltatta barátaival, aki több ilyen produkcióban is segítségére volt Törzsök tanár úrnak, és manapság a Jókai Színház karmestere és zeneszerzője.
Nem kétséges, hogy az eleki iskola egyik legszínesebb egyénisége volt Törzsök Attila, és igazán nagy kár, hogy olyan fiatalon itt hagyott bennünket.
Ég áldja ott fenn, Tanár Úr!
Köszönjük a képeket Törzsök Ildikónak, Tiba Andreának, és Rotyis Györgyné Ament Kornéliának. A képek ide kattintva egy külön albumban is megtekinthetőek.
Klemm Tamás
Timár László kedves olvasónk küldte a következő képet családjáról, az egykor Eleken élő Tisch családról a következő információkkal (idézem):
“Timár László vagyok. Eleken születtem 1946-ban. Édesanyám szintén ott 1922-ben. Szüleim 1945-1949 között Kintzigmajor ma már nem álló tanyasi iskolájában tanítottak, anyám alsó tagozatot, apám felső tagozatot (mindkettő összevont volt).
Nagyapám Tihanyi (Tisch) András, aki Eleken született 1897-ben, meghalt ugyanott 1973-ban. (Az eleki temetőben nyugszanak nagyanyámmal együtt). Dédapám Tisch Mihály, aki az első eleki gyermek-fúvószenekar névsorában az 5.-ként szerepelt.
Michael Tisch piccolósként megjárta Amerikát. Ő 1865-70 körül született és az 1950-es években hunyt el. A mellékelt képen ő és családja látható 1947-ben.
Ülő sor közepén dédszüleim: Tisch Mihály jobbján felesége, ülő sor bal szélén legidősebb fiuk Tihanyi (Tisch) András -nagyapám-, jobb szélén az ő felesége, Gáspár Margit, (nem eleki) -nagyanyám. Álló sor jobbról: Tihanyi (Tisch) Olga – édesanyám -, karjában én. A képen látható további személyek Tisch Mihály lányai vejei, menye, fia unokái.
Természetesen mindenkit tudok ki kicsoda, nem akarom untatni az oldal olvasóit. A képen látható 18 személy közül már csak hárman élünk. Álló sor balról 3.: Rónai (Ruck) Klára, később Herczeg Lászlóné, édesanyám és jómagam. A leszármazottak közül ma senki nem él Eleken; Békéscsabán, Dunakeszin, Budapesten, Vácott, Pécsett, Hajdúszoboszlón Miskolcon és Németországban élnek.”
Köszönjük a szép fotót és az adatokat Timár Lászlónak!
Klemm Tamás
A következő fotón az ukrajnai “Malenkij robot” eleki résztvevői – az egykori eleki diákzenekar tagjai – vannak, érdekes lenne megállapítani, hogy kik voltak ők!
Köszönjük a képet Vízi Erzsébetnek!
Nagy sikerű koncert volt ma a templomban.
Képek bővebben a plébánia honlapján láthatók!
Klemm Tamás
Nemrég látogatást tettem rokonaimnál, és újabb értékes képeket sikerült beszereznem.
Singer Ferenc, akinek ezüstmiséjéről már írtunk, édesapám nagynénjének nagybátyja, papi hivatása betöltése mellett szenvedélyes hobbi-fényképész volt, és szerencsére minden alkalommal, amikor csak Eleken járt, lelkesen fotózott. Így maradt ránk sok fénykép az 50-es-60-as évek Elekjéről. Ezek persze leginkább családi fényképek, amelyek nem feltétlenül valók közlésre, de vannak igen érdekesek is.
Nem tudni, neki köszönhető-e a már korábban bemutatott csoportkép a plébánián, vagy valaki más készítette őket, de most kiderült számomra, hogy ez a templomi kórust ábrázolja. Kaptam egy másik változatot a már bemutatott képből, bőséges információval ellátva, továbbá egy még érdekesebb, illetve legalábbis még régebbi másikat, amely ugyanazt a kórust ábrázolja, de még az ötvenes évek elején.
Időrendi sorrendben haladva, álljon itt az ötvenes évekbeli kép elsőként:
A képen levő emberek felsorolásában a képek tulajdonosa, Klemm Ferenc, illetve leánya, Hilda segédkeztek. Szerintük a következő személyek vannak ezen a fényképen:
Felső sor, balról jobbra: 1. Ismeretlen (második képen Kocsondiné mellett), 2., 3., 4. ismeretlen, 5. Hencz Imre, 6. Bender Ferenc, 7. ismeretlen.
Második sor, balról kezdve: 1. Bender Franciska, 2. Bender Veronika, 3. Strifler Franciska (1932-2002), 4. ismeretlen, 5. Singer Antalné Horváth Erzsébet (Batthyányi utca), 6. Pugymerné szül. Agárdy, 7. ismeretlen, 8. Pavelkáné Singer Anna (Kossuth utca), 9. (kicsit feljebb) ismeretlen, 10. Istenesné, 11. Hencz Imréné, 12. Dávid Rémuszné szül. Löffler Julianna, 13. ismeretlen (második képen alsó sor, 1.), 14. ismeretlen, aki Strifler Franciska barátnője volt, 15. Lujza tanító néni, 16. ismeretlen, 17. ismeretlen;
Ülő sor balról jobbra: 1. Agárdy Antal, 2. Strifler Ferencné szül. Singer Franciska, 3. Honos Ferencné. legjobb szoprán, 4. Farkas Istvánné, 5. Farkas István, kántor, 6. Bender Ferencné, 7. Szabó Józsefné (az első eleki veseátültetés donor alanya), 8. Szabó József.
A második fénykép a már korábban bemutatott, plébánián talált csoportképnek a tulajdonképpeni jobban sikerült változata, hiszen ezen a képen néhány személlyel többen vannak, illetve mindenki a fényképezőgépbe nézett.
Ezen az újabb fotón a következő személyek láthatóak:
Felső sor balról: 1. Dörnyei János, legjobb basszus énekhang, 2. Bender Ferenc, 3. Agárdy Antal, 4. ismeretlen, 5. Halasi (Hauck) György, 6. ismeretlen.
Második sor balról: 1. Radnai (Reisz) Lujza, 2. Ament Kornélia, félig mögötte 3. Bender Franciska, 4. Kocsondiné Irén, 5. hátul ismeretlen férfi, 6. Wittmann Ferencné „Rizus”, 7. Strifler Ferencné szül. Singer Franciska (Singer Ferenc plébános testvére), 7. Halasi (Hauck) Györgyné, 8. előtte félig látszik: Ismeretlen, 9. ismeretlen előtte 10. Brandt Mária, későbbi Abonyi Józsefné, 11. Honos Ferencné, a legjobb szopránhang tulajdonosa, 12. Özv. Farkas Istvánné, akinek férje, Farkas István a kántor volt, és a másik képen még szerepel, elöl. 13. Kalász (Groh) Teréz, egykori apáca, 14. Ament Éva, 15. a szélen levágva egy tanítónő, Lujzi néni, aki a 2-es óvoda mellett lakott.
Ülő sor: 1. Ismeretlen, 2. Csizmadia József, 3. Ruck atya, 4. Wagenhofer atya, 5. Bender Ádám harangozó.
Köszönöm Klemm Ferencnek és Klemm Hildának a szép képeket és az adatokat!
A fényképekkel, hiányzó nevekkel kapcsolatos észrevételeket elküldhetik hozzászólás formájában, vagy a kapcsolatfelvételi űrlap segítségével.
Klemm Tamás
Az idén is sor került egy rövid, de érdekes látogatásra részünkről Gerolzhofenben.
1. nap – Europäische Tankstellen-Tour
Július 21-én hajnalban szokatlan mozgolódást hallhattak a nyitott ablaknál alvó helybeliek a Gyulai út belső szakasza, illetve a polgármesteri hivatal környékén: Buszunkba gyömöszölve közepesen túlméretes poggyászainkat, elindultunk az idei németországi utunkra gerolzhofeni barátainkhoz.
Nagy várakozással indultam útnak, annak ellenére, hogy néhányszor már voltam Gerolzhofenben, mert az utazás előtti utolsó megbeszélésen utunk fő szervezője, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony bemutatta programunkat, ami nagyon ígéretes volt.
Reggel kettőkor rendes esetben épp a másik oldalára fordul az ember, így elég szokatlan volt a hajnali szunyókálás a csak mérsékelten kényelmes buszon. Nemsokára egy nagy durranás és a leszakadó futófelület dörömbölése jelezte, hogy az egyik hátsó kerék megadta magát. “No, mégis kevesebbet kellett volna vacsoráznom…” gondoltam magamban, kicsit felriadva az éber horkolásos fázisomból. Ekkor még csak Tiszaug környékén jártunk, szerencsére sikerült hamarosan találni egy alkalmas helyet a megállásra, majd a szakszerű kerékcserére. Mint kiderült, a látszólag a semmiből oda-teleportált szerelő az egyik derék buszvezető volt, aki erre az alkalomra speciális ruházatba öltözött. Köszönet neki, igen ügyesen végezte a dolgát, pedig az a csavarok méretét és számát elnézve nem volt egészen könnyű.
A továbbiakban viszonylag gyakran megállva felvettünk még néhány utast, akikre a küldetés sikere érdekében a későbbiekben feltétlen szükségünk volt. A pót-pótkerék beszerzése is egy plusz benzinkutas látogatást okozott, és még volt pár ilyen eset. Így azt lehet mondanom, közepesen lassan haladtunk.
Útközben viszont láttunk szép tájakat, amennyire az EU-szabványos zajvédő falak engedték. Mindig megfogadom, hogy egyszer elmegyek a Melki Apátságba, de tényleg, nem csak elszáguldva mellette, elvégre Ausztria egyik legjelentősebb ilyen műemléke. Még az autópályáról is impozáns látványt nyújt.
A megállások alkalmával mindig sétálgattunk kicsit. Fontos ez, mert különben nagyon megviseli az ember(lába)t az út. Mindig negyedórára álltunk meg, ami mindig harminc perces volt, de legalább nem hajszoltuk magunkat nagyon.
Útközben kicsit készültünk a műsorokra – mert még az indulás előtt kitaláltuk, hogy valami olyat fogunk énekelni, ami a vendéglátóinknak tetszik, és vidám hangulatot teremt. Először két, youtube-ról szerzett dalt próbáltunk ki, de mindenki túl bonyolultnak találta, főleg pedig rém hosszúnak. Egyik sem volt egyszerű eset. Szerénységem viszont elkövetett még fél nappal az indulás előtt egy rövid, ámde legalább általam frappánsnak gondolt dalt, amit aztán megszavazott a csapat – hmm, életemben először dalt írok, amit még elő is fogunk adni, unglaublich!
Végül a tervezettnél, 18:30-nál valamivel később, nyolc körül értünk Gerolzhofenbe, a Berliner Straße nagy parkolójába. Boldog vendéglátók, és még boldogabb fáradt utazók köszöntötték egymást nagy-nagy szeretettel. Régi jó barátok kérdezgették egymást, hogy wie-geht-es-dir, teljes volt a boldogság és a megkönnyebbülés.
A mi vendéglátónkat kapásból nem ismertem név alapján, de aztán némi utánjárásra kiderült, hogy ő Gerolzhofen emblematikus történelmi névadó figurájának, Gerold Őrgrófjának megszemélyesítőjeként közismert a helybeli közéletben, és már Eleken is volt, mi több, interjút is készítettem vele. Így a régi ismeretség esetemben is adott volt ilyen értelemben. Becuccoltunk a járművébe, majd szállásunkra mentünk.
Tag 2: Klein Venedig mit dem großen Schiff, Speck im Bier? Und man singt mein allererstes Lied!
A következő napon mindjárt turistás mélyvíz, idegenvezetős városnézés és hajókázás keretében. Gerolzhofeni fő szervezőnk, Siegfried Brendel parancsnok kedves egykori kollégája, egy nyugdíjas rendőrtiszt vezetett bennünket körbe a szép középkori városkában, aki nagy szakértelemmel mesélte a város történetét, és hívta fel figyelmünket a szebbnél szebb épületek jellemzőire.
A városon keresztül folyó Regnitz partján levő szép épületegyüttes, a “Kis Velence” megcsodálása után a püspöki székesegyházba is felmentünk, ahol a Bambergi Lovas nevű híres szobor az egyedüli ismert lovas szobor, ami egy templomban áll, ráadásul elvileg Szent István királyunkat ábrázolja, igazi unikum.
A püspöknek egy csodás rózsakertje is van, nézzék csak meg a képeken. (Vigyázat, rengeteg fotó!)
A séta után betértünk egy kiváló helyi étterembe, ahol a remek Sauerbraten után feltétlenül meg kellett kóstolni a helyi sör-specialitást, a Rauchbier-t, ami a nevével megegyezően füstös ízű, így némi szalonnasütés hangulata van, de a szomjat is kiválóan oltotta, többek egybehangzó véleménye szerint.
A kulináris kitérő után a hajókikötőbe mentünk, ahol régen a város kereskedelmi átrakó központja volt, így könnyen felismerhető a tizenkilencedik századi masszív kinézetű kézzel tekerős darukról.
A daruk már csak dísznek vannak ott, viszont a kikötőt használják ma is, mégpedig a két remek kirándulóhajó indulási helyéül, melyek közül mi is beültünk az egyikbe, és kihajóztunk. Végigmentünk a Kis-Velence házai előtt, majd át a Duna-Majna-Rajna-Csatornába, ahol tettünk egy kört Bamberg modern kikötőjében. Itt igen érdekes óriásdaruk és egyéb szép nagy ipari létesítmények szolgálják a világkereskedelmet.
Számomra a szép házakon kívül a legérdekesebb a zsilipelés volt, ugyanis ezzel küzdik le a Regnitz folyó és a csatorna közti mintegy három méter szintkülönbséget (a csatorna van lejjebb). Izgalmas volt áthaladni az elég alacsony hidak alatt is: le kellett ülnie mindenkinek, nehogy megkopogtassa fejével a híd acélját.
A hajókázás után remek program volt az önálló városnézés szerte a városban, amikor több érdekes boltot sikerült felfedezni, többek között a Mór-házat, ami egy apró egykori gyógyszertárból lett belvárosi csecsebecse- és finomság-butik.
Természetesen körbefotóztuk a félig a víz fölé épített tanácsházát, aminek a falfestése rendelkezik pár vicces részlettel, melyek kiugranak a síkból, tehát szobor-stukkó elemek. Egy angyalkának a lába ilyen, meg valami nagy lebernyeg az ablak előtt.
A szép városka (hmm, nálunk ez már nagyváros lenne, hisz akkora a lakossága, mint Békéscsabának – egyébként magyar testvérvárosa Esztergom) megtekintése után hazabuszoztunk Gerolzhofenbe, ahol este már kezdődött is a Freundschaftsabend, a Barátsági Est.
Ennek műsorát részben a helyi, részben pedig a mi művészeink tették színessé – mondanom sem kell, hogy a Szilágyi-Bogár-Szabó-Szabó-féle verbunkos láttán a helyi táncosoknak mintha kicsit inukba szállt volna a bátorsága, de mindenki kedvesen végignézte és élvezte is a produkciókat. Végül a vasárnapi szerenád szervezője, Ute Hoefner zenetanárnő megkérte táncosainkat, hogy a verbunkost a vasárnapi programból ki ne hagyják!
Vendéglátóinknak nagyon tetszett Zimmermann Kornélia éneklése, aki Fornai Miklós zongorista kíséretével varázsolta el őket.
Feltűnő volt a publikum udvariassága, azaz az a kedves és korrekt hozzáállás, hogy amíg műsor volt a színpadon, senki sem sustorgott, beszélgetett halkan vagy hangosan, hanem szépen, csendben, udvariasan megnézték a műsort. EZ idehaza nagyon hiányzik. Mindegy, akinek nem inge, ne vegye magára!
Az est végén összetrombitáltam a mieinket, mindenki körbeállta az olyan sorstársakat, akinek volt szövege, és elénekeltük az Ungarisches Weinlied fantázianevű, borról, de sörről, meg két országról szóló dalomat. Zongoraművészünk nagyon kedvesen felajánlotta még a többiek műsora közepette, hogy ha eldúdolom neki valahogy, kísér minket zongorán, és úgy is tett. Ezúton is: Köszönöm, Miklós!
A dal végül sikert aratott, minden várakozásom ellenére… tényleg nem is volt gáz, és megdicsértek külön, hogy érteni lehetett. Nos, Danke schön, mindenkinek, annak aki énekelte, és annak is aki hallgatta! 🙂
Aki megtalálja a youtube-on a kissé rémes demó változatot, énekelgetheti szabadon. Annyit változtattunk rajta, hogy a refréneket kétszer énekeltük, egyébként ugyanolyan.
3. nap: Szabadprogramm, Oldtimer-Rallye, GeoMaris, Ebrach kolostortemploma, süteményezés a laudenbachi elekiekkel
A harmadik nap is bőséges programmal várt ránk. Délelőtt választás szerint ki-ki elment a strandra, vagy régi autókat nézett a belvárosban, ahol éppen a környékbeli oldtimer-tulajok raliztak, esetleg valahová másfelé ment a vendéglátóival. Mi ez utóbbi körbe tartoztunk, ekkor megtekintettük Dettelbach városkát, amelynek az egyik részében laktunk, egy kis borkóstolás közepette.
Délután a nagy parkolóból indultunk megnézni az Ebrach településen levő egykori kolostor templomát. A parkolóban szerencsére sikerült még elcsípni néhány szép régi kocsit a rali mezőnyéből, ha nem is mindet. Fényképek is készültek, aki szereti őket, nézze meg mindet!
Az ebrachi kolostor igen régi, de 1803-ban a szekularizáció során államosították, és 1851 óta börtönként működteti Bajorország. A templom ettől még nagyon szép – és a ciszterciek minden tudásukat és rengeteg vagyonukat belesürítették a díszítésébe. A sok-sok képet érdemes megnézni!
Itt csatlakozott hozzánk Joschi Ament barátunk csapata, 48 Laudenbachból és környékéről érkezett egykori elekivel, így mi ketten feleségemmel azt is elmondhattuk magunkról, hogy találkoztunk rokonainkkal. Nagyon kedves beszélgetések közepette elfogyasztottunk egy otthonos erdei tisztáson sok tálca finom sütit és sok-sok kávét velük.
A kávészünet után a laudenbachiak Dettelbach megtekintésére továbbmentek, mi pedig az onnan nem messze levő Neuses am Berg településre mentünk a Düll szőlőbirtokra, ahol kis lovaskocsikkal kirándultunk a Majna varázslatos domboldalain, melyeket szépséges szőlők díszítenek.
A kirándulás után visszatérve a gazdaság épületébe kezdetét vette a vacsorás esti mulatság, közös zenélés és éneklés közepette, melyben nagy segítségünkre volt sokoldalú Sigi barátunk és Harald, aki szinte bármelyik ismert hangszeren játszani tud. Még szövegkönyveket is hoztak, hogy a kevésbé tájékozottak is tudjanak velük énekelni. Köszönjük nekik a kiváló műsort!
4. nap: “Mintha mise történt volna”, majd köszöntő és búcsú egyben, de azért buli is
Vasárnap délelőtt előbb misén vettünk részt a Steigerwald-Domban, ami során rendhagyó módon a könyörgéseket szerénységem tolmácsolásában magyarul is lehetett hallani.
Az áldozás alatt aláfestésként Kornélia gyönyörűen énekelt, a hívek boldogok voltak, a mise véget ért. Érdekes volt mindezt németül hallgatni – valójában a hangulata ugyanaz, és ha az ember odahaza figyel valamelyest, itt is lehetett tudni, mikor, hol járunk éppen.
Nekem furcsa volt azért egy kicsit, őszintén bevallom, hogy egyszer már megtanultam a Miatyánkot (Vater unser…) hasonló célokra, de nem tudtam végigmondani. Legközelebbre viszünk szöveget, sokkal jobb lesz.
A gerolzhofeni templom érdekes módon nagyjából hasonló méretű, mint a miénk – de ha belegondolunk, egykoron elvileg a mi templomunk is majd’ tízezer ember igényeire épült, amikor Lökösháza-puszta is Elek része volt.
No de elkanyarodtunk a lényegről, véget ért a szertartás, majd mindenki várakozásokkal telten vonult át az innen nem messze álló régi tanácsházára, ahol Irmgard Krammer polgármester asszony adott fogadást a tiszteletünkre. Ennek során sok-sok szép beszéd hangzott el, majd különféle szép ajándékok átadása történt.
Mi Zimmermann Ferenc, Kornélia édesapja két szép festményét vittük, valamint a testvérvárosi dokumentum felnagyított, és szépen bekeretezett másolatát. Mindezt Pluhár László polgármester úr és Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony adta át, nagy sikert aratva a jelenlevők körében. Jelen voltak Gerolzhofen korábbi polgármesterei, Stephan és Bräuer urak is, de megemlékeztek Szántó Istvánról, és Klemm Istvánról is.
Kornélia és Miklós itt is szép műsort szolgáltattak, igazán jól illett a helyiség és az alkalom hangulatához.
A műsor végeztével pár kedves szót váltottunk Bräuer úrral, mivel feleségemet és engem is jól ismert korábbról. Ezután mi vendéglátónkkal, az Őrgróf őméltóságával, vagyis Peter Popp úrral elmentünk az ő kedvenc látnivalóját, a Kitzingen város Majna-partján létrehozott Gartenschau-t, azaz Kertészeti Kiállítást megnézni. Varázslatos dolgokat, csodás virágokat és vicces zöldségeket is láttunk – a képek magukért beszélnek, én a virágok nagy részét nem tudom nevén szólítani, de azért nagyon tetszettek.
Vasárnap este került sor a Szerenádra, amit eredetileg a Spitalgarten nevű helyre álmodott meg a főszervező, a helyi éneklő ifjúság és felnőttség feje, Ute Hoefner tanárnő, de végül az esővel fenyegető időjárás miatt a Stadthalléban tartottuk meg, mint ahogyan a péntek esti Barátság-estet is.
A Szerenád számos csodálatosan éneklő kórus, Zimmermann Kornélia éneke és Fornai Miklós zongorista remek játéka mellett népitáncosaink részére is feladatot jelentett, utóbbiról készítettem rövid filmeket is, melyeket meg lehet tekinteni a youtube-on. Első film: itt, illetve második: itt. A békési tánc részlete pedig itt van.
A szerenád műsorának végén még egy kis beszélgetés után hamar összepakolták az asztalokat, hiszen másnap munkanap, sietni kell, hogy mindenki eleget tegyen kötelezettségeinek.
5. nap: Levezető kör a buszban, Dunamenti Perec beszerzés, Jövőre újra ugyanitt-reménységek.
Hétfő reggel nyolc körül újra összegyűlt a csapat, és érzékeny, de bizakodó búcsút véve kedves vendéglátóinktól (valamint természetesen meghívva mindenkit Elekre) indultunk útnak visszafelé. Nagyjából hasonló idő alatt értünk vissza, mint ahogy odautaztunk – sokszor megálltunk, de elvégre nem kergetett a tatár, és Regensburgban még egy kis shoppingolásra is volt idő.
Köszönjük nektek, kedves gerolzhofeniek!
És természetesen köszönjük utunk szervezőinek, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszonynak és Pluhár László polgármesternek, hogy részt vehettünk ezen a jól sikerült úton, tovább erősítve testvérvárosi kapcsolatainkat.
A kis trombitások nagy kirándulása
A mai mese az első ismert gyerek-fúvószenekarról szól. Az Elek 1946 előtti történetéről szóló közismert, úgynevezett “Zöld Könyv” (erről még írok majd később) tartalmazza, és valamikor 1960-1970 körül jegyezték le a szerzők – már akkor majdhogynem 100 évre visszatekintő sztoriként.
Önmagában remek dolog az, ha sikerül összehozni egy ilyen zenekart: a muzsikálni tudó emberek képességein és jókedvén kívül egy nagy csomó szervezési tehetség is kell hozzá, az anyagiakról nem beszélve.
A XIX. század vége felé Aradon és környékén egyre több zenekar jött létre, a Monarchiában működő kiváló zeneiskolai képzésnek köszönhetően. Az Aradon végzett zenészek közül sokan akartak zenekart alapítani abban a korszakban, amely egyébként is Magyarország nagy felemelkedésének időszaka volt.
Az országszerte ismert Aradi Vagongyárnak volt egy komolyabb zenekara, és ők is gyakran játszottak Eleken és környékén. Az emberek pedig szerették a zenéjüket, népszerűek voltak.
Mivel rövid idő alatt egyre több helyen volt már zenekar Arad környékén, a zenekari képzésben gondolkodó emberek egyre távolabb próbálkoztak. Valószínűleg így jutott el Elekre egy bizonyos (Emanuel vagy Viktor) Winter úr, aki hamar sikerrel járt, és 1878-1880 körül létrehozta az első eleki gyermekekből álló fúvószenekart.
Winternek nem volt nehéz dolga a szervezésben, mert a zeneoktatás az Osztrák-Magyar Monarchiában magas szinten állt, és a fenti okok miatt népszerű volt akkoriban. A szülők megvették a hangszereket Aradon vagy Budapesten, és hamarosan nagy létszámú zenésznövendék-csapat tanulta a muzsikálást. A képzésért fizetni is kellett, de nem nagyon sokat, hiszen a gyerekek sokan voltak, és munkás- és parasztcsaládokból származtak.
A zeneiskolai képzés helyszíne előbb az akkori Blumengasséban volt (ma Kun Béla utca), később a Marktplatznál (ma “Sport-tér”) álló Schneider-házba került át. A berendezés a célnak pont megfelelt: Rendelkezésre állt sok szék, kottatartók. Itt a gyerekek serényen tanulták a kottaolvasást és -írást, valamint a hangszerek használatát. Az épületért a tanulók a tulajdonosnak bérleti díjat fizettek, a községnek pedig adót.
Winter úr nagyon tehetséges zenész volt: Minden hangszeren tudott játszani, és még két bejelentett zenei szabadalma is volt. Az egyik lényege az volt, hogy egy asztalra erősített 36 pezsgőspoharat, felhangolta őket megfelelő mennyiségű víz betöltésével, majd az ujjait egy kis gyantával bekenve a legszebb zenei hangokat csalta elő a különleges hangszerből. A másik szabadalma egy bambuszpálcákból összerakott hasonló eszköz volt. Visszaemlékezések szerint egész komplett operákat el tudott rajtuk játszani.
A zenésznövendékek nagyjából 12-16 évesek voltak, és különböző ünnepségeken, összejöveteleken zenéltek, egyre nagyobb rutinnal és sikerrel. A fiúk serényen gyakoroltak, hisz volt jó sok zenekar akkoriban a környéken, és mindenki ki akart tűnni valamivel.
Amikor már egészen jól muzsikáltak, Winter zenekarvezetőnek támadt egy ötlete, és összehívta a szülőket, azzal, hogy csinálni kellene egy koncertkörutat. Mai szemmel is elképesztő módon rá tudta beszélni őket arra, hogy fiaikkal komoly körútra mehessen, mégpedig nem is akárhová, hanem az Egyesült Államokba. A szülők bíztak benne, mert jó szervező- és meggyőző képességekkel rendelkezett, és nem utolsó sorban jól szót értett a gyerekekkel is.
Winter úr szervezésében áthajóztak tehát a fiúk New Yorkba, és nagy koncertturnéba kezdtek. Ez 1882-ben történt, a pontos dátum mára feledésbe merült. Nem semmi lehetett ez a vállalkozás! Gondoljunk csak bele, hány napig tarthatott csak az, amíg áthajóztak az Atlanti-Óceánon a gyerekek, akik szüleik nélkül utaztak, és a legidősebb köztük is éppen hogy 16 éves korú volt. A diákok nagy része nem volt túl jól eleresztve anyagilag, így az útiköltségek fedezésére azt a megoldást választották, hogy a németországi Bréma kikötőjéig elturnéztak Európán keresztül, és útközben több helyen fellépve a bevételekből fedezték a továbbutazást. Többek visszaemlékezése szerint valószínű, hogy még a hajóút költségeire is kedvezményt kaptak, mert útközben szórakoztatták az utazóközönséget…
A turné 32 gyerek résztvevője közül a Zöld Könyv két szerzője, Johann Stöckl és Franz Brandt a következők adatait tudta név szerint felkutatni (nem értek ezekhez a hangszerekhez, ezért a pontosság kedvéért részben a német nevükkel idézem ide):
1. Martin Wittmann, B- klarinét
2. Ignaz Spitzer, Helicon in F
3. Hans Post, Flügelhorn in B
4. Hans Zeitler, Corno Waldhorn in Es
5. Michael Tisch, Piccolo
6. Kaspar Bloch, Flöte
7. Georg Bloch, Flöte
8. Hans Hack, B-trombita
9. Hans Teibert, Flügelhorn in B
10. Michael Teibert, Klarinette in B
11. Georg Klawatsch, Corno I in Es Waldhorn
12. … Singer, klarinét
13. … Strifler, Flügelhorn
14. … Peichala ?, ütőshangszerek
15. … Bambach, tuba
Az utazás előtt felszerelték őket egy szép huszár-egyenruhával. Azt a könyv szerzői kiderítették, hogy biztosan Brémában szálltak hajóra, valamint azt is tudták bizonyítani, hogy voltak New Yorkban, és fel is léptek ott, mert (a könyv adatgyűjtésekor) még meglevő fényképek hátulján ott volt a new yorki fényképész bélyegzője.
Cikkünk fényképe az 1866-ban született Martin Wittmannt ábrázolja egy New Yorkban készült műtermi fotón. A Zöld Könyvből szkenneltem be, majd ódivatú barnára színeztem. Nekem itt Wittmann Martin kicsit fiatalabbnak tűnik, mint 16 év, de lehetséges, hogy kis termetű volt…
Biztosan jól csinálták a muzsikálást, mert az Egyesült Államokban egyik nagyvárosból a másikba hívták őket. Ment az üzlet, lett bőven pénzük, ami fedezte a továbbutazás költségeit. Winternek jó kapcsolatai voltak odakint, és mindig jól el tudta helyezni a gondjaira bízott gyerekeket.
Sajnos a sok pénz bajt hozott a fiúkra: Talán túl nagy lett a kísértés a kasszában levő sok-sok dollár miatt, de lehet hogy már előre így tervezte – ma már nem lehet kideríteni – de Winter karmester egyszer csak fogta magát, és az épp meglevő teljes bevétellel eltűnt!
Azon a napon a legidősebb és legügyesebb gyerek, Martin Wittmann kezébe nyomta a gyerekek útleveleit és vonatjegyeit, feltette őket a vonatra, mellyel a következő fellépés városába kellett utazniuk, azzal, hogy neki még el kell intéznie valamit, de nemsokára követi őket. A karmester nem jött többé, a gyerekek soha többé nem látták őt.
Lett nagy sírás: A fiúk magukra maradtak az újabb városban, egy idegen országban, ahol nem beszélték a nyelvet, és szüleik is sok ezer kilométerre voltak. Képzeljük el, egy mobiltelefon, e-mail és gyorsan működő posta előtti korban – leggyorsabb közlekedési eszköz a gőzhajtású vasút, meg a gőzhajó volt – a Föld másik oldalán magára hagyják az ember gyerekét… a szüleik egy jó darabig mit sem sejtve üldögéltek idehaza.
A fiatal eleki muzsikusok először igencsak kétségbe estek, de szerencséjük volt: a legidősebb fiú, Martin Wittmann talpraesetten összeszedte őket. A visszaemlékezések szerint így vigasztalta a kisebbeket: “Kraind nit kumarädli, scheißt eich nit ei, es wert scho widr alas kuad werta, miar khuma ali widr ham!” (kb.: “Ne sírjatok, barátaim, ne szarjatok be, minden megint jó lesz, és mind újra hazatérünk!”). Martinnak sikerült beszélnie a koncertjüket helyben szervező emberekkel is. Az amerikaiak végül segítettek, és városról-városra ajánlották a fiúkat, akik így tovább utaztak az Államokban, és minden városban nagy koncerteket adtak.
Martin ellátta a karmesteri teendőket is. Valószínűleg támogatta őket az a személy, akivel Winter kapcsolatban állt, hisz helyi segítség nélkül bajosan köthettek volna egyre újabb szerződéseket, és szervezhették volna a fellépéseket városról városra járva. Az újságok egyre-másra tudósítottak a bajba került eleki gyerekek sikeres koncertjeiről – érdekes lenne utánakeresni az Egyesült Államok archívumaiban, hátha van erről fellelhető cikk!
A bevételekkel Wittmann igyekezett takarékosan bánni, egyik városból a másikba utazva, honvágyukat félretéve szorgalmasan zenélt a csapat. Az egyik helyen még a helyi polgármester is fellépett az ügyükben, hogy további fellépéseket szerezzen nekik. Így vált lehetővé, hogy szó szerint összetrombitálták maguknak az Európába induló hajóra szóló jegyek árát. Nem maradt fenn olyan adat, hogy ez pontosan meddig tartott, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett valami könnyű dolguk.
Amikor megvolt a jegyre való pénzük, boldogan hajóra szálltak. Már nem tudjuk, hol értek partot az öreg kontinensen, de további vendégjátékokat és fellépéseket kellett szerezniük, mert a pénzük nem volt elég a továbbutazásra.
Különböző európai nagyvárosokban léptek fel, így szerepeltek Párizsban, Prágában és Bécsben. Időnként kisebb dalokat is szereztek, például Párizsban ezt: “Paris ist eine schöne Stadt, wo man kein Bissen Brot mehr hat…” (“Párizs egy szép város, ahol már egy kis falat kenyér sincs”). A városban hármasával indultak útnak, hogy valami ételt szerezzenek. Ahol frissen sült kenyér illatát szimatolták, nagy biztonsággal találtak egy pékséget, és kaptak egy kicsit a meleg kenyérből, hogy csillapítsák éhségüket. Amikor egy nagyobb fellépést tudtak szerezni, aminek a bevételéből maradt elég pénz, azonnal továbbutaztak hazájuk irányába.
Berlinben megint elfogyott a pénzük. Ekkor küldtek egy táviratot Elekre, hogy a karmesterük elmenekült, és hogy szeretnék, ha hazavinné őket valaki onnan.
Amikor a távirat megérkezett Elekre, a lakosságot sokkolta a hír. A két Bloch gyerek édesapja, aki a község alkalmazásában állt, megbízást kapott a szülőktől, hogy hozza haza a gyerekeket.
A zenekar hazatérésének pontos dátuma nem ismeretes, de egészen biztosan 1883-ban történt, mert ennek az évnek az augusztusában készült el az eleki vasút, és a gyerekek vonattal érkeztek haza.
A fiatal muzsikusok hazatértekor az egész falu összegyűlt az állomáson, hogy szép fogadtatásban részesítsék őket. A zenekar hihetetlen fegyelmezettségét mutatja az, hogy amikor a vonatról leszálltak, a fiúk nem rohantak rögtön hanyatt-homlok a szüleikhez, hanem szépen sorba álltak, ahogyan kell, és eljátszottak két indulót. Csak ezután keresték meg szüleiket és rokonaikat, hogy átölelhessék egymást.
Mindegyikük hozott haza valamit emlékbe a nagy utazásról, de az úti szuvenírok jelentősége eltörpült a gazdag tapasztalatok és élmények mellett, amiket gyűjtöttek, és amikről később mindig szívesen meséltek gyermekeiknek és unokáiknak.
A szülők és mindenki nagyon boldog volt a faluban, hogy minden gyerek épen és egészségesen hazaért. Michael Tischről tudták a történet mesélői, hogy őt egy gazdag amerikai család örökbe akarta fogadni (ő volt a legkisebb a zenekarban), de túlságosan hiányzott neki az édesanyja, és nem akart az Újvilágban maradni.
A zenekar soha többé nem játszott teljes összetételében, nemsokára szétváltak. Néhányan katonai zenekarokban játszottak tovább, páran pedig elköltöztek. Az Eleken maradottak később más zenekarokat alapítottak, vagy csatlakoztak más formációkhoz. Világhírű zenészek tehát nem lettek, de legalább jártak egy jót a nagyvilágban. Kaspar Blochról mindenesetre mesélték, hogy Nagyváradon őrmesterként játszott a katonai zenekarban, és a János Vitéz című darab “Kék tó, tiszta tó” című dalában ő kísérte fuvolán Magyarország legnagyobb énekesnőjét, Blaha Lujzát…
A kép és a történet eredetiben olvasható a “Zöld Könyvben” (Johann Stöckl – Franz Brandt: Die Geschichte der Gemeinde Elek in Ungarn; Weinheim, 1977); magyarra fordította: Klemm Tamás.
elekfoto 