„Valószínűleg az 1930-as évek elejéről származhat a következő csoportkép az iskola egyik elsős vagy másodikos fiú osztályáról.
Sajnos nem tudjuk azonosítani a kép szereplőit, de egész biztosan az eleki általános iskola egykori diákjai vannak a képen. Az eltelt nyolcvan-egynéhány év és az egységes frizurák nem könnyítik a személyek felismerését!
Néhányan egy kis füzetkét vagy kartonlapot tartanak maguk elé, talán elsőáldozási emléklap lehet?”
Az alábbi szívgárdista emléklap segítségével talán egy új szempont is felvethető.
Szívgárda, Elek, 1929Szívgárda emléklap hátoldal
Lehet, hogy nem egy osztály van a képen (hiszen tanító nem ül a gyerekek között, ahogy az többnyire lenni szokott), hanem esetleg valamilyen egyházi / hittanos rendezvény alkalmából készült a kép?
Az emléklapot Csepregi Imre plébános írta alá, ma az ő nevét viseli Elek főtere.
A „Fölvételi emlék” Dr. Mester / Mahler György hagyatékából való, aki 1929-ben 11 éves volt.
Schneider Katalin Stefánia tanítónő (1935-2019) és Dr. Raport Ferenc állatorvos (1935-2020) 1960. július 9-én Eleken kötöttek házasságot.
Elek, Gyulai út 26. 1960. júl.9.
A derűs, kedves, fiatal tanítónőt sok kollégája, –ahogy ő mondta, „kartársa”- elkísérte ezen a jeles napon a Tanácsháza házasságkötő termébe. Az egyházi esküvőt -a kor szellemének megfelelően- csak titokban, szűk körben lehetett megtartani.
Schneider Katinka és Dr. Raport Ferenc esküvője, Elek, 1960
Katinka édesanyjával, Schneider Miklósné Schwarz Annával a Gyulai út 26 szám alatt lakott a Mester családdal.(Az édesanya sajnos már nem élte meg lánya esküvőjét.) A vőlegény innen „kérte ki” a menyasszonyt, innen indultak a násznaggyal, a Szegedről érkezett nagybácsival, Schwarz Jánossal és a rokonokkal a szertartásra.
Az esküvői vacsora a Raport családnál volt a Hősök úti házukban. A lakodalmi mulatság egyik mozzanata volt, hogy egy vendég kislánynak az asztal alá bújva el kellett csennie a menyasszony cipőjét, hogy a vőlegény aztán kiválthassa azt.
Rokonok és barátok Schneider Katinka és Dr. Raport Ferenc esküvőjén
A harmonikus, szép családi életet élő, két gyermeket felnevelő Raport házaspár arról nem beszélt még fiainak sem, milyen sorsot éltek meg gyermekként.
Katinka Párdányban (Szerbia, ma Meda) született, mint a később Eleken esperes-plébános Reibel Mihály. A településen szerb és német lakosság élt békességben.
A Schwarz család Párdányban, 1920-as évek
1944 őszén Titó partizánjai szabad kezet kaptak a német lakosság megsemmisítésére. Katinka az édesapját a helyszínen elveszítette, a nagyszüleit a többi idős német emberrel táborba hurcolták, ahol éhen haltak. A gyerekek és asszonyok másik táborba kerültek, Katinka is itt töltött két évet, mígnem az édesanyjával sikerült átszökniük a zöld határon. Szegedre mentek anyja testvéréhez. Mivel Katinka nem tudott magyarul, mert az anyanyelve német volt, másrészt mindketten nagyon le voltak gyengülve, 1947 nyarától egy ideig Kétegyházán találtak menedéket.Takács Istvánné Hruschka Laura ui. Schneider Mikósné rokona volt.
Később így került Katinka tanítónőként Kétegyházára, majd 1956 őszén Elekre.
Dr.Raport Ferenc gyermekkora is megpróbáltatásokkal teli. Elek és Gyula között volt a tanyájuk. Amikor édesapját, idősb Raport Ferencet sokéves háborús katonáskodásból hazatérve 1945-ben malenkij robotra hurcolták, a 10 éves gyerek az édesanyjával látta el a gazdaságot. Sokszor maguk álltak az eke elé, ha szántani kellett, mivel az oroszok még az igavonó állatokat is rekvirálták.
Diákéveit – kortársaihoz hasonlóan – a háború eseményei alakították.
Az 1946-47-es tanévben a Polgári Fiúiskola 5. osztályát végezte Eleken, de „túlkoros” volt. Kilenc éves volt ui., amikor az oroszok bejöttek, és egy évet ki kellett hagynia az iskolában. Így lehetett osztálytársa a nála egy évvel fiatalabb Majtényi István, aki az USA –ban Steven Istvan Majtenyi néven vált ismertté és angol nyelven Elek történetét is megírta.
Az 1946-47-es tanévben Raport Ferenc és Majtényi István testnevelő tanára Takács Klára volt.
„Fiam, az úr a pokolban is úr”- ezzel a mondattal biztatta idősb Raport Ferenc a fiát a tanulásra, így lett belőle állatorvos.
Sorsukat, keserű gyerekkori emlékeiket csak egymással osztották meg, gyerekeiket szerették volna ettől megkímélni.
Az élet megtisztelő ajándéka számomra, hogy egy Párdányba tett utazásom és az azt követő élménybeszámoló hatására lassan megnyíltak. Sokszor fájdalmas volt számukra a visszaemlékezés, lassan, lépésről-lépésre történt, de vágytak rá és megkönnyebbülést hozott mindkettőjüknek az, hogy végre szabadon felidézhették a gyerekkori emlékeket.
Katinka szülőháza, az egykori jegyzői hivatal Párdányban
A napvilágra került történet a gyerekeik, unokák számára is magyarázat sok homályos pontra a „családi krónikában”, a múltban gyökerező folytonosság ajándéka.
Az „elekfoto” lelkes olvasói voltak, többször hozzászóltak, ill. segítettek nevek kiegészítésével.
Most újabb fényképek kerültek elő Dr. Mester György hagyatékából. 1973 májusában küldte őket özvegy Banner Józsefné elhunyt férje barátjának – a részvétnyilvánítást megköszönve.
Banner József temetése az eleki római katolikus temetőben 1973-ban. A szertartást Wagenhoffer Ede kanonok celebrálta
Banner József (1926-1973) váratlan távozása sokakat megrendített. Az Erkel Ferenc Gimnázium népszerű tanárát sok diákja is elkísérte utolsó útjára.
Banner József temetése Elek, 1973. április 24.
Az eleki katolikus temető B szektorának 11.sorában nyugszik.
Banner József sírja az eleki római katolikus temetőben
Amikor 2019 júliusában a Neue Zeitungban beszámoltunk az elekiek és almáskamrásiak 74. németországi búcsújáról, még nem sejtettük, hogy Leimen-St.Ilgenben ez volt az utolsó ilyen rendezvény.Az 1946. április -májusban a hazájukból elűzött eleki németek számára a templombúcsú megünneplése mindig fontos esemény volt, az első összejövetelre még ugyanebben az évben sor került.
Az esemény szervezője, szellemi atyja Georg Ruck (1912 – 1977) eleki származású katolikus pap volt, aki 75 éves édesapjával és testvérével maga is osztozott az elűzöttek sorsában.
A hat transzporttal érkezett, közel 5000 elekit a romokban heverő Németország amerikai övezetében Ulm, Ludwigsburg, Heidelberg, Würzburg, Stuttgart környékén, különböző településeken osztották el. Többnyire családokhoz kerültek, akik maguk is szűkösen voltak, így nem szívesen látták a „betolakodókat”.
Ruck atya Hockenheimba került. Az ottani Szent György templomba hívta 1946. július elejére, Sarlós Boldogasszony napjára, a templombúcsú megünneplésére a szétszórtan élő elekieket.
A kétségbeesett, olykor tanácstalan, kiszolgáltatott embereknek kezdetben a tapasztalatcserét, támaszt, az összetartozás érzését jelentette ez a találkozás, de nyelvük, eleki dialektusuk, kulturális hagyományaik ápolását is.
A következő évtizedekben, a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan az eleki búcsú rendezvényei egyre színesebbek lettek, egyre több embert vonzottak.
1964-től 20 évig Heidelberg- Kirchheim volt a helyszín.
Eleki búcsú Heidelbergben, 1966
1985-ben Leimen- St. Ilgen és Elek valamint Almáskamrás testvérvárosi megállapodást kötöttek, Leimen- St. Ilgen városa védnökséget vállalt a Magyarországról elűzött németek fölött. Ettől kezdve 34 alkalommal a búcsú megrendezésére is itt került sor.
2015-ben mint a magyarországi németek legrégebbi találkozójáról számoltunk be a Leimen- St. Ilgen -i búcsúról.
Reméljük, hogy a koronavírus járvány okozta kényszerszünet után az új helyszínen, Laudenbachban a Kulturkreis Elek szervezésében a fiatalabb korosztály „tovább viszi a fáklyát”, és az eleki búcsú megünneplése tovább erősíti az összetartozást.
Fabulya Éva: „Viszik a németeket” című könyvében olvasható többek között Franziska Kaupert naplója, amit szemtanúként, a szörnyű megpróbáltatások elszenvedőjeként írt az elekiek ukrajnai kényszermunkájáról.
Szerencsés túlélőként 1947-ben érkezett vissza Elekre, majd -némileg felerősödve- követte Németországba az időközben elüldözött családját.
Az már kevésbé ismert, hogy 1963-ban, immár német állampolgárként látogatott először újra Elekre; Ilona nevű testvérével, a férjével, Franz Posttal és a sógorával, Arnold Falkensteinnal.
„Sétakocsikázás Eleken 1963-ban”-Franz Post, Arnold Falkenstein, id. Klemm István
Franz Post Elekről, pontosabban Kakucs-pusztáról került Ukrajnába. Némi hányattatás után a Heidelberg melletti Sandhausenben leltek otthonra Franziska Kauperttel. 1963-ban Mester György látta vendégül Eleken unokatestvérét, Franz Postot és családját.
Az 1963-ban készült fénykép derűs pillanatot örökít meg: Franz Post régi vágya teljesült, újra lovaskocsin ülhet!
Köszönhette ezt a mögötte ülő (idősebb) Klemm Istvánnak, a Mester család jó szomszédjának. Ugyanis Klemm István még a háború előtt felső mezőgazdasági érettségit tett, így később a helyi Tsz-ben agronómusként dolgozott. A képen mellette -kalapban-Arnold Falkenstein látható. Sajnos a bakon ülő férfi nevét nem ismerjük.
“Dinnye-evés 1963”- A kép bal szélén Ilona és Franziska Kaupert, a jobb oldalon Franz Post és Mester György
Ilona Németországban ismerte meg a férjét, Arnold Falkensteint, az ő családja Lützelsachsenben élt.
Még 2016-ban, a kiűzetés és kényszermunkára hurcolás eleki emléknapján elhangzott beszéd után érkezett az alábbi levél:
„Nem tudom, tudod-e, hogy Édesapám valamikor 1944 őszén vagy 1945 kora tavaszán, mint hadifogoly többed magával a Szovjetunióból érkezett vagonban Elekre, hogy az ottani családokhoz bekvártélyozva “felhizlalják” őket és a Dálnoki Miklós Béla-féle csapattal (1.) a német frontra küldjék harcolni a németek ellen. ( Mire „harcra készek” lettek, szerencsére vége lett a háborúnak…)
Az elekiek szívesen fogadták őket, még bálokat is adtak, ahol is Édesapám megismerhette Bánkúty Irént, akit 1947-ben el is vett feleségül. A levelezésük megvan, a lányunk legféltettebb olvasmánya….. Ez is egyfajta történelem.”
Bánkúty Irén és Nádas József Elek, 1947
Mint azóta megtudtuk, a levélíró édesapja, Niszler /Nádas József, a Magyar Királyi 151.számú mozsárüteg tartalékos hadnagya -civil foglalkozása szerint erdőmérnök- 1943. január 12–én , a „doni áttörés” (2.) során tűnt el /esett szovjet fogságba, s így érkezett egy év múlva vagonban, hadifogolyként Elekre.
A családtörténetek így adnak támpontot a helyi történelem homályos részeinek a kiderítéséhez.
Bánkúty Irén és Nádas József esküvője, Elek, 1947 A menyasszonytól balra Mester György és Takács Klára, Dén József ésKatona Antónia. A vőlegény mellett Jäger Kornélia és ifj. Bánkúty / József
De ezútttal maradjunk a családtörténetnél.
Bánkúty /Zielbauer József, korábbi medgyesbodzási főjegyző háza Eleken a Dózsa György és Arany János utca sarkán volt, itt tartották Bánkúty Irén és Nádas József esküvőjét.
A menyasszony legjobb barátnői Katona Antónia és Takács Klára voltak – még a medgyesbodzási gyerekévekből. Életük végéig szoros barátság fűzte össze őket. Nem véletlen tehát, hogy az esküvőn mint koszorúslányok vettek részt – vőlegényükkel/ férjükkel.
Közös karácsony a Bánkúty családnál, Elek, 1950, Dózsa Gy.u. Középen Vitéz Bánkúty József
Az ifjú Nádas család a Dunántúlra költözött, de a barátság életük végéig megmaradt.
Kezdetben gyakran találkoztak a Bánkúty nagyszülőknél vagy a Mester családnál, akik ekkor Eleken a Kétegyházi út 19. számú házban laktak.
Nádas és Mester család, Elek, 1951
A Nádas és Mester szülők kölcsönösen gyermekeik keresztszülei lettek.
Két barátnő, három gyerek, két keresztanya
A Nádas család eleki látogatásai akkor ritkultak meg, amikor az édesanya, Bánkúty Irén, , tragikusan hirtelen, korai halála után a Bánkúty nagyszülők a Dunántúlra költöztek, hogy segíteni tudjanak a nehéz helyzetben.
“Boldog gyerekkor” Elek Kétegyházi u 19.
A „Nádas gyerekek”, Irén és József, akik a szüleik keresztnevét viselik, máig szép emlékeket őriznek a nagyszülőknél és a keresztszülőknél töltött boldog eleki napokról.
elekfoto 