Schneider Katalin Stefánia tanítónő (1935-2019) és Dr. Raport Ferenc állatorvos (1935-2020) 1960. július 9-én Eleken kötöttek házasságot.
Elek, Gyulai út 26. 1960. júl.9.
A derűs, kedves, fiatal tanítónőt sok kollégája, –ahogy ő mondta, „kartársa”- elkísérte ezen a jeles napon a Tanácsháza házasságkötő termébe. Az egyházi esküvőt -a kor szellemének megfelelően- csak titokban, szűk körben lehetett megtartani.
Schneider Katinka és Dr. Raport Ferenc esküvője, Elek, 1960
Katinka édesanyjával, Schneider Miklósné Schwarz Annával a Gyulai út 26 szám alatt lakott a Mester családdal.(Az édesanya sajnos már nem élte meg lánya esküvőjét.) A vőlegény innen „kérte ki” a menyasszonyt, innen indultak a násznaggyal, a Szegedről érkezett nagybácsival, Schwarz Jánossal és a rokonokkal a szertartásra.
Az esküvői vacsora a Raport családnál volt a Hősök úti házukban. A lakodalmi mulatság egyik mozzanata volt, hogy egy vendég kislánynak az asztal alá bújva el kellett csennie a menyasszony cipőjét, hogy a vőlegény aztán kiválthassa azt.
Rokonok és barátok Schneider Katinka és Dr. Raport Ferenc esküvőjén
A harmonikus, szép családi életet élő, két gyermeket felnevelő Raport házaspár arról nem beszélt még fiainak sem, milyen sorsot éltek meg gyermekként.
Katinka Párdányban (Szerbia, ma Meda) született, mint a később Eleken esperes-plébános Reibel Mihály. A településen szerb és német lakosság élt békességben.
A Schwarz család Párdányban, 1920-as évek
1944 őszén Titó partizánjai szabad kezet kaptak a német lakosság megsemmisítésére. Katinka az édesapját a helyszínen elveszítette, a nagyszüleit a többi idős német emberrel táborba hurcolták, ahol éhen haltak. A gyerekek és asszonyok másik táborba kerültek, Katinka is itt töltött két évet, mígnem az édesanyjával sikerült átszökniük a zöld határon. Szegedre mentek anyja testvéréhez. Mivel Katinka nem tudott magyarul, mert az anyanyelve német volt, másrészt mindketten nagyon le voltak gyengülve, 1947 nyarától egy ideig Kétegyházán találtak menedéket.Takács Istvánné Hruschka Laura ui. Schneider Mikósné rokona volt.
Később így került Katinka tanítónőként Kétegyházára, majd 1956 őszén Elekre.
Dr.Raport Ferenc gyermekkora is megpróbáltatásokkal teli. Elek és Gyula között volt a tanyájuk. Amikor édesapját, idősb Raport Ferencet sokéves háborús katonáskodásból hazatérve 1945-ben malenkij robotra hurcolták, a 10 éves gyerek az édesanyjával látta el a gazdaságot. Sokszor maguk álltak az eke elé, ha szántani kellett, mivel az oroszok még az igavonó állatokat is rekvirálták.
Diákéveit – kortársaihoz hasonlóan – a háború eseményei alakították.
Az 1946-47-es tanévben a Polgári Fiúiskola 5. osztályát végezte Eleken, de „túlkoros” volt. Kilenc éves volt ui., amikor az oroszok bejöttek, és egy évet ki kellett hagynia az iskolában. Így lehetett osztálytársa a nála egy évvel fiatalabb Majtényi István, aki az USA –ban Steven Istvan Majtenyi néven vált ismertté és angol nyelven Elek történetét is megírta.
Az 1946-47-es tanévben Raport Ferenc és Majtényi István testnevelő tanára Takács Klára volt.
„Fiam, az úr a pokolban is úr”- ezzel a mondattal biztatta idősb Raport Ferenc a fiát a tanulásra, így lett belőle állatorvos.
Sorsukat, keserű gyerekkori emlékeiket csak egymással osztották meg, gyerekeiket szerették volna ettől megkímélni.
Az élet megtisztelő ajándéka számomra, hogy egy Párdányba tett utazásom és az azt követő élménybeszámoló hatására lassan megnyíltak. Sokszor fájdalmas volt számukra a visszaemlékezés, lassan, lépésről-lépésre történt, de vágytak rá és megkönnyebbülést hozott mindkettőjüknek az, hogy végre szabadon felidézhették a gyerekkori emlékeket.
Katinka szülőháza, az egykori jegyzői hivatal Párdányban
A napvilágra került történet a gyerekeik, unokák számára is magyarázat sok homályos pontra a „családi krónikában”, a múltban gyökerező folytonosság ajándéka.
Az „elekfoto” lelkes olvasói voltak, többször hozzászóltak, ill. segítettek nevek kiegészítésével.
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
A Deutscher Kalender 2017- ben jelent meg az eleki Wittmann György ill.szülei történetének folytatása német nyelven. A későbbiekben a magyar fordítást is mellékeljük.
Az 1. rész 2016-ban a Neue Zeitungban jelent meg, ill. az alábbi linkek alatt olvasható – magyarra fordítva is :
Reibel Mihály (1889-1959) egykori eleki plébános (1931-59) 1938. július 4-én Eleken ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját, vagyis ekkor lett ezüstmisés.
Reibel Mihály ezüstmisés plébános
A jeles évfordulóra a hívek egy díszes fényképalbumot ajándékoztak a plébánosnak, amely több, feltehetően fontos fényképet tartalmaz, de sajnos ezekből csak keveset tudunk beazonosítani, mert nem látták el őket felirattal!
Mi most ezen néhányat szeretnénk közkinccsé tenni.
Főesperesi köszöntés
Ezen a felvételen az ünnepelten kívül Klivényi Lajos prépost, főesperest és Köller Dezső végegyházi plébánost láthatjuk a plébánián.
elekfoto 