Az eleki Sarlós Boldogasszony Templom orgonájának kisebb sípjait láthatjuk. A hangszer eredetileg az aradi Dangl művek terméke, majd 1938-ban a pécsi Angster műhely újította fel. Azóta lényegében változatlan, eltekintve az időközben beépített villanymotoros működtetésű szélgéptől.
Nemrég került a kezünkbe a Békés Megyei Hírlap 1990 június 26-i számából származó, tehát immár 24 éves cikke, a főtéren álló szökőkút “Rézi” illetve más források szerint “Liesi” szobráról, és az annak egykoron “modellt álló” eleki lányról, Regős Annáról. A továbbiakban a cikk szövegét közöljük – ahol eltér az eredetitől, külön jelölve.
“Ha otthon vagyok, biztos nem engedem”. – A szobor és modellje Eleken
“Régi sváb szokás a böjtközi ünnep. A húsvét előtti negyvennapos tilalmi időt szegik meg ezzel néhány óra erejéig, úgy, hogy megülik a böjt közepét: vigassággal, kolbászos rántottával emlékeznek meg arról, hál istennek túl vannak a felén…
Az eleki sváb legények ilyenkor megkoszorúzták a falu kútján lévő “Neptun-szobrot”. Nem is akármit, hanem egy tojáshéjfüzért akasztottak a nyakába. Így ment ez évről évre, mígnem egyszer – egész pontosan 1938-ban – megtörtént a baj. Ki tudja: a szobor öreg szíve nem bírta tovább elviselni ezt a visszatérő kajánkodást, vagy csak az idő tette vele a dolgát, esetleg a koszorúzók nem vették figyelembe előrehaladott korát, s nem megfelelően bántak vele, mindenesetre a szobor ledőlt, ripityára tört, a kút pedig dísze nélkül maradt. A legények nem voltak olyan beijedős-megfutamodós fajtából valók: elmentek a falu bírájához, elmondták neki, mi történt, s fel is ajánlották, hogy faragtatnak egy másikat az összetört szobor helyébe. A bíró azt javasolta, hogy ha már így alakult a dolog, ezután ne a tengeristen ábrázatja díszítse a falu régi-régi kútját, hanem egy népviseletbe öltözött eleki lány alakját faragtassák ki.
Ez a bíró jó barátságban volt a helybéli földműves Regős családdal. Meg is kérdezte rögtön az édesapát, nincs-e kisebbik lányáról egy ilyen, népviseletes fénykép, mert akkor azt adják mintául a kőfaragónak.
– Hát így kerültem én a kút tetejére – mondta a 70 esztendős Regős Anna néni, akit eleki otthonában kerestünk fel. – 16-17 éves lehettem akkor. Nem is én voltam igazából lényeges, hanem a népviselet, azt akarták megörökíteni. Apám úgy adta oda a fényképemet, hogy nem is tudtam róla, ugyanis nem voltam otthon. Amikor hazaértem, és elmondták nekem az esetet, még sírtam is. Röstelltem nagyon a dolgot, hogy majd kicsúfolnak, felvágósnak tartanak. Végül is nem mondott rám senki semmi rosszat. Azt a fényképet nem tudom megmutatni, ott maradt a kőfaragónál. Hogy őt hogy hívták, arra sem emlékszem. Mindenesetre nem eleki volt, az biztos, mert akkor ismerős lenne.
75 éve rendezték meg a 34. eucharisztikus világkongresszust Budapesten (1938. május 26-29.), melynek a jelmondata egy Szent Ágoston-i (354-430) szentencia volt: az Oltáriszentség-a szeretet köteléke.
A görög eredetű Eucharisztia különben Oltáriszentséget jelent, és a katolikus hittan egyik központi fogalma.
A világkongresszust Pacelli beszédével már május 25-én megnyitották a Hősök terén.
A pápai legátus (megbízott), aki különben impozáns megjelenésű volt, beszélt a kongresszus programjáról, azonban nem adott valamiféle politikai programot, de utalt a dicsőséges magyar múltra (Európa védőbástyája), a kereszténység megvédésére, a magyar szentekre, a kommunizmus és a nácizmus egyházellenességére.
A beszédet a helyszínen 100 ezren hallgatták, de nem mindenki értette meg, mert a szónok latinul beszélt, és nem volt tolmács, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy ez a beszéd főképpen a katolikus egyháznak és az értelmiség nagy részének szólt, vagyis azoknak, akik tanultak latinul!
Pacelli különben a zárónapon is szólt a világkongresszus résztvevőihez a rádióban, mert a rossz idő miatt megváltozott a program, de ekkor már németül, mert ezen a nyelven is tudott a még hat másik mellett. (1917-29-ig Németországban nuncius-pápai követ volt.)
Ennek a korszaknak egyik meghatározó egyházi személyisége, illetve az 1938-as budapesti világeseménynek egyik szervezője a jezsuita Bangha Béla volt, aki egyik könyvében arról ír, hogy az Oltáriszentség Isten legnagyobb ajándéka, ami a hit és a szeretet iskoláját is jelenti.
Bangha Béláról mindenképpen el kell mondanunk, hogy kb. 60 könyvet írt önállóan, illetve társszerzőként!
A fontosabb műveinek elolvasása után így “jellemezhetjük”: mint jezsuita, Isten katonájaként küzdött a katolikus egyházért, hisz pl. ha a XX. század elején lehetett a sajtó döntő részében támadni az egyházat, illetve lehetett asszisztálni az erkölcstelenséghez hazánkban is, akkor szerinte a katolikusoknak is joguk van a saját sajtóra. Ha van magyarellenesség, akkor ilyen értelemben van antiszemitizmus is.
1919-20 után legfontosabb feladatának tekintette az újpogányság elleni küzdelmet, vagyis a kommunista- és a náciellenességet!
A teljességhez hozzátartozik az is, hogy bírálta a hazai református egyházat is, de nem volt teljesen elégedett a Horthy-rendszer keresztény alapú politikájával sem, pl. Corvin-láncot egyetlen katolikus egyházi személyiség sem kapott!
Tudomásunk szerint a világkongresszusra Elekről két turnusban 460-an jutottak el, ami elég szép szám, hisz a csanádi egyházmegyéből összesen 7. 156-an voltak jelen ekkor a fővárosban.
Az viszont roppant érdekes, hogy a korabeli Európából a náci Németországból és Szovjetunióból nem érkezett küldöttség .(Ausztria ekkor már csatlakozott Németországhoz, így már az előzetes jelentkezések ellenére sem jöhetett onnan senki!)
Mindenképpen nagy magyar diplomáciai sikernek tekinthető a világkongresszus megrendezése, vagyis az egyik legsikeresebb évnek számított 1938, hisz “ráadásként” még az év november 2-án visszakaptuk a Felvidék magyar lakta részeit is!
A II. világháború után a következő, 35. eucharisztikus világkongresszust Barcelonában tartották, a legutóbbit, vagyis a 47-t pedig 2000-ben Rómában.
Forrás: Bangha Béla szerk.: Eucharisztia. Bp., 1938. 276 o.
Bangha Béla: Az oltár fényében. Bp., 1942. 400 o.
Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten/1938. Bp., 1988. 193 o.
A képeket innen vettük: eleki plébánia, http://www.bibl.u-szeged.hu és a Wikipédia.
Rapajkó Tibor
Reibel Mihály (1889-1959) egykori eleki plébános (1931-59) 1938. július 4-én Eleken ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját, vagyis ekkor lett ezüstmisés.
A jeles évfordulóra a hívek egy díszes fényképalbumot ajándékoztak a plébánosnak, amely több, feltehetően fontos fényképet tartalmaz, de sajnos ezekből csak keveset tudunk beazonosítani, mert nem látták el őket felirattal!
Mi most ezen néhányat szeretnénk közkinccsé tenni.
Ezen a felvételen az ünnepelten kívül Klivényi Lajos prépost, főesperest és Köller Dezső végegyházi plébánost láthatjuk a plébánián.
A tánc, a szórakozás a mai fiatalok életének fontos része; nem volt ez másként a szülők, nagyszülők, dédszülők ifjúsága idején sem.
Az alábbi fényképek arról tanúskodnak, hogyan biztosították Eleken a múlt században- olykor nehéz történelmi időszakokban is- a kulturált szórakozást az arra vágyóknak. Meghatározta ez a község szellemi arculatát, társadalmi életét is.
Az első kép1938 körül készült, vélhetően a „Lange Gasse”-n (ma Lőkösházi út) lévő egykori Ipartestület épületében. Ifj. Gavenda Béla békéscsabai tánctanár oktatta ekkor az ifjúságot a tánc- és illemtan rejtelmeire. A 2. sorban jobbról a második fiatalember Radnai László, a negyedik Mahler/ Mester György, az eleki iskola későbbi tanárai, ekkor minden bizonnyal nyári vakációjukat élvező főiskolás diákok.
(A felső sorban balról az 5. személy talán Zöllner György, a Kétegyházi úton lévő egykori hengermalom tulajdonosának a fia.)
A Németországban élő Franziska Niedermayer szerint 1945-ben is volt tánciskola Eleken, amikor az oroszok/ szovjetek már a községben voltak.
Nemrég érkezett hozzánk ez a szép iskolai csoportkép, mely az egykori templom melletti “Központi iskola” avagy “Zentralschule” elsős leány osztályát ábrázolja igazgatójuk és tanítónőjük körében.
Köszönjük a szép képet a fotón valahol szereplő, de névtelenül maradni kívánó, 1946-ban Németországba elűzött tulajdonosának és gyermekeinek!
Ez a kép valószínűleg az eleki állomáson készült, amikor az eleki “Zárdaiskola” növendékei tanáraikkal a Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszusra utaztak, mely 1938. május 25-én kezdődött.
A képet a Bender-ház hagyatékából örököltem meg, de van egy ugyanilyen a Leimen-Haus múzeumában is, bekeretezve.
Aki ügyes és szerencsés, megtalálja rajta a nagymamáját! 🙂
elekfoto 