A szökőkút lányalakja és eredeti modellje

Nemrég került a kezünkbe a Békés Megyei Hírlap 1990 június 26-i számából származó, tehát immár 24 éves cikke, a főtéren álló szökőkút “Rézi” illetve más források szerint “Liesi” szobráról, és az annak egykoron “modellt álló” eleki lányról, Regős Annáról. A továbbiakban a cikk szövegét közöljük – ahol eltér az eredetitől, külön jelölve.

“Ha otthon vagyok, biztos nem engedem”. –  A szobor és modellje Eleken

“Régi sváb szokás a böjtközi ünnep. A húsvét előtti negyvennapos tilalmi időt szegik meg ezzel néhány óra erejéig, úgy, hogy megülik a böjt közepét: vigassággal, kolbászos rántottával emlékeznek meg arról, hál istennek túl vannak a felén…

Az eleki sváb legények ilyenkor megkoszorúzták a falu kútján lévő “Neptun-szobrot”. Nem is akármit, hanem egy tojáshéjfüzért akasztottak a nyakába. Így ment ez évről évre, mígnem egyszer – egész pontosan 1938-ban – megtörtént a baj. Ki tudja: a szobor öreg szíve nem bírta tovább elviselni ezt a visszatérő kajánkodást, vagy csak az idő  tette vele a dolgát, esetleg a koszorúzók nem vették figyelembe előrehaladott korát, s nem megfelelően bántak vele, mindenesetre a szobor ledőlt, ripityára tört, a kút pedig dísze nélkül maradt. A legények nem voltak olyan beijedős-megfutamodós fajtából valók: elmentek a falu bírájához, elmondták neki, mi történt, s fel is ajánlották, hogy faragtatnak egy másikat az összetört szobor helyébe. A bíró azt javasolta, hogy ha már így alakult a dolog, ezután ne  a tengeristen ábrázatja díszítse a falu régi-régi kútját, hanem egy népviseletbe öltözött eleki lány alakját faragtassák ki.

Ez a bíró jó barátságban volt a helybéli földműves Regős családdal. Meg is kérdezte rögtön az édesapát, nincs-e kisebbik lányáról egy ilyen, népviseletes fénykép, mert akkor azt adják mintául a kőfaragónak.

– Hát így kerültem én a kút tetejére – mondta a 70 esztendős Regős Anna néni, akit eleki otthonában kerestünk fel. – 16-17 éves lehettem akkor. Nem is én voltam igazából lényeges, hanem a népviselet, azt akarták megörökíteni. Apám úgy adta oda a fényképemet, hogy nem is tudtam róla, ugyanis nem voltam otthon. Amikor hazaértem, és elmondták nekem az esetet, még sírtam is. Röstelltem nagyon a dolgot, hogy majd kicsúfolnak, felvágósnak tartanak. Végül is nem mondott rám senki semmi rosszat. Azt a fényképet nem tudom megmutatni, ott maradt a kőfaragónál. Hogy őt hogy hívták, arra sem emlékszem. Mindenesetre nem eleki volt, az biztos, mert akkor ismerős lenne.

Anna néni ma is Eleken él sógornőjével, a vele majdnem egyidős Erzsi nénivel. Mindketten nyugdíjasok, de mint mondják, nem unatkoznak.Ötkor kelnek, ott a nagy kert, a jószág, nyár lévén nyakukon a befőzési szezon, mindennapos munka a bevásárlás, takarítás. Erzsi néni négy dédunokája közül is ott van valamelyik. A szobák telis de teli vannak kézimunkákkal. Két varrógép is található a háznál, nyugdíjukat riseléssel egészítik ki.

– Ha elfáradunk, leülünk hímezni – mondja Erzsi néni.

Ő – bármit is kérdez tőle az ember – azonnal mesélni kezd. A kútról is tud egyet s mást.

– Ez volt a fiatalok találkozóhelye. Mindig estefelé mentek vízért. De az is előfordult, hogy a fiatal lány inkább kiöntötte otthon a kantából a vizet, csak hogy elmehessen a kútra.

Azt is elmondja, hogy Romániából ide jártak át a napszámosok, akik olcsóbban vállaltak munkát, mint a helybéliek, s a gazdák itt fogadták fel őket.

Anna nénit arról próbálom kérdezni, mi is történt azóta, hogy őt “kifaragták”. Hogy alakult az élete annak a fiatal lánynak? Nehezen kezd bele a mesébe:

– Jött a háború, ahol meghalt a bátyám, itt maradt a sógornőm három gyerekkel. Azután engem, ’46-ban elvittek Ukrajnába, “egy kis munkára” … Két év múlva jöttem haza. Itthon várt a két öreg szülőm, a sógornőm három gyerekkel. Ez a ház, amiben most lakunk, az ő családjáé volt. Gondoskodtam öreg szüleimről, hiszen én voltam az egyedüli támaszuk, miután a nővéremet kitelepítették Németországba, segítettem a sógornőmnek. Nemigen volt időm magammal törődni, így hát nem is mentem férjhez. De itt volt nekem is ez a három rokon gyerek, azután jöttek az unokák, most már a dédunokák, Elmondhatom, ha nem is szültem, de neveltem gyereket…

Tényleg sok minden történt velük azóta. A szobor csodálatos módon túlélte a háborút, ma is ott áll a régi helyén. Igaz, a kútból nem folyik már víz, az alakot nemrég hozatták rendbe. Változott az élet. Nem járnak már ide a fiatalok vízért, a napszámosok munkáért. A szobor modellje fölött is eljárt az idő, de szerénysége mintha évtizedekkel ezelőtti önmagát idézné, amikor ezeket a szavakat mondja búcsúzáskor:

– Akkor én most bekerülök az újságba? Majd mondják, hogy öregségemre felvágós lettem…”
(A cikk Kiss Katalin írása, megjelent 1990. június 26-án, a Békés Megyei Hírlapban.)

A Stöckl-Brandt-féle “zöld könyvben” azt mesélik a szobordöntés esetéről, hogy az akkori csendőrség erőszakos módszerekkel próbálta meg rábírni a fiatalokat a “politikai bűncselekmény” elkövetésének bevallására, mert egy elmebeteg másik elkövető a szobor mellett akkoriban állt országzászlót nagyjából ugyanekkor megrongálta. A zöld könyv szerint a fiatalokat többször megverték, mire kiderült, hogy nem ilyen súlyú a tettük. Majd a kárt helyrehozandó megszervezték a szobor újra elkészítését. Ezekről az eseményekről korábban is írtunk, a templomkert szobraival kapcsolatos cikkben.

Köszönjük az érdekes cikket Brindás Györgyné szül. Regős Gabriellának.