Fabulya Éva: „Viszik a németeket” című könyvében olvasható többek között Franziska Kaupert naplója, amit szemtanúként, a szörnyű megpróbáltatások elszenvedőjeként írt az elekiek ukrajnai kényszermunkájáról.
Szerencsés túlélőként 1947-ben érkezett vissza Elekre, majd -némileg felerősödve- követte Németországba az időközben elüldözött családját.
Az már kevésbé ismert, hogy 1963-ban, immár német állampolgárként látogatott először újra Elekre; Ilona nevű testvérével, a férjével, Franz Posttal és a sógorával, Arnold Falkensteinnal.
„Sétakocsikázás Eleken 1963-ban”-Franz Post, Arnold Falkenstein, id. Klemm István
Franz Post Elekről, pontosabban Kakucs-pusztáról került Ukrajnába. Némi hányattatás után a Heidelberg melletti Sandhausenben leltek otthonra Franziska Kauperttel. 1963-ban Mester György látta vendégül Eleken unokatestvérét, Franz Postot és családját.
Az 1963-ban készült fénykép derűs pillanatot örökít meg: Franz Post régi vágya teljesült, újra lovaskocsin ülhet!
Köszönhette ezt a mögötte ülő (idősebb) Klemm Istvánnak, a Mester család jó szomszédjának. Ugyanis Klemm István még a háború előtt felső mezőgazdasági érettségit tett, így később a helyi Tsz-ben agronómusként dolgozott. A képen mellette -kalapban-Arnold Falkenstein látható. Sajnos a bakon ülő férfi nevét nem ismerjük.
“Dinnye-evés 1963”- A kép bal szélén Ilona és Franziska Kaupert, a jobb oldalon Franz Post és Mester György
Ilona Németországban ismerte meg a férjét, Arnold Falkensteint, az ő családja Lützelsachsenben élt.
A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
Wisconsin Dells 1958.máj. 31. Gyurkám! Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk. Csodálatos ut csak(?) imádságot kérünk. Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
Mária látogatása Erzsébetnél
(M. S. mester, 1500-1510 körül)
„Jövőre kimegyek az eleki búcsúra, s amiért az unokám nyúl, mindent megveszek neki” – mondta 1977 nyarán ismerőseinek Mester György. Kívánsága sajnos nem teljesülhetett, az első unoka három héttel a nagyapa váratlan halála után érkezett.
A mondat – a személyes vonatkozáson túl – azt is jelzi, milyen fontos „jeles nap” volt egykor az elekiek, így az ő életében is a templombúcsú, a „khervai”/Kirchweih . (A német szó a templom felszentelésére, védőszentjére utal.)
„Bár a búcsú időpontja a legnagyobb dologidőre, az aratásra („tr snid”) esett, mégis erősen tartották. Az egyházi ünneplésen túl elsősorban a lakmározás és szórakozás jellemezte. Messze vidékről összegyűlt az atyafiság, különösen az Elekről elszármazott almáskamrásiak és a szomszédos Ottlakán élő rokonok látogattak haza. A vendéglátást nagy készülődés előzte meg. Kimeszelték, kitakarították a házat. Az udvart a gyerekek tették rendbe, munkájukért néhány krajcárt kaptak a nagy ünnepre. Az asszonyok csirkét, tyúkot, libát vágtak, a férfiak csapra verték a hordót.
Régen délelőtt a községi fúvószenekar, később a leventezenekar adott térzenét.A templom és a községháza melletti sátrakban édességek, játékok várták a gyerekeket, a vásártéren körhinta, céllővölde a fiatalokat. Búcsúfiát („khervaistik”) a lányok vettek a fiúknak. A férfiak délután kimentek a határba, hogy megnézzék, kezdődhet-e az aratás.
Este rendezték a híres „búcsúbál”-at („khervaibal”) a Nagyvendéglőben, az Ipartestület épületében, a Kultúrházban.
A búcsúra érkezett vendégek a Post családnál 1938 körül
A népes vendégseregre jó példa a nemrég kapott kép is.
(Az első sorban jobbról a második a vendéglátó, Theresia Post (szül. Zielbauer, 1864-1948, Elek) jobbra testvére, balra Theresia Post (szül. Jäger), mellettük a Szolnokról, ill. Temesvárról érkezett „Gyuri bácsi” és „Tóni bácsi” feleségével.
A hátsó sorban a 16! unokából három: a jobb szélen Mahler/Mester Magda (Gyöngyösi Jánosné), középen id.Franz Post, balról a második Mahler/ Mester György. Mahler Magda mellett Lakos Endre Szegedről (később papként Eleken is tanított), a bal szélen Zombori (Zielbauer?) István Sopronból.)
Köszönjük a képet és az információkat a Németországban élő Franziska Niedermayernek (szül. Japort), Theresia Post 15. unokájának!
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
1966-ban, a kiűzetés 20. évfordulóján Heidelbergben tartották az elekiek az almásiakkal együtt az összejövetelt. Erre Mester György is hivatalos volt, de mivel „56-os előélete” miatt nem kapott útlevelet a belügyi hatóságoktól, helyette felesége és lánya utazhattak egy felejthetetlen hónapra Nyugat-Németországba, az unokatestvér, Franz Post meghívásának köszönhetően.
Ma már hihetelennek tűnik, de Magyarországról ekkor csak meghívólevéllel lehetett „Nyugatra” utazni. A vendéglátó küldte a vonatjegyet, gondoskodott a szállásról, ellátásról, hiszen személyenként csak 5 dollár „költőpénzt” lehetett hivatalosan átváltani.
„Hol van az az „Urlaub”, hogy mindenki oda szeretne utazni?”-tudakoltam Post Feri bácsitól a heidelbergi búcsúból Sandhausen felé utazva. A kérdés nagy derültséget váltott ki, de hát a 60-as években sem a magyarországi német nyelvkönyvekben, sem a hétköznapokban nem az volt a központi kérdés, hogy „Hová menjünk nyaralni?”
Mester Klára
Forrás: Wikipédia
Mester György: Jelesnapi szokások az eleki németeknél
Az eleki 1956-os eseményekkel kapcsolatban minden érdekesebb történet csak azokhoz jutott el, akik valamelyik résztvevőt ismerték, esetleg személyesen jelen voltak. A szereplők közvetlen családtagjaikon, barátaikon kívül másnak nem nagyon meséltek élményeikről. Ez nem csoda, hisz az elnyomó hatalom legyűrte a nép felkelését, és bő harminc évig mély hallgatás vette körül a történteket.
A hatalom számára, amely az idealizált kommunista “világforradalmat” akarta elterjeszteni a világban, kínos volt, hogy voltak olyan emberek, akik fel mertek szólalni, és tenni merészeltek valamit az ellen, ahogyan őket a negyvenes-ötvenes években elnyomták. A Magyarországon akkor történteket később hivatalosan szigorúan “ellenforradalomnak” kellett nevezni. Ez egy olyan kifejezés, aminek tulajdonképpen nincs értelme, hisz már maga a “forradalom” szó bőven megfelel a fogalomra. Csak éppen a nép önjelölt urai a saját kommunista-szocialista forradalmuk ellenében érezték a megmozdulást, voltaképpen joggal. Tudniillik az a nép, akinek a nevében ők eljárni véltek, méltóztatott utálni őket.
Később a kádári vezetés igyekezett egyre jobb körülményeket teremteni a szocialista alattvalók számára, hogy ne kerüljön sor újabb megmozdulásokra. Az ötvenhatos emlékeket, és általában a magyar történelemben előfordult forradalmak ünnepeit pedig, amennyire lehetett, igyekeztek mellőzni – így még március tizenötödikét is, pedig az egy “jó forradalom” volt magyar szemszögből nézve. Ebből is látszik, hogy a vezetők pontosan tudták, hogy csak egy “forradalom” fogalom létezik, és az számukra, a hatalom emberei részére, csakis rossz lehet.
Egy 1892-es dátumú, „világot járt” képhez, ill. tablóhoz jutottam a közelmúltban, amelyen Elek község egykori elöljárósága látható.
Kalandos útja összefügg Elek, az eleki iskola és annak névadója, Dr. Mester György családjának XIX-XX. századi történetével.
120 éve, 1892-ben épült a templom mellett az un. „központi iskola”.[1]
Amikor az 1980-as években lebontották az épületet, alapkövéből előkerült egy emlékirat, amely többek között a nagyközség akkori elöljáróságának névsorát is tartalmazza.[2]
A tablón és az alapító okiraton tehát ugyanaz az évszám, ugyanazon személyek szerepelnek.
Különös jelentősége van az eleki búcsúnak az 1946-ban elűzöttek körében: Németországban ezen a napon évente redszeresen találkoztak/ találkoznak az egykori elekiek. Sajnos az „első generációból” már egyre kevesebben tudnak részt venni a Leimen-Sankt Ilgenben megrendezett „Eleker Kirchweih”-on.
elekfoto 