Múlt hétvégén Gerolzhofenben a békés-bánáti németség Harruckern János György-féle 1724-es betelepítésére emlékeztek. A mintegy 500, főleg dél-német területről érkezett vendég egykori szentmártoni lakosként illetve szentmártoniak leszármazottjaként érkezett a Bánáti Búcsúra.

Tulajdonképpen az egykori eleki németség is az egykoron Gerolzhofenből kivándoroltak közé tartozik, így egy kicsit mi is magunkénak érezhetjük ezt az ünnepet.

Szentmártoniak tánca a gerolzhofeni piactéren – Első Szentmártoni Búcsú, 2012. (Forrás: Mainpost.de)

Az ünnepségről a Mainpost online kiadása a következőképpen ír (ide kattintva megnyílik az eredeti német nyelvű cikk):

“Ünnepség a régi hazában

Bánáti búcsú: 500 személy érkezett Németország minden részéből
Boldogan, saját népi zenekarjuk hangjaitól kísérve vonultak be az elmúlt hétvégén a gerolzhofeni plébániatemplomba: annak a 380 frank családnak az utódai érkeztek, akik hazájukat 1724-ben Magyarország irányába elhagyták. Köztük 66 család származott Gerolzhofenből, akik nemcsak Eleket, hanem a szomszédos Romániában levő Szentmártont is újra benépesítették.

Németország minden részéből, de túlnyomórészt a dél-bajor területről több, mint 500 személy érkezett – egykori szentmártoniak, illetve szentmártoniak leszármazottai, akik első alkalommal ünnepelték búcsújukat újra a régi hazában. Akkor, 1724. május 24-én biztosan nem nevettek és táncoltak, hisz bizonytalan jövő állott előttük. Összegyűltek a templomban, hogy utoljára imádkozzanak német földön – az egészségért, az erőért és a kitartásért.

“Micsoda feszültség, mily vegyes érzelmek uralkodhattak ezen az egykori istentiszteleten”, prédikálta Stefan Mai plébános. Biztos benne, hogy 1724-ben a kivándorlókat a belső meggyőződésük is elkísérte: “Isten, ha te nem jössz velünk, jobb lenne, ha hagynál minket itt maradni”, amint az izraeliták imádkoztak, akik tudták, hogy a pusztai vándorlás nem séta lesz.

A 380 család erősen reménykedett benne, hogy Johann Georg Harruckern szervezői nem tévesztik meg őket. Istenben bízva vállalták a megpróbáltatásokat. Csupán negyed évszázaddal később Szentmárton már önálló plébániával rendelkezett, és “nagyon megható számomra, hogy az Önök elődei akkor Szent Mártont választották templomuk védőszentjéül”, mondta Mai plébános.

Végül mindenkinek azt kívánta, hogy az éves Szentmártoni-Búcsú segítse őket abban, hogy soha ne feledjék őseik szellemi gyökereit.

Bernhard Fackelmann, a találkozó szervezője még egyszer megemlékezett a bánáti németek sorcsapások által formált történetéről. Az Original Banater Musikanten zenekar és a gerolzhofeni egyházi kórus szolgáltatta a mise zenei aláfestését.

A mise után a búcsúmenet, élén a búcsúkoszorút viselő búcsú-párokkal, elindult a Stadthalle felé. De előbb a párok még táncoltak egy búcsú-táncot a piactéren. Nagy tetszést arattak a számos vendég körében, akik nem akarták elmulasztani ezt a csodaszép színjátékot.

Minden pár történelmi népviseletben volt, mint ahogyan évszázadokkal ezelőtt. Ezután a 35 pár ünnepi hangulatban vonult be a Stadthalléba. Bernhard Fackelmann még egyszer köszönetet mondott a szentmártoniaknak, akik meg akarták ünnepelni az első gerolzhofeni búcsút. Amint egy müncheni családfakutató megjegyezte, a bánáti németeket mindig bánáti sváboknak nevezik. “Mi nem svábok, mi frankok vagyunk”.

Irmgard Krammer polgármester asszony örült a Stadthalléba jött vendégek nagy száma láttán. Bemutatta nekik Gerolzhofen városát, minden szociális és történeti fejlődésével. “Mi is tudunk ünnepelni”, mondta Krammer asszony, és felsorolta a számos gerolzhofeni ünnepséget.

A továbbiakban sok sikert kívánt a Szentmártoni Búcsú lebonyolításához. A búcsú estjének tetőpontja a búcsú-koszorú kisorsolása volt. Korábban nem sorsolták ki, hanem elárverezték. Végül Bernhard Fackelmann egy a bánáti németségről saját maga által írt könyv átadásával mondott köszönetet Irmgard Krammernek.

Hannelore Hippelinek és Siegfried Brendelnek megköszönte támogatásukat a hétvége lebonyolításában.”
Karin Sauer