A harcok végeztével első lépésként a demarkációs vonal került megállapításra. A kijelölt vonalak azt határozták meg, hogy a magyar és a megszálló csapatok meddig nyomulhatnak előre. Ezeket a vonalakat később többször módosították (pl. a Vix-jegyzékben szereplő új román demarkációs vonallal). A demarkációs vonalak tehát ideiglenes katonai vonalak voltak, amelyek nem jelentettek végleges szuverenitási határt. (A „demarkációs vonal” nem keverendő össze a „demarkációval”!)
A Trianonban kiszabott határ kijelölése egy hosszabb folyamat volt, valójában három egymást követő lépésből állt:
- Politikai döntés a békeszerződésben (1920)
- A határvonal helyszíni megállapítása (delimitáció) (1921–1924)
- A határ fizikai kitűzése (demarkáció) (1921–1925
A legfontosabb dokumentum a trianoni békeszerződés volt, ezt az országgyűlés a 1921. évi XXXIII. törvénnyel fogadta el.
Ebben a dokumentumban az irányvonalak kerültek megjelölésre, gyakorlatilag a települések szintjén rendelkezett, hogy mely települések közt kerül a határ kijelölésre. A megfogalmazásban is “helyszínen megállapítandó vonalat” említ. „…a helyszínén megállapítandó vonal, amely Nagyvarjastól, Kisvarjastól és Nagyiratostól nyugatra, Dombegyháztól, Kevermestől és Elektől keletre, Ottlakától, Nagypéltől, Gyálavarsándtól, Anttól és Illyétől nyugatra, …” Tehát Elek elcsatolása a Trianoni békeszerződésben nem volt terv, Eleket Magyarországhoz tartozónak ítélték meg.
Ezt követte a delimitáció a politikailag meghatározott határ terepi pontosítása. Erre a feladatra megalakításra kerültek a határkijelölő bizottságok. A határvonal részletes megállapítását a békeszerződés a bizottságokra bízta, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak, valamint az érdekelt államok képviselőiből álltak. A határvonal jelölésének részeként definiálta az okmány a vízfolyásokat, hajózható, vagy nem hajózható vízfolyásként.
A határmegállapító bizottságoknak, illetve az érdekelt államok delegációinak legfontosabb feladata az újonnan megállapított határvonal kitűzése, határjelekkel való állandó megjelölése, számszerű felmérése, térképezése és a határleírási jegyzőkönyvek elkészítése volt. Erre a célra az érdekelt államok mindegyike a bizottság rendelkezésére bocsátotta a szükséges mérnököket. Tehát a bizottságokban nem csak külföldi, hanem magyar szakemberek is dolgoztak, megkönnyítve a helyiekkel való kommunikációt.
A trianoni békeszerződés mellékletét képező térkép alapján kezdték meg a munkát a határkijelölő bizottságok. A Térképen szereplő határvonalat már -elméletileg- nagy mértékben nem változtathatták meg. Ezen a térképen Elek területe határozottan Magyarország területére esik. Jól látható, hogy Kevermes – Elek – Gyula mentén lett megállapítva az új határvonal. A térképet jobban megvizsgálva látható, hogy az elcsatolás inkább Lőkösháza területét érintette, de szerencsére ez még csak egy “iránymutatás” volt. Ezzel szemben a valóságban Elek Magyarország területére esett, Jánosháza puszta -jogtalanul- román megszállás alá került, a Brédai kastély és a Tomassics kastély ismét magyar terület volt, még a Vásárhelyi Dezső kastély a lőkösházi vasútállomással együtt szintén román fennhatóság alá került. A jánosházi pusztát a románok nem foglalhatták volna el, ez egy adminisztratív hiba miatt került román fennhatóság alá.
Apponyi Albert levele, amelyben felhívja a Békekonferencia elnökének a figyelmét a jogtalan jánosházi román területfoglalásra. (Forrás: Cholnoky Jenő: A magyar békeszerződés. A magyar béketárgyalások I-II. (Budapest, 1920-1921) – A magyar béketárgyalások II. kötet, Kisérőjegyzék, 460. oldal)
Ezekben az ügyekben születtek olyan döntések, amelyek eredményeként a románok kivonultak Jánosházáról és később „kitolódott” a határvonal a mai nyomvonalára, így kerülhetett vissza a Vásárhelyi kastély és a lőkösházi vasútállomás is. Vélhetően ezekben a kiigazításokban vehetett részt Gávai Gaál Jenő. Lőkösháza területén ő rendelkezett a legnagyobb földbirtokokkal.
Éppen az aradi kamara tökéletes ismerése révén bízták meg az első világháborút követő béketárgyalások alkalmával egy Arad megyét érintő részletes gazdaságtörténeti áttekintés megírásával. A memorandumot Gaál Jenő angol nyelven készítette el, majd ezt a szöveget francia nyelvre is lefordították, magyarul azonban sehol sem jelent meg. A mintegy negyven nyomtatott oldalas szöveg a lehető leghűbb ismertetését adja a megye iparának, kereskedelmének és mezőgazdaságának, a határváltozásokat megelőző évekből.[1]
Természetesen ahogy a magyarok igyekeztek minél több területet „visszaszerezni” úgy a román katonaság és hivatalnokok meg azon munkálkodtak, hogy minél több területet tudjanak még hozzácsatolni az új Romániához.
A románok az eleki járást, még Eleket is, a 22 ezer hold területű Lökösházának jóval több mint felét, vele a vasúti állomást is követelték. Gaal Jenő minden felmerülhető ellenvetésre igyekezett megfelelni. Egyúttal oly emlékiratokat, adatgyűjteményeket és térképeket bocsátott a delegáció rendelkezésére, melyek minden ellenséges hazug adatot megcáfoltak. Végül 1922. augusztus 28-án Budapesten javunkra történt a fellebbezhetetlen nemzetközi döntés. Általánosan elismerték, hogy ez az eredmény túlnyomó részben Gaal Jenő fáradhatatlan munkájának köszönhető. A barátai és polgártársai részéről kifejezett üdvözletekre, felelete többek között ez volt: ”... csupán azt tettem, ami elengedhetetlen kötelességem volt… valamint a múltban egyedül azért kívántam élni, hogy a magyarságot szolgáljam, úgy a jövőben sem akarom az életet élvezni, csak míg a jobb sorsra érdemes szegény magyar nemzetnek szolgálatokat tehetek. Megnyugvásomra szolgál, hogy a ti becsületes eljárástokban hasonló törekvést látok és hogy vannak még magyarok, aki méltók e névre. Működésteket az Isten segítse s azt én a más világról is áldásommal fogom kísérni.” (Emlékiratok.)[2]
A határvonal kijelölése után határkövek kerültek elhelyezésre. A határköveket szállító cégnek volt kötelessége a köveket a határra szállítani, a főköveket 150, a közbeiktatott köveket 300 darabonként csoportosítva. Magyar területen kőlerakó állomás volt: Makó, Apátfalva, Csanádpalota, Mezőhegyes, Battonya, Elek, Gyula, Harsány, Biharkeresztes, Nagyléta, Nyírábrány, Vállaj, és Csenger.[3]
A határvonal megállapításával azonban nem oldódtak meg a problémák. Sajnos a román fél nem tartotta tiszteletben ezt a vonalat és bizony emiatt akadtak összetűzések a későbbiekben is.
Wittmann Attila
[1] Kovách Géza: Válogatott tanulmányok (Arad, 2015)Historiográfiai írások, Gávai Gaál Jenő tudományos és pedagógiai munkássága 292.o.
[2] NAPLÓK, EMLÉKIRATOK TÖRTÉNELMI MŰVEK KIADJA: A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT. Budapest, 1940.
[3] A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 13. (Szeged, 2010) SUBA János: A trianoni magyar román határszakasz határjeleinek története 1921-1940., 155.o.
elekfoto 