Az eleki óvodák az idén is megrendezték a Márton-napi felvonulást. Képek az iskola oldaláról érhetők el (itt).
Kategória: épületek
Klemm Tamás
Ma esti gyertyagyújtogató túránkon végigjártuk szeretteink sírjait a temetőben. Eközben készült néhány hangulatos kép.
Látszik a trend, hogy gyakorlatilag eltűntek a hagyományos, odacsepegtetős-leragasztós gyertyák a temetőkből, helyettük mindenki mécseseket visz ki.
A temető bejáratánál mindjárt a II. Világháborúban itt elesett magyar és szovjet katonák két síremléke fogad – manapság a magyarra fordítunk több gondot, és azért ez helyén is van így Mégiscsak a sajátjaink voltak. A szovjet emlékmű pusztul, pár éve ledőlt róla a vörös csillagos obeliszk. Ők is kaptak azért pár mécsest – valójában egyik fél katonái sem akarták azt, ami miatt itt vannak – mármint meghalni. Így sikerült.
Érdekes az időjárás, pár éve visszatérően kellemesnek mondható a klíma ilyenkor. Nem olyan rég viszont volt olyan eset, hogy térdig kellett gázolni a hóban a gyertyagyújtáshoz. A gyertyák is szépen égtek, a szél sem volt erős. Az ünnep mély szellemiségét csak kicsit zavarta meg, hogy egyesek a virágbolt helyett a sírokról szerezték be az emlékezés virágait. Nyilván őszintén szerették és tisztelték elhunyt családtagjaikat… csak éppen nem jöttek rá arra, hogy szeretteire emlékezvén nem vall nagyon mély érzelmekre az, ahogyan másokat ebben aljas és visszataszító módon megkárosítanak.
Klemm Tamás
Mindjárt itt a Halottak Napja, és ezért a napokban párszor látogatást tettünk a temetőben. Tegnap este készültek az alábbi, szerintem szép képek, valamivel naplemente után, a ravatalozó (Niedermayer-kripta) hátánál induló középső útról, délnyugati irányba nézve.
Klemm Tamás
Visszatérünk kicsit az egyik korábbi írásban már bemutatott, a főteret mutató fotóra, melyet sikerült időközben nagy felbontásban digitalizálni.
Az újabb változat sokkal részletgazdagabb, többek között elolvasható rajta a sarki üzlet felirata is. Mag József műszerész és kereskedő árusított itt műszaki cikkeket, többek között Singer varrógépeket, Csepel kerékpárokat, de a BMW és a Puch motorkerékpárok helyi márkakereskedője is volt. Nem csak árusította, hanem javította is a termékeket. A fényképen nem sok minden tanúskodik erről, de az épület Lökösházi úti oldalán egy mai fogalmak szerint is modern Csepel biciklireklám látszik!
A képre kattintva az kinagyítható, és jobban láthatóak a részletek. Jó nézegetést!
Klemm Tamás
Előző cikkünkben említettük, hogy több fénykép is készült 1964-ben a toronyból, egy Elekről szóló tanulmányhoz.
Az előző kép a Gyulai utat mutatta, északi irányban, a mostani pedig a nyugati ablakból készült. A Kétegyházi út belső szakaszát ez idő tájt Tanácsköztársaság útjának hívták, de, ha nem tévedek, volt korábban rövidebb ideig Sztálin-, és még korábban Hitler út is – ezt a fontos utcát mindig az aktuális diktatorikus hatalom kedvenc témájáról vagy erős emberéről nevezték el. Igazán szerencse, hogy valahová vezet, és végre rendes neve van manapság.
A kép érdekessége többek között a plébánia udvara a szép veteményessel. Wagenhoffer plébános nyilván szeretett kertészkedni.
Ma is körülbelül ez látszana innen, persze egy-két épület változott, van kerékpárút, és a villanyoszlopok sem fából vannak manapság.
Klemm Tamás
Városunk ismertetőjegye és jelképe, egyben az egyetlen valamelyest eredeti állapotban maradt műemléke a templom. Tornya messziről látszik, hisz jó magas – ez a szerencsés tulajdonsága kiváló kilátást biztosít belőle. Mindig szerettem nézegetni a toronyból készített fotókat, bár, érdekes módon, jómagam még nem jártam fent.
A most következő képet nagymamám, az egykori tanítónő, Gáspár Lászlóné Torday Adél készítette. 1964-ben egy pályázaton vett részt, melynek témája “Elek község szocialista fejlődése” bemutatása volt. A pályázaton harmadik helyet, és egy akkori viszonyok közt komoly pénzdíjat nyert alkotást a két lányát egyedül, igen szerény körülmények közt nevelő tanítónő hosszas munkával állította össze.
Nem lehetett igazán könnyű dolga, hisz ő maga nem született eleki volt, így valamelyest kívülállóként készítette el a történeti művet. Szerencsére nem csak a címmel megadott témáról írt, hisz akkor húsz év történéseit kellett volna csupán összefoglalnia… a tsz-ek létesítéséről, és egyéb “nagyszerű” szocialista vívmányok létrehozásáról. Ehelyett rendesen utánajárt Elek történetének, a dicső szocializmus előtti éveket is figyelembe véve.
Sajnos nem volt lehetősége sok fényképet készíteni, de a szépen bekötött kéziratba azért bekerült három egész jól sikerült fénykép, amit illusztrációként készített a történet mellé. No de félre a szöveggel, lássuk a képet. Íme:
Az itt látható kép (rákattintva nagyítva is nézegethető) északi irányban mutatja a kilátást, tehát a Gyulai utat látjuk.
A látóhatárt kémlelve feltűnik, hogy a jelenlegi benzinkúttal szemközti házak, és az azok mögötti negyed (Gerolzhofen utca) helyén akkor még csupán vályogvető tavak, illetve rétek voltak – maga a benzinkút sem létezett még. A falu vége a mostani Vécsey sor sarkán volt.
Az előtérben lentről fölfelé látszik egy háromszög a templom melletti iskolaépület tetejéből, utána a palatetős, látszólag fehér tetejű épület Fröhner János lakóháza, aki akkoriban fodrász volt, és műhely-bolthelyisége is itt volt. Ő később a ház lebontása után a Lökösházi úton lakott és dolgozott, a Gimnázium épületével szemben. Ezen épületek helyén ma a Polgármesteri Hivatal, illetve a mellette levő utca van.
A Fröhner-ház után következett a Vertán-féle ház, melynek tulajdonosa gyógyszerészként dolgozott. Érdekessége, hogy ez az épület a Gyulai út és a régi piactér (ma parkoló, az Anno Söröző mellett) sarkán állt, udvara és kertje pedig eredetileg a József Attila utcáig ért. Később a kert végébe épült a két nagy tömbház, legújabban pedig a ház helyére került a ma a postahivatalnak is helyt adó nagy lakóház.
E sorok írója sokat játszott az egykori rendkívül hangulatos, parkosított kertben, mivel gyermekkorának kezdetét ott töltötte, 1982-ig, ami után az akkorra erősen omladozó épületet lebontották.
A mai aszfaltozott “városi” környezet, ami ott látható, sajnos nem nevezhető valami szépnek, viszont legalább jó sok család lakik a házakban, amik ide épültek, nem csak egy.
Az Ady Endre utca mai park jellegű szakasza akkoriban piactér volt, és a sarkán álló mai Anno söröző, egykori Kunditz-ház homlokzata ma is ugyanilyen. A mai garázssor helyén is valamilyen, a mostani kinézetéhez hasonló kerítés volt, részben bolthelyiségekkel, gondolom a piactér miatt, melyektől jobbra egy nagy ház látható – ez szintén ma is ott áll, csak éppen az ablakai lettek sokkal kisebbek, és a homlokzata egyszerűbb.
A Gyulai úton tovább szemlélődve látszik, hogy a mai Idősek Klubja akkor is ugyanígy állt a Semmelweiss-utca sarkán, ahogyan a legtöbb épület alakja a maiakhoz hasonlít, persze kivéve az időközben épült új házakat.
Az út kanyarulatában, a mai benzinkút utáni részben fehérre festett beton védőkorlátok voltak, amiket messziről látni.
Eleki hívők egy csoportja szeptember 17-én zarándoklaton vett részt Temesváron.
Az erről készült tudósítás megtekinthető itt.
Klemm Tamás
Egy 1958. március 15-én datált esküvő képei következnek most.
Tiba András (1935-1994) és Galbács Zsófia (1938-2007) e napon mondták ki a boldogító igen szót az eleki tanácsházán.
A menyasszony, Galbács Zsófia az Elek és Gyula közti tanyavilágban nőtt fel, és itt is járt a farkashalmi iskolába a 7. osztályig, majd a nyolcadikat már Eleken végezte. Az ifjú férj, Tiba András a manapság Romániához tartozó Nagyzerindről menekült szüleivel a háború alatt magyar földre, és később itt találta meg boldogságát kedvese, Zsófia személyében.
Mindketten lelkes tagjai voltak az akkori eleki színjátszó és a népitánc-csoportnak is, ez utóbbiban ismerték meg egymást. Esküvőjük nagy esemény volt, hiszen a rokonokon kívül a népitáncosok színe-java, az eleki közélet sok jeles személye is részt vett rajta.
Nem csak a táncban és színjátszásban jeleskedett az ifjú házaspár, hanem szorgosan dolgoztak: András pék volt a gyulai kenyérgyár eleki üzemében, míg felesége előbb ruhabolti eladó volt, majd óvodai dada, később újra eladó a kenyérboltban, végül élelmezésvezetőként dolgozott a gyermeknevelő intézetben nyugdíjazásáig.
A házaspárnak három gyermeke született, András, Andrea és Zoltán.
Köszönöm Tiba Andreának a történetet és az érdekes fotókat!
Kategóriák
Elek 15 éve lett város
Rapajkó Tibor
Elek XX. századi története igen érdekesen alakult, hisz pl. erre a századra esett az egyik legtragikusabb esemény, vagyis az itteni németek elüldözése is (1946), de ugyanakkor a század végén (1996. július 1.) avatták Eleket várossá is, ami mindenképpen az egyik legnagyobb eseménynek számít! A gazdag történelmi múlt nélkül aligha kerülhetett volna sor ez utóbbira.
Az ünnepélyes városavató 1996. augusztus 4-én volt, a kedvezőtlen időjárás miatt helyszínül a városi sportcsarnok szolgált.
A Göncz Árpád, köztársasági elnök aláírásával ellátott oklevelet és a város kulcsát dr. Kara Pál, a Belügyminisztérium önkormányzati helyettes államtitkára adta át Kecskeméti János (Fidesz), akkori eleki polgármesternek. A fénykép ezt az örömöt, büszkeséget örökítette meg!
A háttérben látható még az akkori dekoráció is, amely magában foglalta az eleki (gerolzhofeni) címerből a koronát, illetve az eleki zászló vörös-kék színeit is.
Klemm Tamás
Az idén is sor került egy rövid, de érdekes látogatásra részünkről Gerolzhofenben.
1. nap – Europäische Tankstellen-Tour
Július 21-én hajnalban szokatlan mozgolódást hallhattak a nyitott ablaknál alvó helybeliek a Gyulai út belső szakasza, illetve a polgármesteri hivatal környékén: Buszunkba gyömöszölve közepesen túlméretes poggyászainkat, elindultunk az idei németországi utunkra gerolzhofeni barátainkhoz.
Nagy várakozással indultam útnak, annak ellenére, hogy néhányszor már voltam Gerolzhofenben, mert az utazás előtti utolsó megbeszélésen utunk fő szervezője, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony bemutatta programunkat, ami nagyon ígéretes volt.
Reggel kettőkor rendes esetben épp a másik oldalára fordul az ember, így elég szokatlan volt a hajnali szunyókálás a csak mérsékelten kényelmes buszon. Nemsokára egy nagy durranás és a leszakadó futófelület dörömbölése jelezte, hogy az egyik hátsó kerék megadta magát. “No, mégis kevesebbet kellett volna vacsoráznom…” gondoltam magamban, kicsit felriadva az éber horkolásos fázisomból. Ekkor még csak Tiszaug környékén jártunk, szerencsére sikerült hamarosan találni egy alkalmas helyet a megállásra, majd a szakszerű kerékcserére. Mint kiderült, a látszólag a semmiből oda-teleportált szerelő az egyik derék buszvezető volt, aki erre az alkalomra speciális ruházatba öltözött. Köszönet neki, igen ügyesen végezte a dolgát, pedig az a csavarok méretét és számát elnézve nem volt egészen könnyű.
A továbbiakban viszonylag gyakran megállva felvettünk még néhány utast, akikre a küldetés sikere érdekében a későbbiekben feltétlen szükségünk volt. A pót-pótkerék beszerzése is egy plusz benzinkutas látogatást okozott, és még volt pár ilyen eset. Így azt lehet mondanom, közepesen lassan haladtunk.
Útközben viszont láttunk szép tájakat, amennyire az EU-szabványos zajvédő falak engedték. Mindig megfogadom, hogy egyszer elmegyek a Melki Apátságba, de tényleg, nem csak elszáguldva mellette, elvégre Ausztria egyik legjelentősebb ilyen műemléke. Még az autópályáról is impozáns látványt nyújt.
A megállások alkalmával mindig sétálgattunk kicsit. Fontos ez, mert különben nagyon megviseli az ember(lába)t az út. Mindig negyedórára álltunk meg, ami mindig harminc perces volt, de legalább nem hajszoltuk magunkat nagyon.
Útközben kicsit készültünk a műsorokra – mert még az indulás előtt kitaláltuk, hogy valami olyat fogunk énekelni, ami a vendéglátóinknak tetszik, és vidám hangulatot teremt. Először két, youtube-ról szerzett dalt próbáltunk ki, de mindenki túl bonyolultnak találta, főleg pedig rém hosszúnak. Egyik sem volt egyszerű eset. Szerénységem viszont elkövetett még fél nappal az indulás előtt egy rövid, ámde legalább általam frappánsnak gondolt dalt, amit aztán megszavazott a csapat – hmm, életemben először dalt írok, amit még elő is fogunk adni, unglaublich!
Végül a tervezettnél, 18:30-nál valamivel később, nyolc körül értünk Gerolzhofenbe, a Berliner Straße nagy parkolójába. Boldog vendéglátók, és még boldogabb fáradt utazók köszöntötték egymást nagy-nagy szeretettel. Régi jó barátok kérdezgették egymást, hogy wie-geht-es-dir, teljes volt a boldogság és a megkönnyebbülés.
A mi vendéglátónkat kapásból nem ismertem név alapján, de aztán némi utánjárásra kiderült, hogy ő Gerolzhofen emblematikus történelmi névadó figurájának, Gerold Őrgrófjának megszemélyesítőjeként közismert a helybeli közéletben, és már Eleken is volt, mi több, interjút is készítettem vele. Így a régi ismeretség esetemben is adott volt ilyen értelemben. Becuccoltunk a járművébe, majd szállásunkra mentünk.
Tag 2: Klein Venedig mit dem großen Schiff, Speck im Bier? Und man singt mein allererstes Lied!
A következő napon mindjárt turistás mélyvíz, idegenvezetős városnézés és hajókázás keretében. Gerolzhofeni fő szervezőnk, Siegfried Brendel parancsnok kedves egykori kollégája, egy nyugdíjas rendőrtiszt vezetett bennünket körbe a szép középkori városkában, aki nagy szakértelemmel mesélte a város történetét, és hívta fel figyelmünket a szebbnél szebb épületek jellemzőire.
A városon keresztül folyó Regnitz partján levő szép épületegyüttes, a “Kis Velence” megcsodálása után a püspöki székesegyházba is felmentünk, ahol a Bambergi Lovas nevű híres szobor az egyedüli ismert lovas szobor, ami egy templomban áll, ráadásul elvileg Szent István királyunkat ábrázolja, igazi unikum.
A püspöknek egy csodás rózsakertje is van, nézzék csak meg a képeken. (Vigyázat, rengeteg fotó!)
A séta után betértünk egy kiváló helyi étterembe, ahol a remek Sauerbraten után feltétlenül meg kellett kóstolni a helyi sör-specialitást, a Rauchbier-t, ami a nevével megegyezően füstös ízű, így némi szalonnasütés hangulata van, de a szomjat is kiválóan oltotta, többek egybehangzó véleménye szerint.
A kulináris kitérő után a hajókikötőbe mentünk, ahol régen a város kereskedelmi átrakó központja volt, így könnyen felismerhető a tizenkilencedik századi masszív kinézetű kézzel tekerős darukról.
A daruk már csak dísznek vannak ott, viszont a kikötőt használják ma is, mégpedig a két remek kirándulóhajó indulási helyéül, melyek közül mi is beültünk az egyikbe, és kihajóztunk. Végigmentünk a Kis-Velence házai előtt, majd át a Duna-Majna-Rajna-Csatornába, ahol tettünk egy kört Bamberg modern kikötőjében. Itt igen érdekes óriásdaruk és egyéb szép nagy ipari létesítmények szolgálják a világkereskedelmet.
Számomra a szép házakon kívül a legérdekesebb a zsilipelés volt, ugyanis ezzel küzdik le a Regnitz folyó és a csatorna közti mintegy három méter szintkülönbséget (a csatorna van lejjebb). Izgalmas volt áthaladni az elég alacsony hidak alatt is: le kellett ülnie mindenkinek, nehogy megkopogtassa fejével a híd acélját.
A hajókázás után remek program volt az önálló városnézés szerte a városban, amikor több érdekes boltot sikerült felfedezni, többek között a Mór-házat, ami egy apró egykori gyógyszertárból lett belvárosi csecsebecse- és finomság-butik.
Természetesen körbefotóztuk a félig a víz fölé épített tanácsházát, aminek a falfestése rendelkezik pár vicces részlettel, melyek kiugranak a síkból, tehát szobor-stukkó elemek. Egy angyalkának a lába ilyen, meg valami nagy lebernyeg az ablak előtt.
A szép városka (hmm, nálunk ez már nagyváros lenne, hisz akkora a lakossága, mint Békéscsabának – egyébként magyar testvérvárosa Esztergom) megtekintése után hazabuszoztunk Gerolzhofenbe, ahol este már kezdődött is a Freundschaftsabend, a Barátsági Est.
Ennek műsorát részben a helyi, részben pedig a mi művészeink tették színessé – mondanom sem kell, hogy a Szilágyi-Bogár-Szabó-Szabó-féle verbunkos láttán a helyi táncosoknak mintha kicsit inukba szállt volna a bátorsága, de mindenki kedvesen végignézte és élvezte is a produkciókat. Végül a vasárnapi szerenád szervezője, Ute Hoefner zenetanárnő megkérte táncosainkat, hogy a verbunkost a vasárnapi programból ki ne hagyják!
Vendéglátóinknak nagyon tetszett Zimmermann Kornélia éneklése, aki Fornai Miklós zongorista kíséretével varázsolta el őket.
Feltűnő volt a publikum udvariassága, azaz az a kedves és korrekt hozzáállás, hogy amíg műsor volt a színpadon, senki sem sustorgott, beszélgetett halkan vagy hangosan, hanem szépen, csendben, udvariasan megnézték a műsort. EZ idehaza nagyon hiányzik. Mindegy, akinek nem inge, ne vegye magára!
Az est végén összetrombitáltam a mieinket, mindenki körbeállta az olyan sorstársakat, akinek volt szövege, és elénekeltük az Ungarisches Weinlied fantázianevű, borról, de sörről, meg két országról szóló dalomat. Zongoraművészünk nagyon kedvesen felajánlotta még a többiek műsora közepette, hogy ha eldúdolom neki valahogy, kísér minket zongorán, és úgy is tett. Ezúton is: Köszönöm, Miklós!
A dal végül sikert aratott, minden várakozásom ellenére… tényleg nem is volt gáz, és megdicsértek külön, hogy érteni lehetett. Nos, Danke schön, mindenkinek, annak aki énekelte, és annak is aki hallgatta! 🙂
Aki megtalálja a youtube-on a kissé rémes demó változatot, énekelgetheti szabadon. Annyit változtattunk rajta, hogy a refréneket kétszer énekeltük, egyébként ugyanolyan.
3. nap: Szabadprogramm, Oldtimer-Rallye, GeoMaris, Ebrach kolostortemploma, süteményezés a laudenbachi elekiekkel
A harmadik nap is bőséges programmal várt ránk. Délelőtt választás szerint ki-ki elment a strandra, vagy régi autókat nézett a belvárosban, ahol éppen a környékbeli oldtimer-tulajok raliztak, esetleg valahová másfelé ment a vendéglátóival. Mi ez utóbbi körbe tartoztunk, ekkor megtekintettük Dettelbach városkát, amelynek az egyik részében laktunk, egy kis borkóstolás közepette.
Délután a nagy parkolóból indultunk megnézni az Ebrach településen levő egykori kolostor templomát. A parkolóban szerencsére sikerült még elcsípni néhány szép régi kocsit a rali mezőnyéből, ha nem is mindet. Fényképek is készültek, aki szereti őket, nézze meg mindet!
Az ebrachi kolostor igen régi, de 1803-ban a szekularizáció során államosították, és 1851 óta börtönként működteti Bajorország. A templom ettől még nagyon szép – és a ciszterciek minden tudásukat és rengeteg vagyonukat belesürítették a díszítésébe. A sok-sok képet érdemes megnézni!
Itt csatlakozott hozzánk Joschi Ament barátunk csapata, 48 Laudenbachból és környékéről érkezett egykori elekivel, így mi ketten feleségemmel azt is elmondhattuk magunkról, hogy találkoztunk rokonainkkal. Nagyon kedves beszélgetések közepette elfogyasztottunk egy otthonos erdei tisztáson sok tálca finom sütit és sok-sok kávét velük.
A kávészünet után a laudenbachiak Dettelbach megtekintésére továbbmentek, mi pedig az onnan nem messze levő Neuses am Berg településre mentünk a Düll szőlőbirtokra, ahol kis lovaskocsikkal kirándultunk a Majna varázslatos domboldalain, melyeket szépséges szőlők díszítenek.
A kirándulás után visszatérve a gazdaság épületébe kezdetét vette a vacsorás esti mulatság, közös zenélés és éneklés közepette, melyben nagy segítségünkre volt sokoldalú Sigi barátunk és Harald, aki szinte bármelyik ismert hangszeren játszani tud. Még szövegkönyveket is hoztak, hogy a kevésbé tájékozottak is tudjanak velük énekelni. Köszönjük nekik a kiváló műsort!
4. nap: “Mintha mise történt volna”, majd köszöntő és búcsú egyben, de azért buli is
Vasárnap délelőtt előbb misén vettünk részt a Steigerwald-Domban, ami során rendhagyó módon a könyörgéseket szerénységem tolmácsolásában magyarul is lehetett hallani.
Az áldozás alatt aláfestésként Kornélia gyönyörűen énekelt, a hívek boldogok voltak, a mise véget ért. Érdekes volt mindezt németül hallgatni – valójában a hangulata ugyanaz, és ha az ember odahaza figyel valamelyest, itt is lehetett tudni, mikor, hol járunk éppen.
Nekem furcsa volt azért egy kicsit, őszintén bevallom, hogy egyszer már megtanultam a Miatyánkot (Vater unser…) hasonló célokra, de nem tudtam végigmondani. Legközelebbre viszünk szöveget, sokkal jobb lesz.
A gerolzhofeni templom érdekes módon nagyjából hasonló méretű, mint a miénk – de ha belegondolunk, egykoron elvileg a mi templomunk is majd’ tízezer ember igényeire épült, amikor Lökösháza-puszta is Elek része volt.
No de elkanyarodtunk a lényegről, véget ért a szertartás, majd mindenki várakozásokkal telten vonult át az innen nem messze álló régi tanácsházára, ahol Irmgard Krammer polgármester asszony adott fogadást a tiszteletünkre. Ennek során sok-sok szép beszéd hangzott el, majd különféle szép ajándékok átadása történt.
Mi Zimmermann Ferenc, Kornélia édesapja két szép festményét vittük, valamint a testvérvárosi dokumentum felnagyított, és szépen bekeretezett másolatát. Mindezt Pluhár László polgármester úr és Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszony adta át, nagy sikert aratva a jelenlevők körében. Jelen voltak Gerolzhofen korábbi polgármesterei, Stephan és Bräuer urak is, de megemlékeztek Szántó Istvánról, és Klemm Istvánról is.
Kornélia és Miklós itt is szép műsort szolgáltattak, igazán jól illett a helyiség és az alkalom hangulatához.
A műsor végeztével pár kedves szót váltottunk Bräuer úrral, mivel feleségemet és engem is jól ismert korábbról. Ezután mi vendéglátónkkal, az Őrgróf őméltóságával, vagyis Peter Popp úrral elmentünk az ő kedvenc látnivalóját, a Kitzingen város Majna-partján létrehozott Gartenschau-t, azaz Kertészeti Kiállítást megnézni. Varázslatos dolgokat, csodás virágokat és vicces zöldségeket is láttunk – a képek magukért beszélnek, én a virágok nagy részét nem tudom nevén szólítani, de azért nagyon tetszettek.
Vasárnap este került sor a Szerenádra, amit eredetileg a Spitalgarten nevű helyre álmodott meg a főszervező, a helyi éneklő ifjúság és felnőttség feje, Ute Hoefner tanárnő, de végül az esővel fenyegető időjárás miatt a Stadthalléban tartottuk meg, mint ahogyan a péntek esti Barátság-estet is.
A Szerenád számos csodálatosan éneklő kórus, Zimmermann Kornélia éneke és Fornai Miklós zongorista remek játéka mellett népitáncosaink részére is feladatot jelentett, utóbbiról készítettem rövid filmeket is, melyeket meg lehet tekinteni a youtube-on. Első film: itt, illetve második: itt. A békési tánc részlete pedig itt van.
A szerenád műsorának végén még egy kis beszélgetés után hamar összepakolták az asztalokat, hiszen másnap munkanap, sietni kell, hogy mindenki eleget tegyen kötelezettségeinek.
5. nap: Levezető kör a buszban, Dunamenti Perec beszerzés, Jövőre újra ugyanitt-reménységek.
Hétfő reggel nyolc körül újra összegyűlt a csapat, és érzékeny, de bizakodó búcsút véve kedves vendéglátóinktól (valamint természetesen meghívva mindenkit Elekre) indultunk útnak visszafelé. Nagyjából hasonló idő alatt értünk vissza, mint ahogy odautaztunk – sokszor megálltunk, de elvégre nem kergetett a tatár, és Regensburgban még egy kis shoppingolásra is volt idő.
Köszönjük nektek, kedves gerolzhofeniek!
És természetesen köszönjük utunk szervezőinek, Dr. Heim Lajosné alpolgármester asszonynak és Pluhár László polgármesternek, hogy részt vehettünk ezen a jól sikerült úton, tovább erősítve testvérvárosi kapcsolatainkat.
elekfoto 