Mindig érdekes dolog volt számomra a temetőben sétálva rég elmúlt családok emlékeit felfedezni a kövekbe vésve. Banner József tanár úr annak idején feldolgozta az egykori elekiek névanyagát, mely digitalizált formában egy ideje elérhető az Országos Széchenyi Könyvtár archívumában is.
Olvasásához ide kell kattintani: bmmk_1973_187-215
Eredeti linken elérhető ide kattintva.
70 éve, 1947. január 14-én lépett életbe az egyes címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény, amely még a mai napig is életben van!
Eredet
Az eleki temetőben járkálva, vagy helytörténeti műveket lapozgatva a laikus, nem helybéli számára is feltűnhet az eleki német családnevek sokfélesége, de az is, hogy több családnév nagyon gyakran ismétlődik.
Az 1724-es bejövetel során ideérkezett első ötven családot az akkori egészségügyi körülmények között súlyosan érintette az 1738-39-es pestisjárvány, melyben igen sok család teljesen kihalt. Voltak olyan, szerencsés famíliák is, melyek fennmaradhattak, ilyen volt például a Strifler család, akik szinte mindannyian túlélték a halálos kórt – minden bizonnyal valamilyen öröklődött immunitás segíthette őket. Sok család viszont teljesen eltűnt, amit mutatnak az anyakönyvi adatok is. Helyükre a járvány elmúltával később, 1744-ben érkeztek újabb “telepesek”, akikből (a családneveikből) viszont sokkal kevesebben maradtak fenn a továbbiakban. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy ekkor sok csonka család érkezett, amelyek egy részében nem volt fiú gyermek, így a lányok férjhez menetele után értelemszerűen nem maradhatott fenn a továbbiakban a nevük.
Az elekiek nemzetsége
Ha a Sippenbuch című, az eleki anyakönyvek adatain alapuló “nemzetségkönyvet” nézegetjük, előbb-utóbb rájövünk, hogy a helyi németség egykoron élt illetve ma is fellelhető tagjai egy nagyon szövevényes, nyolc-kilenc generációs családfát alkotnak. Szinte minden ma élő, valamelyest “sváb” származású eleki rokona néhány másiknak.
Ennek elsősorban az az oka, hogy a helyiek sokáig viszonylagos elszigeteltségben éltek itt, egyfajta német szigetet alkotva a más nyelvű lakosság tengerében. Jómódjuk alapja a földművelés volt. A vagyon megtartása és fejlesztése érdekében a párválasztás során leginkább a vőlegény/menyasszonyjelöltek gazdasági helyzete számított (de nem csak a mi német őseink körében). Vagy gyakran unokatestvérek házasodtak, és így nem kellett az évtizedek szorgos munkájával összegyűjtögetett családi vagyonokat szétosztani “máshová tartozó” családoknak az öröklés során, hanem a szülők törekedtek arra, hogy gyerekeiknek lehetőleg mindig több legyen.
A német eredetű, és nyelvüket az idegen környezetben is sokáig megőrző helybeliek tehát egymás közt házasodtak és sokáig nem “keveredtek” más népekkel. Ha valaki nem helybelivel házasodott, akkor legfeljebb a környékbeli települések német családjai (pl. gyulaiak, szentmártoniak, almáskamarásiak, ottlakaiak) jöhettek ezen kívül számításba.
Elvándorlás és betelepedés
A családfákat nézegetve feltűnik, hogy már a kezdetektől volt azért mozgás a helybeliek közt, hiszen, bár itt kiváló földeket kaptak, természetesen nem mindenki volt egyformán tehetős – egy idő után a népesség annyira megnövekedett, hogy már nem mindenki élhetett meg a földművelésből. Már a kezdetek során oda-vissza vándoroltak az ide betelepült családok, annak ellenére, hogy eredetileg a földesúr olyan feltételekkel hívta ide őket, hogy többet nem mehetnek vissza. A tehetségesebb, de föld nélkül maradt polgárok mesteremberek lettek, vagy máshová költöztek.
Előfordult az is, hogy valaki messzebb elvándorolt az országon belül, mint például Brandt Bartholomäus, akiről nemrég közöltünk egy összeállítást. A legtöbben viszont nem költöztek messze, hanem a környékbeli településekig jutottak, ahol esetleg több szabad föld, nagyobb érvényesülési lehetőség jutott nekik.
Így jött létre a XIX. század közepén Almáskamarás község, amelyet az Elekről elvándorolt családok hoztak létre. Oda látogatva ma is jelentős számban lehet találkozni ismerősen hangzó, eleki családnevekkel – ők mindannyian az elekiek rokonai. A rokonságot ápolták is folyamatosan a szomszédba költözöttek és az itt maradottak, és olyan is előfordult idővel, hogy almáskamarási-elekiek újra visszaköltöztek Elekre.
Egy másik szomszédos település, Ottlaka is részben eleki kötődésű hely, hisz ide is költöztek eleki német családok, akiknek egy külön lakónegyedet hoztak létre. Ma is megtalálható ott például a Niedermayer család.
Az eleki földművesek gazdasági helyzete egy idő után a szorgos munkának köszönhetően annyira megerősödött, hogy az egyes családi gazdaságokban már nem tudtak minden munkát elvégezni a család tagjai, és ezért tekintélyes számú munkaerőnek kínáltak munkalehetőséget. Megindult a munkások betelepedése, így lett Elek soknemzetiségű település.
Egyes foglalkozásokat szinte kizárólag bizonyos népcsoportok tagjai végeztek, így például a cselédek, mesteremberek gyakran magyarok, a kereskedők zsidók, a tanyákon dolgozó, az állatokhoz legjobban értő, róluk gondoskodó emberek általában románok voltak, a téglákat készítő vályogvetők viszont a cigányok közül kerültek ki. Általános volt az, hogy a legtöbb helybeli beszélt a többiek nyelvén.
Becenevek és gúnynevek
A helybeli családok szerteágazó rokoni kapcsolatai azt eredményezték, hogy sok családfőt ugyanúgy hívtak. A más településről érkezett nem németajkú munkások, alkalmazottak számára a megkülönböztetésük nagy nehézséget jelentett, így a külső jellegzetességeik, tulajdonságaik alapján bece-vagy gúnyneveket költöttek nekik. Így lett sok családnak román vagy német eredetű mellékneve, melyeket aztán továbbörökítettek. Ezáltal a családfő kinézetéről vagy alaptermészetéről alkotott “Nagyfejű”, “Fehérhajú” vagy “Hirtelenharagú” elnevezés állandó tartozéka lett az egyes családok nevének. Ezek bemutatásának egy külön cikket fogunk szentelni.
A múltat végképp eltörölni…
Az eleki németség nagy részének 1946-os elűzése a hitleri Németország bűnei miatti kollektív büntetésként történt.
elekfoto 