2013 tavaszán az eleki születésű,  és egész 18 éves koráig Eleken élő G. Fabulya Éva egy nagy,  de ugyanakkor nemes feladatba vágott bele,  felkereste azokat az eleki idős embereket,  akik 1945-47-ben kényszermunkán voltak a Szovjetunióban,  és vállalták a nagyobb nyilvánosságot is,  ami egy könyvben való szereplést jelent. (A szerző munkáját nagy mértékben megkönnyítette az,  hogy segítője Nádor Mária volt!) Az akkor nyilatkozók közül sajnos mára már többen meghaltak,  de szerencsénkre a visszaemlékezésük megmaradt,  ami a mai emberek számára is sok tanulságul szolgálhat.

A kötet tervezett címe ez:  Málénkaja rabota-Megélt történelem.

Mi most közölni szeretnénk egy részletet Bende Jánosné 1991-ben írt visszaemlékezéséből,  ami szintén olvasható lesz ebben kötetben.

Bende Jánosné férjével Eleken 1939-40 körül

(Bende Jánosné egykori eleki tanítónő 1914. október 14-én született Nagykamaráson Hack Terézia néven,  1939-82-ig Eleken élt,  és 2009. január 11-én halt meg Várpalotán.)  Visszaemlékezéséből megtudhatjuk,  hogyan zajlott le a szovjetek bevonulása Elekre,  illetve azt is,  hogyan kerültek ki kényszermunkára Szovjetunióba,  és azt is,  milyen embertelen világba csöppentek! Reményeink szerint a kötet a közeljövőben fog megjelenni. (Úgy legyen!)

1944. szeptember

Szeptember elején a német csapatok Románián keresztül teherautókon, autókon gyors iramban haladtak át Eleken. Mi aggodalommal tanítottunk 1 hétig. A következő héten már összefutottak a szomszédok nálunk a pincében, még a falu közepéből levő zárdából apáca, s több fiatal is odamenekült. „ hétig tartottak az éjjeli és nappali harcok. Házunk felett repültek át az aknavetők repeszei, több esett a tetőre és az udvarra is. Úgy éltünk lent, mint a barlanglakók. Az utcában több ház melléképülete megrongálódott, összedőlt. Szalmán feküdtek felnőttek, gyerekek, egy sorban. 1 ágy volt a pincében. Abban én feküdtem a két gyerekkel. Izgalomteli napok voltak. Zárt kiskapuk voltak mindenütt. Két hét után elcsendesedtek a harcok, én útnak eredtem szétnézni, hogy mi van a falunkban?

A fő utcákon halottak hevertek az utcákon. Senki sem mert hozzájuk nyúlni. 23-án vasárnap délután oroszok jöttek be a faluba, s elárasztották az utcákat. Ha valakinél órát, vagy töltőtollat láttak, elvették. A kerékpárokat elszedték. Kocsikkal házról-házra jártak, elvitték a kamrákból a zsírt, a szalonnát. Péntek hajnalra virradólag – 3 óra tájban – 30 orosz egy másodperc alatt betörte a kaput, feltörték a pincéket, kamrákat, padlást, s rázták a lakás ajtaját.

Férjemet féltettem, ő maradt a gyerekekkel az ágyban, én magamra kaptam egy kabátot, lámpát vettem a kezembe, s kimentem. Lesz, ami lesz. Vizet tettem melegíteni a nyári tűzhelyre. Közben ők mondták a magukét, s én nem értettem mit akarnak. Éhesek voltak. Kihoztak egy egész kenyeret, egy szalonnát, befőtteket a kamrából. Tíz centi hosszú centi széles darabokat egy karéj kenyér mellett elfogyasztottak. Hozzá befőttet vettek kézzel a tálból. A bort egy lavórba öntve bögrékből fogyasztották. Átkutatták a ház minden zegét, zugát, legkisebb dobozkáját, s nyemcki soldatot emlegették. (német katona G.F.É.) Anyósom a szalmazsák alá rejtette az arany fülbevalóját, gyűrűjét, a szomszédasszony aranyláncát.

Az pillanatok alatt eltűnt. A csapatparancsnokuk mindenáron ott akart aludni, ahol én a gyerekekkel voltam. A „sztálinorgona” bőgés percenként ismétlődött , ezért a karomba kaptam a két gyereket, s ismét a pincébe futottam. Közben hasra vágódtam. Szerencsére nem nagyon ütöttük meg magunkat. A vezér is ott követelt magának helyet. Közben a lakásban a férjem kínlódott a dobozt átkutató őrmesterrel. Megtalált egy 15 éves koromi képemet, s követelte, hogy állítsák elő. Alig tudtuk megmagyarázni, hogy az én vagyok. 7 óra felé hoztak kacsákat, hogy főzzük meg. Igyekeztünk, de tépés után nehezen lehetett megtisztítani.. már 9 óra volt, s még mindig nem volt kész. Ekkor riadót fújtak, s mindenki fogta, amit kinézett magának. Az egyik kispárnát csent a feneke alá. A gebéje nagyon sovány volt, s kezébe ragadott egy fehér porcelán, zománc bilit, s Don Quijote módjára száguldott ki az udvarról. Közben repülőgépek, bombázók zúgtak a levegőben. Egy idősebb orosz katona ajándékot adott a gyerekeimnek. Egy kagylóval kirakott dobozt, tele kockacukorral. Mondta, neki is van otthon 5 kicsi gyermeke. A megmaradt kacsapaprikást az odamenekült szomszédokkal, – akik az ablakokon közlekedve kerültek újból a házba – fogyasztottuk el. Nem igazán esett jól, pedig 2 hét óta ez volt az első igazi főtt étel. A félelem, szorongás valahogy nem oldódott bennünk.

A kétegyházi és a gyulai határban tovább folytatódtak a harcok. Sok kiégett tank és harckocsi maradt az úton. 18 magyar katona, s legalább annyi orosz katona esett el a harcokban.

Az orosz katonákat először a templom mellé, majd később a temetőbe temették. Ezeknek díszsírhely készült, s a magyar katonáknak csak egyszerű sír jutott, ez végig rágta a lelkünket. Úgy elhanyagolták, mintha bűnt követtek volna el.

A falu orosz irányítás alá került. Megkezdődött az emberek félelme. Féltették a megmaradt holmijukat, féltették az életüket. Voltak, akik kocsijukat, lovukat kellett átadni, sőt, hajtani át Romániába és soha többé nem került haza. Sok nőt megerőszakoltak. Gergely Iluska nénit 60 évesen lecipelték a pincébe, s megerőszakolták. Egy 6 hónapos kismamán 7 orosz mentkeresztül. Hónapokig beteg volt utána. Több férfit lelőttek, mert nem merte kinyitni a kiskaput, mikor zörgettek. Állandóan zaklattak bennünket. Hol súrolni hívtak, hol a határba kukoricát törni. Én visszautasítottam a két kisgyerekem miatt. Ha gyerekeim hallották a nehéz bombázókat, már húztak, hogy menjünk a pincébe. Én karácsonyig tanítottam, s a szünet alatt különböző rémhírek keltek szárnyra. Nagynénim gyerekei kocsival, lóval, felpakolva még szeptember elején menekültek ki Nyugatra. Utána karácsonyig mindig siratta őket.

A rémhírre, hogy elvisznek minden fiatalt Oroszországba, megnyugodott, hogy elengedte a gyerekeit.

1945. január 2-án a kultúrban minden fiatalnak jelentkezni kellett 16-36 – ig a nőknek, 16-46-ig a férfiaknak. 1000 fiatalt szedtek össze, köztük a férjemet, majd engem is. Szalmán aludtunk, s ebédet anyósom hozott. Január 11-én láttam édesanyámat utoljára. Jött elbúcsúzni.

Az orosz katonák úgy kilökték, mint egy zsákot. Szegényt megsirattam. 1960-ban találkoztam csak vele, mert 1946-ban kitelepítették a nővéremmel és a 3 gyermekével együtt. Gyermekeim is eljöttek anyósommal, s ott huncutkodtak körülöttünk. Nem akartak volna haza menni.

Nehéz napokat éltünk át. Hajnalokig varrtam, stoppoltam, készülődtem, mielőtt engem is bevittek. Naponta beszóltak, hogy menjünk jelentkezni. Nem jött össze a kiszabott létszám, s így becipeltek engem is. Összecsomagoltunk, ruhákat, cipőket, még függönynek valókat is. Azt hittük, hogy legalább egy kis szobácskánk lesz kint. Szépíteni szerettük volna. Igaz, csak 6 hétről, majd 6 hónapról volt szó.

11-én délfelé indítottak el bennünket az állomás felé, felfegyverzett orosz katonák kíséretében. Édesanyám a templom előtt állt felháborodásában égnek emelt karokkal. Mint legnagyobb bűnözőket kísértek, s közben szidalmaztak is bennünket. Priccsel felszerelt marhavagonba préseltek be bennünket. 30-an egy vagonban. A férfiak WC-t tákoltak és vaskályhát szereltek a vagon közepébe. Az állomás fájából és szenéből raktak be, hogy meg ne fagyjunk. Vittünk magunkkal dunnát, párnát, ágyneműt, plédet. Még így is fáztunk, mert a vékony deszkafalak átengedték a hideget. 1 hónapig voltunk az úton.11-én, indulás előtt egy órával jött anyósom egy fazék pörkölttel. Aznap otthon levágták a disznót. Ennyi jutott nekünk belőle. Szalonnát az előző évről csomagoltunk. Du. 3 órakor behúzták a vagon ajtaját. Az én fejem is majd összepréselték, mert szólás nélkül tették. A fél falu kint volt az állomáson. Mindenki elhelyezkedett a felső priccsen. Házaspáronként. Férjemmel az ablak mellé kerültünk. Nagyon süvített be a szél. Kétegyházán, Lőkösházán, Aradon, Brassón keresztül haladtunk át Románián, majd elvitt a vonatunk a volt királyi nyaraló kastély előtt.

Hófödte fenyvesek, gyönyörű panoráma. Bár szívünk vérzett elszakított gyermekeink miatt, s elhagyott otthonunk, hazánk miatt, de a közösség lassan tompított a fájdalmunkon. Hogy hosszú napjainkat rövidítsük, elkezdtünk énekelni, magyar, német dalokat, a férfiak vicceket is mondtak. Teát, levest főztük, kínálgattuk egymást. Néha napokig álltunk egy-egy állomáson, mert elvitték a mozdonyunkat, s katona fogolyvonatokat hoztak vele.

Néha a flekktífusz következtében, vagy vérhasban meghaltakat pokrócba csavarva kivitték. Katonáink sokat szenvedtek az éhségtől, szomjúságtól és hidegtől. Mi adogattunk be nekik vizet és élelmet, ha nem vették észre az őrök. Nagyon elszomorító volt ezt látni. Az meg őket keserítette el, hogy civileket, nőket is kihurcoltak. Nem tudhatták, hogy az ő feleségük nincs-e köztünk. Ha kicsit kinyitották az ajtót, hóval mosakodtunk. Vagy el próbáltuk végezni a „nagy dolgunkat”, mert a száraz élelem és kevés mozgásnehézségeket okozott mindenkinél. Hosszú utunkon az ukrán földeken sehol egy fa, se lakott terület. Végeláthatatlan síkság, hóval födve. Január 29-én érkeztünk meg Rudnyik Caganovicsra. Csomagjainkat teherautóra rakták, s nekünk gyalog kellett menni egy volt iskolaépületig, mely kétemeletes és romos volt. Tele voltunk szorongással. Az épületnek nem volt teteje. Az ablakokat befalaztatták a férfiakkal. Csak felül hagytak kis réseket. Priccseket készítettek, emeleteseket. Arra szalmát hánytak s a mi ágyneműnk került rá. Csomagjaink is bekerültek a priccsek alá. Mindenünket féltettük, mert nyomorúságos körülmények közé kerültünk. Arra a pár falat ennivalóra nagy szükségünk volt, de a ruháinkra is. Külön tették a férfiakt és a nőket. A mi szobánkba 1200 nő volt bezsúfolva.(valószínű teremnyi méretű helyiség lehetett.G.F.É.) A férfiak több külön terembe lettek elhelyezve. 2-3 nap múlva jöttek hozzánk Jugoszláviából és Romániából internáltak. Ezeknek is helyet kellett szorítani. A szerbül tudókból választottak lágerparancsnokokat és tolmácsot. Egy eleki állatorvos lett az orvosunk, s két ismerős rokon lettek az ápolónők. Első napokban muzsikáltak és táncoltak. Ismerkedési est volt. Én nem vettem részt. Másnap első ételünk rántott leves volt korpagaluskával. Ez nagy felháborodást keltett sokakban, hisz otthon a korpát a disznóval etették. Férjemmel ettük, jól is esett, mert nem volt hurka, kolbászunk. Elhatároztuk, hogy mindent megeszünk. Pár nap után főztek répából, káposztából, krumpliból készült leveseket. Reggel, délbe, s este. Délben 2 evőkanál kása volt a második fogás. 1 kg. Barna kenyér járt volna még, de annak mindig híja volt. Első munkánk kubikolás volt. Kanálist készíttettek velünk a veteményeseik víztelenítésére. Ott aztán elhangzottak különböző ugratási viccek. Mellettem Cicás Mariska dolgozott. Sokat segített nekem. Elég melegen öltöztünk, mégis fázott, s meg is fagyott a lábam. A sarkam, s a lábujjam csupa seb volt. A tisztnek megmutattam, s pár napot benn maradtam. Egy délután összeszedték a betegeket és pincébe zárták, ez aztán gondolkodóba ejtett bennünket. Ha akár négykézláb is jobb dolgozni, mint hideg pincébe, ahol éjjel befagyott a talajvíz, délelőtt kiengedett, s azon átgázolva kellett kihallgatásra menni. Február közepétől hegyeket robbantottak, mert a berobbantott bányáknak új lejáratot kellett készíteni. Nagy helyre volt szükség. 3 műszakban dolgoztunk. 1 hétig hattól-kettőig, Majd kettőtől este tízig, majd tíztől reggel hatig. Köveket hordtunk táskával megállás nélkül. Orosz brigadérosnőnkegész nap bisztrázott (gyorsan G.F.É.),szidott, sebaka, Schweine, Karova voltunk.(disznó, stb.G.F.É.) Rájöttünk, hogy ezt akkor alkalmazta főként, ha a felettesei jöttek.

A férfiak a szállításnál és a homok  és vasbányákban dolgoztak. Vagy akik értettek az asztalos munkához, azok a lágerben ablakokat, ajtókat, bútorokat készítettek a parancsnokságnak. Később el is adták.

Mi rendületlenül hordtuk a köveket. Éjjelente olyan fáradtan, hogy míg az egyik megrakta a talicskát, a másik lefeküdt a kőrakásra, s szundított. Ha a brigadérosné közel volt. Állva szundítottunk. Az orosz nők is a közelünkben dolgoztak, s szidtak bennünket, hogy mért dolgozunk olyan gyorsan? Csak akkor kell dolgozni, ha jön a nacsalnyik(főnök G.F.É.)

Március 15-én megenyhült az idő, esett a hó, s mi elekiek ünnepséget rendeztünk, a munkát kis időre abbahagytuk. Én elszavaltam a Nemzeti Dalt, elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot, s Kossuth Lajosról szóló dalt. Egy kicsit elérzékenyültünk, Az otthoniakra gondoltunk. Orosz őrünk behúzódott egy kis házikóba. Melegedőhely, s a mellettünk dolgozó jugoszláv internáltak beárultak bennünket, hogy mi lázítunk, s mert én szavaltam a Nemzeti Dalt, én voltam a lázadás vezére. Közben mondogattuk egymásnak, hogy te is piros csizmát akarsz keresni. Ezt is az én számba adták. Alighogy hazaérkeztünk, hívattak és két nap, két éjszaka a pincébe zártak. Ezalatt naponta 1 db. kenyeret kaphattam enni. Bár bunda volt rajtam, de az övet elvették, nagyon fáztam. Úgy éreztem, hogy a csontjaim is megfagytak, nem csak az izmaim. Már alig éreztem a tagjaimat. Naponta egyszer kihallgatásra vittek. Ott gúnyoltak, elvették a jegygyűrűmet. Én németül mindég azt mondtam nekik, látszik, hogy nincs bennük emberség, se műveltség. Harmadik nap délben kaptam főtt ételt, még egyszer kihallgattak és elengedtek. Attól kezdve rossz munkásnak voltam elkönyvelve. A mérnöknek is megmutattak, az is piszkált, mikor jött. Március 8-án (valószínű elírás és 18-a a jó dátum G.F.É.) az udvarban sorakoztatták az egész lágert és közben átkutatták a csomagjainkat. Elvették tőlünk a késeket, a villákat és a kanalakat. Ők és barátaik rendeztek lakomát a talált élelmekből, s akartak európai színvonalon étkezni. Többet vissza se kaptuk. Közben pár krumpliért eladtuk az uram fekete ruháját és világos kockás ruháját. Abból a krumpliból héjában főtt krumpli és szeletelt, platnin sült krumpli lett. Este két téglára helyeztünk egy pléh darabot, az volt a tűzhelyünk. Úgy festett a lágerünk, mint egy cigánytanya. Az orosz lakók bebámultak a kerítésen, hogy mi folyik ott? Legalább 100 kis tűz fénye világított. Közben olvadni kezdett, s az eső a második emeletről lecsurgott az ágyunkra. Lavórok, fazekak, tányérok álltak, hogy ne legyen vizes az ágyneműnk.

Én reggel első voltam a mosdással. Derékig mosakodtunk hideg vízben. Úgy próbáltuk magunkat edzeni, hogy ne legyünk betegek. Mégis eltetvesedtük, rühesek lettünk. Míg a férfiak ebédeltek, mi a lépcsőn állva vártuk, hogy ránk kerüljön a sor, s közben vakarództunk. Hoztak kénes kenőcsöt. Úgy bekenekedtem, mint egy sárgarigó. Olyan volt az egész testem, kezem, még a nyakam is. Sokan kacagtak rajtunk, s titkolták, hogy ők is rühesek. Mikor másodszor hoztak kenőcsöt, már ők is kértek, de addigra már sebek keletkeztek. Az ő testük tele lett kelésekkel. Tenyerük, talpuk, hónaljaik, s lába közük is keléses volt. Nem tudtak sem járni, sem aludni a fájdalomtól.

Első halottunk Tihanyi Ferenc volt. Flekktífuszban halt meg. A ruhatetű terjeszti. A temetésen az egész láger ott volt. Imádkoztunk az úton és a temetőben énekeltünk és Tihanyi József mondott beszédet. Több temetésen nem vettünk részt. A kelésesek sorban meghaltak….még a borbély is, pedig neki nem kellett kint dolgoznia. Eleinte 11 naponként mentünk fürdőbe, s fertőtlenítették a ruháinkat. Vasárnapjaink nem voltak. A második évben volt néha vasárnapunk is.

Az első halott után elvették dunnáinkat, paplanjainkat, párnáinkat és a pincébe tették. Nem is adták vissza, mert szerintük ők terjesztik a flekktífuszt. (Persze sutyiban eladták, mert a toll nagyon drága volt.)

A kijelölt hegyek lassan elfogytak, elhordtuk, bevagoníroztuk, s más városokba vitte a vonat. Egész éjjel hegesztettek, már állandóan könnyezett a szemünk ettől a villogó fénytől és a hidegtől. Sötét volt a köz…(olvashatatlan pár szó G.F.É.)

Áprilisban az elekiekből 40 asszonyt felszólítottak, hogy csomagoljanak, mert elmennek. Én is köztük voltam. Hitegettük egymást, hogy biztos hazavisznek. Az oroszok amúgy is mondogatták, hogy „szkora doma, vojna kaput,’(hamarhaza, a háborúnak vége G.F.É.) Mi is boldogok voltunk, Talán most sikerül. Felültettek lovas kocsikra, s elindultunk. Estefelé érkeztünk. Valami juhhodályba raktak bennünket. Csomagjainkat magunk alá tettük, s vacsora, minden nélkül aludtunk. Reggel száraz füvet szedettek velünk, hogy főzhessünk valami levest. Itt már csak uborka szeletek és pár és pár krumpli került a levesbe. Hoztak mindenfélét, de az lassan eltűnt. Eladták a közeli faluban. Én egyszer szóvá tettem, hogy nem kapjuk meg a kg. kenyerünket és meglopják az élelmünket, s veszekedtem a kolhozigazgatóval, mert tudott németül. Megint lázadónak mondtak, s kihoztak fegyveres külön őrt.

Sátorban laktunk, ahogy felhúztuk, s egy üstben főtt a leves. Csak leves. Állandóan éhesek voltunk és gondolatban főztünk, sütöttünk. Egymásnak is elmondtuk jó receptjeinket.

Közben holdszámra ásattak velünk, mert bedöglött a traktor. Ki villával, ki ásóval dolgozott. Egyesek hordták az útból a füvet. Vetettünk, bakhátakat készítettünk, a palántáknak, s a csatornát füvetlenítettük, hogy a retket és a palánta ágyasokat szivattyú segítségével locsolhassuk. A föld egy folyó partján feküdt. Oda jártunk ki mosakodni és mosni. Szép fehér lett a ruhánk. A napon szárítottuk. A parton talált homokkövekkel súroltuk kezünket, lábunkat, és ruháinkat is.

Mivel egy motorkezelőre volt szükség, megkértem a brigadérosnőt, hogy kérje el a férjemet a homokbányától. Ő ott jó munkásként szerepelt, s fizetést is kapott. Az oroszok szerint, mi nők még a száraz kenyerünket sem keressük meg naponta. Férjemmel, héttel előtte baleset történt. Rászakadt a homok, s csak a feje látszott ki. Én nagyon féltettem, azért is üzentem érte. Neki nagy csalódást okozott az egész kint lét. Kevés volt az ennivaló és sokszor a brigád kapáit neki kellett élesíteni., s minden fizetség nélkül. Később a folyó partján vésett magának egy kuckót, s ott kezelte a szivattyút. Este harmonikázott… (olvashatatlan név G.F.É.) ennivalóért.

Néha én is kimentem, de legtöbbször lefeküdtem, mert nagyon fáradt voltam. A sok éhezés miatt lefogytam, s esténként lázat éreztem. Ugyanezt érezte az uram is. Őt be is vitték.

Előtte eltűnt a bőrönd kulcsunk. Majd egy délelőtt bement a sátorba a tiszt, a brigadérosnőink, egy eleki lány a Zöllner Rozika és egy orosz nő a faluból. Én a velem dolgozó nőnek mondtam, hogy most a bőröndjeimben kotorásznak, s biztos el is adnak belőle, mert ott a falubeli nő. Hát este, mikor bementünk, mindenünk fel volt törve, s fele holmi hiányzott. Többek között kosztümöm, alsóneműnk, zoknik, kombinénak való anyag és sok minden. Én mondtam, hogy ezt a tiszt segédletével csinálták. Valaki visszamondta neki, s mert félt, hogy kiderül, s az állásába kerülhet, meg akarta aput verni, hogy megfélemlítsen bennünket. Én apu elé ugrottam és nem engedtem aput bántani. Másnap aput elég messze területre elküldték füvet kaszálni. Apu is le volt már gyengülve, s kaszálás közben többször leült, vagy lefeküdt. A tiszt utána ment, s mert nem látta, azt hitte, hogy megszökött. Mikor észrevette, ráfogta a puskáját, apu felugrott és feléje tartotta a kaszát…

G. Fabulya Éva engedélyével közreadja:

Rapajkó Tibor