Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas … avagy Elek és Krivojrog között (2.)

Csoportonként külön a férfiak (legények) s külön a nők (leányok) vetkőződtek mezítelenre a befűtött s meszelt ablakú tanteremben.

Az orvos későbbi emlékezésében megszépítve saját szégyenét, mesélte: – Egész életemben addig s aztán sem láttam annyi feszes, gyönyörű női mellet, mint abban a három napban, s annyi kókadt, lankadt, zsugorodott, hímvesszőt (pöcsöt).

Kern, látva, hogy Novikovval nem lehet alkudozni, másfelé nyúlt segítségért, a falut el nem hagyhatta, de a telefon a postán működött. Felhívta Békéscsabát, Szobek Andrást. Nehezen kerítette kagylóvégre a megyei titkárt, aki szintén MÉMOSZ-tag lévén, végre meghallgatta a panaszt – noha előbb legorombította, miért kél a „fasiszták” segítségére.

Három ilyen telefonbeszélgetés folyt Csabával. Szobek fenyegetődzött, ígért, de kiderült, semmihez sincs hatalma. Ezt a tehetetlenséget azzal ismerte be, hogy Debrecenbe segített egy telefonkapcsolást, egyenest Erdei Ferenchez. Erdei, miután a recsegő telefonban hosszas hallomozás után megértette, miről lenne szó, azt tanácsolta, kérjék az orosz őrnagyot, hogy a besorozottak közül engedje kereken 50 hümós személy mentesítését.

Azt már nem magyarázhatta meg Kern, hogy az elvitelre ítélteknek több mint a fele a hűségmozgalom embereiből került ki, s ezek közül mindössze ötvennek az érdemét feldúsítani, megemelni és személyét kiemelni, mentesíteni az ítélet alól, ahhoz legalábbis angyalnak kellene lenni. Ezt sem sikerült azonban megmagyarázni Erdei Ferencnek, aki akkor már belügyminiszter féle lehetett, s nem volt egészen tudatlan a német származású, német nevű néprétegek „munkába” szállításáról.

A besorozott férfiak egy része, úgy második nap délutánján, amikor saját sorsuk tudata megszilárdult bennük, összesúgtak, hogy a kertek alatt, ahol az első futamodás után könnyű fedezéket, menedéket lehetne találni, át kellene törni a fehér bekecsesek ostromgyűrűjét s átmenekülni Arad felé, amíg a veszedelem el nem múlik.

Faluszerte közhírré vált a terv, de talán mert a zöm félt a leleplező megtorlástól, mindössze hárman maradtak bátrak, a gyér holdfényben a kertek alatt.

Kettőt lelőttek a géppisztolyosok, egynek sikerült kitörni a téli jeges világba. Hadd írjam ide a nevét: Strifler Szepi. Azaz József. Azóta nem hallott róla senki.

Reggelre megadta magát minden kijelölt személy a sorsának.

A be nem sorozottak lelki vívódásai padokat, emeletes ágyakat ácsolt a csupasz vagonba, teherkocsikba. Mindenikben dobkályhákat is szerkesztettek az ágyak közé, s aprított fából néhány (2-3) napra való tüzelőt is bekészítettek.

Noha már a sorozás, a nőkre legalábbis, befejeződött, a magyar orvos (Gy.L.) azon évődött, magát mentegetve kétfelé: az első órák után meg kellett engedni a nőknek, hogy csak derékig meztelenítsék le magukat. A testi állapot megítéléséhez annyi is elegendő. A bizottságban részes tanítóknak, kik a teljes látványtól elestek, megsúgta: hétköznapi orvosi gyakorlatából tudja, az itteni nők nincsenek felkészülve a testi vizsgálatra, s rebegve, pirulva szokták őt kérlelni: tessék megengedni, doktor úr, hogy egy óra múlva visszajöjjek, megmosdva, tisztát váltva.

Erről a tanítókon kívül nem esett szó.

Nagyrészt disznóvágások után, a vesztes családok gondoskodni akartak övéikről: kolbászból, hurkából, svartliból, alig füstölt sonkából húsgarmada várt az indulásra. Ám a dúsan ellátott kályhák hősége eleve lehetetlenné tette, hogy a hurkafélékkel együtt utazzék az eleki nép.

Az őrnagy e tekintetben engedékenynek mutatkozott: megengedte, hogy egy egész teherkocsit csupáncsak a kísérő élelmiszereknek juttassanak. Akkor kezdték számolgatni, mennyi kenyeret kívánnak a zsíros húsok.

Két vagonra való meleg kenyér gyűlt össze az indulás előtti nap délutánján.

Ez szilveszter délutánja volt.

Addig a két halott, s a harmadik, a szökevény helyett is már nagy keservesen három új férfit soroltak de a menendők közé.

Így került a féléves házas Hack Ferenc a válogatott csapatba. Felesége, Rika vagy becébb nevén Riki, három hónapos állapotos volt.

Ők ketten Szilveszter napját azzal töltötték, hogy az őrnagy sarkában járva a velük történt sérelmet hajtogatták, ahelyett hogy a hosszú és számukra is kijelölt útra készülődtek volna. Riki a maga három hónapos magzatát tolta volna Novikov elé, csakhogy még semmi sem látszott igazából, csak Riki női lányos bája, de Novikovnak nem volt kedve félreérteni a könnyes asszonyi viselkedést.

Az utolsó napon Kern azzal foglalkozott, hogy összegyűjtsön minden igazolványt az építőmunkás-szakszervezetbeliektől. Merthogy a község szegényebb rétegű férfilakossága Budapestre járt építkezésekre, s valamennyien a MÉMOSZ tagjai lévén, a módosabb sváb gazdák szemében kissé vagy többé-kevésbé vörösöknek számítottak.

Társai segítségével egyre új és új névsorokat állított össze Kern, most már elfogadottan a kommunista párt nevében. Még óráról órára azzal is kísérletezve, hogy az egész katonai akciót felfüggesztve, abbahagyva, az őrnagy csapatát vonatra ültetve elvonuljon. Vigyék a dugig megrakott élelmiszeres teherkocsit, vigyék az emeletes ágyakkal bebútorozott marhavagonokat. Más vidékre? Más falvak lakosságának elszállítására? A „párttitkár” ilyesmikkel nem gondolt. Titkon csak azt remélte, legalább a volt építőmunkásokat megmentheti.

Hamis gumibélyegzőket fabrikáltak, elsősorban a pártszervezetnek, amely eddig híján volt effélének. Az eddigi kilenc tagú pártvezetőséget 15-re duzzasztotta fel.

E remélt és reménytelen tevékenység közben Kern sírt. Eleinte csak egy-egy kétségbeesett gondolat hatása alatt, majd folyamatosan.

A hajnali gyülekezőre (újév napján) soványan, kisírt szemekkel jelent meg.

A tizenöt tagú vezetőséget már Szilveszter estéjén sikerült mentesíteni, de valamennyien úgy gondolták, hogy együttes fellépésük az indulás órájában még könyörületre fakasztja a fegyveresek lelkét.

Mintha arra számítottak volna,még az újév napját itt tölthetik könyörgéseikkel Eleken – átalvetőjükben (bakó, iszák) egynapi, azaz aznapi száraz élelmet hoztak.

Az őrnagy gondos névsorolvasást rendelt el – még valami utolsó perces csodában bízva, télies öltözetben mindenki ott volt.

Csúnya, visszaadhatatlan káromkodással utasította vissza Novikov a 15 pártvezetőségi tag jelenlétét, megjelenését.

Akkor előállt Kern, s a tolmácsot szorosan maga mellé állítva mondatról mondatra tagolta a felsorakozott egész szállítmány füle hallatára, de csupán egy személy fülébe.

• Elvtársam! Tovaris! Pártunk, az eleki kommunista párt jövőjéről van szó. Ha mi tizenöten itthon maradunk, nem lesz kiből tovább fejlesszük a mozgalmat. Akiket az elvtársak most el akarnak vinni, azok jelentik a mi helyi pártszervezetünk jövőjét. Garantálom, hogy az itt felsorakoztatott személyeknek legalább felét még ebben az esztendőben beszervezem. Fogadást ajánlok az elvtársnak! Tovaris, jöjjön vissza akár fél év múlva is, meg fogja látni, milyen virágzó pártszervezet lesz itt!

A folytatást soha nem tudták meg. Az őrnagy gorombán leintette a tolmácsot, csak annyit mondott a lenge ellátmánnyal (napi száraz koszt) felsorakozott 15 itthon maradásra ítélt kommunistának:

• Maguk pedig takarodjanak haza!

Azok azonban nem mozdultak.

• Adja ki nekem valamennyi hümósomat! – kiáltotta Kern ugyanolyan gorombán, sőt tiszteletlenül.

A szavakat tolmács híján nem értette az őrnagy, csak a tiszteletlen, kemény hangot. Intett fehér bekecses, géppisztolyos embereinek, ez a be- és felszállást jelentette.

A sorsukba beletörődött ezerkétszázak meleg öltözetben, elemózsiás (húsok, kenyér) zsákokat tolva maguk előtt, könnyezve vagy összeszorított foggal nyomakodtak fel a marhavagonokba, ahol már tűz pattogott a dobkályhákban.

A tizenöt pártvezetőségi tag – Kern dacos példáját követve – vagononként és utolsónak kapaszkodott fel.

A fehér bekecsesek Novikov intésére keményen tuszakolták őket is.

Tisztelt Olvasó!  Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik. Az írás teljes terjedelmében –több fejezetben- és szó szerint kerül közlésre! Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet!

Wittmann Attila