Már az első nap idegen férfiak kezdtek ólálkodni az ásóval-csákánnyal felszerelt női brigádok körül. De nemcsak idegenek, kolhozbeliek is: sebesüléssel hazatért vagy éppen féllábú, félkarú hadfiak, akik harctéri fegyvertényeiket képzelték, hátországi férfi-téteményeikkel öregbíteni. Az őrök ímmel-ámmal s némi féltékenységgel próbálták elhessenteni a kakaskodó hímeket. Eleinte még azzal is vigasztalták a kívánatos ruháiktól megfosztott eleki lányokat: lám, megriadtak kérőitek szurtos katonacondráitoktól!

A megdézsmált ácsolatszállítmány másnapján a MÉMOSZ vezérelte szakemberek fejszékkel s fűrészekkel felfegyverezve trappoltak őrkíséretük előtt a bányaszádhoz. De íme már csak nyomai fűrészporát találták a harminc vagon bányafának. Az őrök meghökkentek, de nem nagyon. A nacsalnik, a bányarekonstrukció mérnök-katona parancsnoka éktelen káromkodásnak adta át magát, az éjszakára állított őrséget szidta s követelte maga elé. Csakhogy az őrök feladata és fegyelme virradatig tartott, bár a tábortűz parazsa, amely mellett elviselhetővé tették az éjszaka fagyát, bizonyította, hogy jelen voltak, amíg kellett, s amíg lehetett, de most már valahol nyílván fűtött rejtekhelyükön húzzák a lóbőrt.

Egy-két órás járóföldön belül a környék lakosságának birtokában, színjeikben, kemencéikben, konyháikban rábukkantak volna az elrekvirált gerenda és deszkaanyag nagy részére. Ilyen viszontagságos és várhatóan nagy ellenállásra okot adó kutakodásra, visszaszerzésre a parancsnok nem szánta el magát. Tudta, miért. Mire a hűtlen éjjeliőrök alkonyat felé előkerültek, s a mérnök-parancsnok mintha egész megfeledkezett volna mulasztásuk bűnéről, sőt némi engesztelődött összesúgásból azt olvashatták ki az elekiek, hogy őneki magának is juthatott a meleget adó elveszett bányafából.

A kiszuperált hadastyánok második rohama bundapálinkával kezdődött. A kitermelt fagyos répa és krumpli ugyanis részarányosan állati tápként értékesült, de az emberi étek érdekében összegyűjtött s az eleki lányok munkáját dicsérő fedél alá kosarazott gumókból ügyes kezek pálinkát főztek. Nos, ehhez az itókához nemcsak a kolhozbeliek jutottak hozzá, hanem a kívülről „érdeklődők” is rubelért. A helyszínen beszívott, eleddig talán bátortalan férfiak szárnyakat kapva támadták a katonanadrágban hajladozó eleki nőket. Hiába. Utóbb aztán összesúgva csoportosan azokat a lányokat kapták gyűrűbe, akik párosával a raktárba igyekeztek a sáros-fagyos burgonyás kosárral. Ott a raktár hodálya minden kiáltást és látványt elnyelt.

Néhány hét kellett, amíg a leányok ellenállása megtört, s kitavaszodván már zöldben, a sarjadzó füvön is lefektethetők voltak. Szerencséjükre a gyatra táplálkozás miatt már ki-kimaradozott némelyikük hószáma, jelezvén fogamzásképtelenségüket, mégis 5-6 lány nyár elején már terhessége jeleit tapasztalhatta, panaszolhatta társnőinek.

Sajátos módon az őrnők különös becsülettel óvták minden nemi támadástól Rikit, a férjes asszonyt és az ő törvényes terhét tisztelve. S még külön védelmet biztosított számára az a buzgalma, amellyel születendőjének kóbor rongyokból játék babácskákat varrogatott a munkaszüneti napokon. A védelem oly messzire jutott, hogy ki sem kellett vonulnia, hanem a közös szálláson, a tűzhely gondozása közben rongybabák készítésére bíztatták, minthogy az első sikeres példány oly népszerű lett, hogy az egyik fegyveres asszony saját gyermekének szerezte meg.

A férfiak a legközelebbi gerendaszállítmányig sem tétlenkedtek: megkezdték a legfelső, már úgy-ahogy járhatóvá tett vágatok ércének kitermelését, habár vontatottan mert valódi bányász nem mindig akadt köztük – csak helybéli ukrán.

Elgörbült síneket kellett volna elföldelniök, de két eleki lakatos a kohósítás végett, egy más bányából odaérkező szén szításával, kalapácsok gyártásába fogott. A múlt eltemetését szolgálta volna, hogy a visszavonuló hitleristák által felrobbantott dinamókat meddővel tüntessék el. Ezek az eleki fiúk értékelték a roncsok rézhuzaljait – tekercselni kezdték a maradék ép rézanyagot, s mind a kalapácsok, mind a dinamóalkatrészek áruvá tételével a polgári lakosságot kezdték ellátni-boldogítani. Rövid idő után azonban az új parancsnok vette kézbe az üzletet. A régi? Érkezett a semleges Svédországból egy 35 mázsás vadonat új transzformátor, azt le kellett ereszteniök a harmadik vágat szintjéig. Feleútján a dinamótengely félrecsúszott, a köteleket tartó fiúkat irányító orosz mérnök-parancsnok egy segítő mozdulattal közbenyúlt. A dinamótengely kettévágta őt, s a közelében kötelet tartó két eleki fiú halálos mélységbe zuhant.

Jelen volt az esetnél Kern is, bár ő kezdettől fogva (nem úgy, mint Riki) kedvezményezett elbánásban részesült, független párttitkárként.

Rikinek a játék rongybaba készítésére egy műhelyszerű, fűtött kis szobát biztosítottak. A hazulról hozott koszlott-avítt szövet- és vászondarabokat gondosan kimosták, kivasalták, hogy a készülő kézműipari termékek eladhatók legyenek. Eleinte ugyan minden rabkísérő nőszemély, magának, családjának, meglévő és megholt gyermekének vagy majdani csecsemőjének (családi állapota szerint) igyekezett megszerezni egy-egy babát. S noha Riki egyre gyakorlottabban már naponta két-három kócos fejű színes rongyterméket elő tudott állítani, gyártmányai nem váltak unalmasakká, sőt egyre szebb, izgalmasabb figurák kerültek ki ujjai közül. Miután minden őrnő hozzájutott a maga játékához, s már ki-ki rokonságát is megörvendeztette Riki mesterműveivel, kiderült, ezt a kis háziipari üzemet a piacon (kolhozpiacon, maganizokban) forgalmazni lehet. Olyannyira föllendült a kereslet a színes báva-fejű eleki viseletű rongyholmik iránt, hogy a várandós asszony egészsége károsodása nélkül már nem győzte, nem győzhette a termelést.

Négy-öt leány – akiket a házasságon kívül szerzett vemhük miatt az ukrán asszonyok még le is köptek olykor – elnehezedésüket érezvén Riki kegyelmébe ajánlották magukat. Egy kivételével értettek valamit a szabáshoz-varráshoz, s a rongybaba készítés sem maradt idegen kezüktől. De még azok is, akiknek a gyöngyszemű, gombszemű élettelen személyek jelleme-karaktere iránt nem mutatkozott hajlamuk, még azok is, a nőiruha-készítésben jól hasznosíthatták magukat. Valóságos varroda működött abban a fűtött szobácskában, amikor Riki órája elérkezett. Az őrök ünnepnapokon már nem katonaköpenyt viseltek, hanem hadiszövetekből, katonaingekből átfestett „divatos” szoknyát.

Mikor a szülőszobába eltámogatták a felcsernő-bába karmaiba Rikit, sok-sok elkészített rongybabából egy sem maradt a megszülető kislánynak.

Kern helyzete mint ismeretes, a férfiak között vonatérkezéstől fogva kivételes volt. Párttitkári minőségében nem tudtak a fogolytartók különbséget tenni egy maguk közül való funkcionárius és a jövevény között. A közel ezer férfi munkás dologba állításánál gyakran meghallgatták véleményét, s módja nyílt a leggyöngültebbeket könnyebb külszíni tevékenységre irányítani. A jól táplált eleki férfiak néhány hét alatt csonttá fogytak, s a bányába irányítandó százakat – tudta, látta Kern – naponta életveszély környékezi. Nyár közepére a mélybe hullt, összezúzott kezű-lábú haldoklók, eltűntek száma meghaladta a százat. Ezekkel Kern (lélekben) már nem tudott elszámolni a képzeletbeli otthoniakkal.

A szüntelen zsírtalan híg káposztaleves – immár naponta négy-öt litert is bekebeleztek – még az étkezés félórájában átfutott tápcsatornájukon. Különösen a vacsorára bekanalazott lötty volt veszélyes számukra, minthogy a szállások nagy része a második (az orosz harmadik) emeleten szolgált.

Aki szükségét érezte, annak idejében ki kellett válnia alvó szomszédai testi szorításából, ha biztonságosan le akart zarándokolni s érkezni a latrinára.

A latrinák a társadalmi egyenlőség élettere voltak: oda jártak az őrök is, csak egy emelettel lentebbi szobákból. Itt kíván szót az a kedvezmény, hogy minden fogolynak joga volt havonta egy vöröskeresztes lapot küldenie övéihez, az Eleken maradottakhoz. Ezeket a lapokat természetesen az őrök kezelték, továbbították a postára, tehát hazafelé. Hajnali derengésben nem egy ürítkező eleki a saját gondosan hazacímzett vöröskeresztes lapját pillantotta meg alant, mint őrei által használt seggtörletet.

Naponta akadt olyan gyönge záróizmú „szarándok”, aki terhétől már valamelyik lépcsőházi fordulóban megkönnyebbült. Ha elég elővigyázattal igyekezett lefelé, azonban már fekhelye szélétől letolt nadrággal indult a földszinti enyhelyek árkai felé.

Riki gyermeke másfél kilósan érkezett a világba, de életképesen felsírt a szalmán. Mert a „szülőszobának” nem volt csak egy bádoglavórja, amelynek hideg vize fölött a felcsernő meglötybölte a majdan Sárika névre hallgató leánykát, s meg is köpködte jövendő szerencséje végett.

Hack Ferenc vasárnaponta láthatta, látogatta családját. Még hasban tapintotta, ha nagy ritkán magukra maradtak, utódukat. De örömük nem volt zavartalan boldog: Riki szomorúan szemlélte férje sorvadását, s aggódva hallgatta a következő heti rendelkezést, hogy Ferencet ismét ércfejtésre vezényelték, holmi robbantás után csákányozásra. „Mutasd meg Kern bácsinak a karodat. Hiszen alig van már rajta hús!” Hack vigasztalásul meg-megfeszítette karizmát, de kevés sikerrel, mert nagyon-nagyon rövid ideig. Hanem, hogy elterelje magáról felesége figyelmét, ilyeneket mondott: Te Riki lelkem, Riki, mennyi ősz hajszál van a fejeden, pedig még húsz éves sem vagy! S elővette zsebtükrét, hogy az asszony megnézhesse magát. S mert Hack igazat mondott, a fiatalasszony elkobozta tőle tükröcskéjét, hogy naponta ellenőrizhesse magát, ugyan szaporodnak-e fehér feje-szálai.

Még nyáron azzal vigasztalta magát: nem vagyok ősz még, csak mákos a fejem. De amikor az első Krivoj Rogi hó lehullott – alig néhány hónap alatt elfogytak fejéről a sötét szálak.

Kern számára a kivételezett bánásmód a búskomorságig sűrűsödött, amikor embereinek ereje fogytán csuklójuk megdagadt, bokájuk felpüffedt, gennyedni kezdett, s felfakadva lé folyt kanalat merítő ebédlőcsajkájuk fölött. Egyetlen szerszámuk maradt, a kanál – a kést s a villát elvették tőlük, nehogy öngyilkosságot kövessenek el.

Tisztelt Olvasó!  Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik. Az írás teljes terjedelmében –több fejezetben- és szó szerint kerül közlésre! Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet!

Wittmann Attila