Nem gyorsvonat volt ez, lassan cammogó, minden lehetséges kitérőnél hosszan várakozó szerelvény. Az élelmiszerrel megrakott vagonnal együtt harmincegy kocsiból állították össze, s mozdony és a szenelőkocsi után egy harmadosztályú, a mozdonyról fűthető lakosztály a kísérő őrség számára.

A kocsik tolóajtaját kívülről reteszelték el, menet közben naponta ha egyszer engedték valamely puszta állomáson némi testmozgásra az „utasokat”.

Az első három nap állomástábláit ismerősként silabizálták a vasrácsos ablakon át figyelők: Arad – Tövis (Teius) – Brassó. A következő hét ismeretlen román állomások mellett telt el, majd a cirill betűs pályaudvarok nevét szótagolták a katonaviseltek.

Brassóig a sarokba állított ürítkezővödör gyakori használata miatt az eredendő szemérem már a nőkről is lefoszlott. A férfiak ebből nagy gondot nem csináltak, legfeljebb a napi ajtónyitás miatt dörömböltek, ha megtelt az edény.

Tisztálkodásra csak a hideget tűrő férfiak némelyike vállalkozott – ez az alkalmi csapok hideg vize alá borulás félmeztelenül a nők számára lehetetlen volt.

Harmadnap a vödör kiürítése után is, a testek tagadhatatlan bűze lengte be az emeletes ágyak közét: a bakszag fölött félreismerhetetlen női „illatok” sűrűsödtek.

A szerelvény végén vonszolódó többtonnás húsrakomány tudatában a degesz zsákokban magukkal hozott karácsonyi kóstolóból gazdagon lakmároztak a kelet felé tartó elekiek. Pihenten és feltáplálva az izmos legényekben nappali nemi gerjedelmek jelentkeztek, de a lányok a közösség támogatásával el tudták hárítani a talán nem is nagyon ellenszenves erőszaktételt.

Hogy az éjszakák álomba ringató zakatolásában történtek-e effélék, azt senki nem ellenőrizte, s ha igen, éppen Rikiék vagonjában, abban az ifjú házaspár is vétkes lehetett, oly kendőzetlen neszekkel éltek a közös ágy emeletén házaséletet, hogy szomszédaik mindenképpen felneszeltek téteményükre.

Úgy a tizedik napon egy állomáson vagy fél napig vesztegelt vonatuk, s amikor kísérőik végre kicsatolták az ajtókat, megtudhatták, hogy a végállomásra érkeztek: Krivoj Rogba.

Alig nyújtóztak egy jót könnyű mozdulatokkal, amikor szemükbe ötlött, hogy az utolsó, a hússal, kolbásszal, kenyérrel, májas hurkával megrakott vagon eltűnt.

Hiába tiltakoztak a kísérő őröknél, azok válluk vonogatásával a zseleznyicárokra, a vasutasokra hárították a tolvajlást.

Egyébként nem nagyon érdekelte őket a dolog. A jelenséget a nicsevo kategóriába utalták.

Az első Krivoj Rog-i nap öröme az lett, hogy a vonatbéli sok zsíros hús után remek káposztalevest, scsít kaptak. Csak aztán tudták meg, hogy attól fogva soha mást nem kapnak, legfeljebb úgy, hogy a scsíben néha egy-egy krumpli vesztegel.

A kíváncsiak ellenőrizni próbálták utóbb a konyhát. Reggelire 1200 főnek ezer liter vizet löttyintettek a kondérba, 8 kiló kukoricadarát és 4 liter olajat. Ebből készült a früstök.

Néha iszonyatosan büdös húsfélét az ebéd káposzta-levesbe. Belsőségnek mondták a szakácsok. Külön fehérre mosták a bűzlő tüdőféle cafatokat, s külön is főzték, de még úgy is fertelmes szaga volt tőle a levesnek.

A vonaton összekeveredett, ömlesztve érkező elekieket elsőbb holmi hodályokba terelték, de úgy két nap múlva nemenként szétválasztva, egymástól távoli háromemeletes házakban szállásolták el őket. Csudálatosan s a vonuló harceljárások szeszélyeivel dacolva épen maradtak ezek az egykori munkásházak, a maguk eredeti kopárságát híven őrizve. Ép voltukat falaik tekintetében kell érteni,mert különben kivert szemű vakként meredtek a körülöttük lapuló földszintes, őrizetlenül hagyott világra. Ahol már nem maradott odaérkezésük napján semmi megragadható, elemelhető tárgy vagy anyag. Ehető vagy eltüzelhető anyag és tárgy.

E kaszárnya szerű épületek nem ismerték eredendően sem a vízvezeték és vízelvezetés gyakorlatát – előnyeit s hátrányait. A húsz – huszonöt fokos fagyok éjszakai csőroppanásaitól az ablaktalan szobák, termek lakóit eleve mentesítették.

Nem az elekiekre hárul az első latrinaárok létesítése, kővé fagyott tartalmukkal az elődök étkezési szokásairól árulkodtak. Katonák? Bányászok? Vagy egyéb fogoly emberek nyomai?

A leányokat kolhozmunkára vitték, felügyelettel, néhány girhes tehenet kellett fejniök – a gyöngén eresztő tőgyek eredményéből csak lopva kortyolhattak. Ám annyi tehén nem volt, hogy kortynyi remény valamennyiüknek jusson, ezért a lányokat a répa- és burgonyaföldekre terelték gyatra ásókkal, lapátokkal. Leghasznosabb szerszám azonban a csákány volt.

Felmagasló fagyott gaz mutatta, merre kell keresni a tavalyi vagy tavalyelőtti vetések termését a föld megőrző kebelében.

A férfiak a felrobbantott bánya aknáinak termelésbe állítására zarándokoltak naponta őrkísérettel, persze gyalogmenetben. Eleinte hét – nyolc fegyveres karéjában, majd a testi gyöngeség erősödvén s szelídségük növekedtével két őr maradott kalauzolásként, végül megesett, hogy egyetlen dobtáras katona kísérte-vezette a lustán kígyózó csapatot, hazafelé holtfáradtan vánszorgót, de reggelente sem dalos kedvűt.

A kétszázötven méter mély akna megközelítése félelmes ismerkedés volt a tériszonyban szenvedők számára. A sík földi emberek között sokkal több a mélységtől rettegő, mint a hegyi származásúakból valók közül.

S nemcsak 20-30 méterenként kellett (kellett volna) a nyiladzó oldalágak biztosítására ácsolatokat építeni, hanem közben a mélyben hullámzó, sötéten csillogva sejlő bányavizet kiszivattyúzni. Ép vagy üszkös gerendatámasztékok lassították a lesuhanó tekintet esési sebességét, ezekre a csonkokra kellett előbb-utóbb építkezniök az első órában velejökig megriadt eleki férfiaknak.

A kolhozba terelt nőket őrnők kísérték. Ők karabélyt viseltek, ócska flintákat, ha megharagudtak, afféle női szeszéllyel hadonászva ijesztgették rabjaikat. Vedlett, férfiaktól örökölt katonaruhájukban a női divatnak jelét sem mutatták,  s ők ezt érezték, ha nem is tudták.

Amikor a marhavagonból szurtosan, áporodottan elővackolódtak az eleki lányok, hasonló, de mégis különb-különféle ruházatukkal e szerencsétlen háborúviselt őrnők szemében valóságos divatparádét mutathattak be tisztátalan, sűrűn vakaródzó mozdulataikkal.

Úgy a harmadik-negyedik szoknyás kolhozba vonulás után, vagyis délutáni hazatérőben, szobáról szobára pokrócgyűjtést rendeztek az irigységükkel csordultig telt felvigyázók, leterített pokrócokra dobattak minden „fölösleges” női holmit. Inget, kombinét, bugyit, zsebkendőt, törülközőt, alsószoknyát, kendőt, szappant s minden előkerülő piperét, amelynek létéről még egymás között sem tudtak az eleki lányok. Mintegy szégyellvén, hogy a szomorú szilveszteri készülődésben ily világi hívságok könnyelmű gondjaira vetemedtek.

Még ami munkából jövet éppen rajtuk volt, testi ruha, még az sem menekedhetett, ha egy csöppet is kívánatos volt valamelyik fegyveres nő számára.

A férfiak csakhamar szerelvénymennyiségű bányafát kaptak, hogy végre megkezdődjék az ácsolatok beszerelése. Kötelekkel néhány oszlopot még akkor délután leeresztettek az első szint biztosítófáira, s oda derékban kötözött két eleki ács pallókat rögtönzött az irdatlan Mélység fölé, hogy másnapra egy következő szintre való leszállást készítsenek elő.

Vakmerők aznap hazafelé menet hulladék rönkdarabot nyaláboltak párosával, s mások meg ablaknyi szélességűre saccolt deszkaszeleteket cipeltek, megkísértve az őrök figyelmét –  elnéző legyintésükre hagyatkozva. Sajátos módon a kísérők mintha észre sem akarnák venni a tolvaj csínytevést, s mit sem mutatva, hogy értik az ablakméretűre összeeszkábált deszkaalkotások célját: az üveg nélküli ablakok fagyhalálra ítélték a munkásokat, mert az őrök kezdettől fűtött szobákban éjszakáztak.

Az Eleken beépített emeletes ágyak nagy részét s a dobkályhákat sikerült kimenteni a Krivoj Rog-i élet számára, s ez az első nap volt, hogy deszkadarabokról is gondoskodhattak a bányaácsolat végett érkezett gerenda- és deszkaszállítmányból. Az első bátor eltulajdonítás vidám vérszemterveket ajánlott a másnapi tolvajlás számára, annak fejében, hogy 20-30 méterrel lejjebb merészkedik majd néhány társuk az ismeretlen s berobbantott tárnák vízszintes világába.

A MÉMOSZ-tagok, az építőmunkások, ácsok, kőművesek, épületlakatosok nélkül az eleki többség béna, tehetetlen gyülevész had lett volna.

A pokrócba gyűjtött holmik használatba vétele nem bizonyult egyszerű eltulajdonításnak, mert az eleki lányok nem maradtak ruhátlanul. Alsóneműik ugyan nem pótolhattak, csupán a rajtuk lévő, rajtuk maradott darabok szüntelen, esetleg naponta való mosásával „sokszorosítottak”. Szoknyájuk, ködmönkéjük helyett avíttas-éltes katonanadrágot kaptak, bő szárú pantallókat. Cipellőjük, fűzős magas szárú lábbelijük helyett bakancsot s vásott rövid szárú csizmát dobtak oda az őrök, ha nem is nyomban, de másnap vagy harmadnap.

A kapott bő nadrágoknak nyomban hasznát is vették (bokában elkötve), az első napi bűzös, kényelmetlenül övezhető férfi viselet előnyét az élelmesebbje nyomban felismerte: spárgával, huzallal bokában megerősítve mindkét nadrágszár rakodótérül kínálkozott mindenféle fagyott gumók szállításához. A naponta való káposztaleves megédesítésére krumplival egészítették ki a híg táplálékot.

Tisztelt Olvasó!  Az itt közölt írás Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas… című művéből, 105-125 oldalig származik. Az írás teljes terjedelmében –több fejezetben- és szó szerint kerül közlésre! Annak eszmeiségével, tartalmával és hitelességével nem feltétlenül értek egyet!

Wittmann Attila