A kis trombitások nagy kirándulása
A mai mese az első ismert gyerek-fúvószenekarról szól. Az Elek 1946 előtti történetéről szóló közismert, úgynevezett “Zöld Könyv” (erről még írok majd később) tartalmazza, és valamikor 1960-1970 körül jegyezték le a szerzők – már akkor majdhogynem 100 évre visszatekintő sztoriként.
Önmagában remek dolog az, ha sikerül összehozni egy ilyen zenekart: a muzsikálni tudó emberek képességein és jókedvén kívül egy nagy csomó szervezési tehetség is kell hozzá, az anyagiakról nem beszélve.
A XIX. század vége felé Aradon és környékén egyre több zenekar jött létre, a Monarchiában működő kiváló zeneiskolai képzésnek köszönhetően. Az Aradon végzett zenészek közül sokan akartak zenekart alapítani abban a korszakban, amely egyébként is Magyarország nagy felemelkedésének időszaka volt.
Az országszerte ismert Aradi Vagongyárnak volt egy komolyabb zenekara, és ők is gyakran játszottak Eleken és környékén. Az emberek pedig szerették a zenéjüket, népszerűek voltak.
Mivel rövid idő alatt egyre több helyen volt már zenekar Arad környékén, a zenekari képzésben gondolkodó emberek egyre távolabb próbálkoztak. Valószínűleg így jutott el Elekre egy bizonyos (Emanuel vagy Viktor) Winter úr, aki hamar sikerrel járt, és 1878-1880 körül létrehozta az első eleki gyermekekből álló fúvószenekart.
Winternek nem volt nehéz dolga a szervezésben, mert a zeneoktatás az Osztrák-Magyar Monarchiában magas szinten állt, és a fenti okok miatt népszerű volt akkoriban. A szülők megvették a hangszereket Aradon vagy Budapesten, és hamarosan nagy létszámú zenésznövendék-csapat tanulta a muzsikálást. A képzésért fizetni is kellett, de nem nagyon sokat, hiszen a gyerekek sokan voltak, és munkás- és parasztcsaládokból származtak.
A zeneiskolai képzés helyszíne előbb az akkori Blumengasséban volt (ma Kun Béla utca), később a Marktplatznál (ma “Sport-tér”) álló Schneider-házba került át. A berendezés a célnak pont megfelelt: Rendelkezésre állt sok szék, kottatartók. Itt a gyerekek serényen tanulták a kottaolvasást és -írást, valamint a hangszerek használatát. Az épületért a tanulók a tulajdonosnak bérleti díjat fizettek, a községnek pedig adót.
Winter úr nagyon tehetséges zenész volt: Minden hangszeren tudott játszani, és még két bejelentett zenei szabadalma is volt. Az egyik lényege az volt, hogy egy asztalra erősített 36 pezsgőspoharat, felhangolta őket megfelelő mennyiségű víz betöltésével, majd az ujjait egy kis gyantával bekenve a legszebb zenei hangokat csalta elő a különleges hangszerből. A másik szabadalma egy bambuszpálcákból összerakott hasonló eszköz volt. Visszaemlékezések szerint egész komplett operákat el tudott rajtuk játszani.
A zenésznövendékek nagyjából 12-16 évesek voltak, és különböző ünnepségeken, összejöveteleken zenéltek, egyre nagyobb rutinnal és sikerrel. A fiúk serényen gyakoroltak, hisz volt jó sok zenekar akkoriban a környéken, és mindenki ki akart tűnni valamivel.
Amikor már egészen jól muzsikáltak, Winter zenekarvezetőnek támadt egy ötlete, és összehívta a szülőket, azzal, hogy csinálni kellene egy koncertkörutat. Mai szemmel is elképesztő módon rá tudta beszélni őket arra, hogy fiaikkal komoly körútra mehessen, mégpedig nem is akárhová, hanem az Egyesült Államokba. A szülők bíztak benne, mert jó szervező- és meggyőző képességekkel rendelkezett, és nem utolsó sorban jól szót értett a gyerekekkel is.
Winter úr szervezésében áthajóztak tehát a fiúk New Yorkba, és nagy koncertturnéba kezdtek. Ez 1882-ben történt, a pontos dátum mára feledésbe merült. Nem semmi lehetett ez a vállalkozás! Gondoljunk csak bele, hány napig tarthatott csak az, amíg áthajóztak az Atlanti-Óceánon a gyerekek, akik szüleik nélkül utaztak, és a legidősebb köztük is éppen hogy 16 éves korú volt. A diákok nagy része nem volt túl jól eleresztve anyagilag, így az útiköltségek fedezésére azt a megoldást választották, hogy a németországi Bréma kikötőjéig elturnéztak Európán keresztül, és útközben több helyen fellépve a bevételekből fedezték a továbbutazást. Többek visszaemlékezése szerint valószínű, hogy még a hajóút költségeire is kedvezményt kaptak, mert útközben szórakoztatták az utazóközönséget…
A turné 32 gyerek résztvevője közül a Zöld Könyv két szerzője, Johann Stöckl és Franz Brandt a következők adatait tudta név szerint felkutatni (nem értek ezekhez a hangszerekhez, ezért a pontosság kedvéért részben a német nevükkel idézem ide):
1. Martin Wittmann, B- klarinét
2. Ignaz Spitzer, Helicon in F
3. Hans Post, Flügelhorn in B
4. Hans Zeitler, Corno Waldhorn in Es
5. Michael Tisch, Piccolo
6. Kaspar Bloch, Flöte
7. Georg Bloch, Flöte
8. Hans Hack, B-trombita
9. Hans Teibert, Flügelhorn in B
10. Michael Teibert, Klarinette in B
11. Georg Klawatsch, Corno I in Es Waldhorn
12. … Singer, klarinét
13. … Strifler, Flügelhorn
14. … Peichala ?, ütőshangszerek
15. … Bambach, tuba
Az utazás előtt felszerelték őket egy szép huszár-egyenruhával. Azt a könyv szerzői kiderítették, hogy biztosan Brémában szálltak hajóra, valamint azt is tudták bizonyítani, hogy voltak New Yorkban, és fel is léptek ott, mert (a könyv adatgyűjtésekor) még meglevő fényképek hátulján ott volt a new yorki fényképész bélyegzője.
Cikkünk fényképe az 1866-ban született Martin Wittmannt ábrázolja egy New Yorkban készült műtermi fotón. A Zöld Könyvből szkenneltem be, majd ódivatú barnára színeztem. Nekem itt Wittmann Martin kicsit fiatalabbnak tűnik, mint 16 év, de lehetséges, hogy kis termetű volt…
Biztosan jól csinálták a muzsikálást, mert az Egyesült Államokban egyik nagyvárosból a másikba hívták őket. Ment az üzlet, lett bőven pénzük, ami fedezte a továbbutazás költségeit. Winternek jó kapcsolatai voltak odakint, és mindig jól el tudta helyezni a gondjaira bízott gyerekeket.
Sajnos a sok pénz bajt hozott a fiúkra: Talán túl nagy lett a kísértés a kasszában levő sok-sok dollár miatt, de lehet hogy már előre így tervezte – ma már nem lehet kideríteni – de Winter karmester egyszer csak fogta magát, és az épp meglevő teljes bevétellel eltűnt!
Azon a napon a legidősebb és legügyesebb gyerek, Martin Wittmann kezébe nyomta a gyerekek útleveleit és vonatjegyeit, feltette őket a vonatra, mellyel a következő fellépés városába kellett utazniuk, azzal, hogy neki még el kell intéznie valamit, de nemsokára követi őket. A karmester nem jött többé, a gyerekek soha többé nem látták őt.
Lett nagy sírás: A fiúk magukra maradtak az újabb városban, egy idegen országban, ahol nem beszélték a nyelvet, és szüleik is sok ezer kilométerre voltak. Képzeljük el, egy mobiltelefon, e-mail és gyorsan működő posta előtti korban – leggyorsabb közlekedési eszköz a gőzhajtású vasút, meg a gőzhajó volt – a Föld másik oldalán magára hagyják az ember gyerekét… a szüleik egy jó darabig mit sem sejtve üldögéltek idehaza.
A fiatal eleki muzsikusok először igencsak kétségbe estek, de szerencséjük volt: a legidősebb fiú, Martin Wittmann talpraesetten összeszedte őket. A visszaemlékezések szerint így vigasztalta a kisebbeket: “Kraind nit kumarädli, scheißt eich nit ei, es wert scho widr alas kuad werta, miar khuma ali widr ham!” (kb.: “Ne sírjatok, barátaim, ne szarjatok be, minden megint jó lesz, és mind újra hazatérünk!”). Martinnak sikerült beszélnie a koncertjüket helyben szervező emberekkel is. Az amerikaiak végül segítettek, és városról-városra ajánlották a fiúkat, akik így tovább utaztak az Államokban, és minden városban nagy koncerteket adtak.
Martin ellátta a karmesteri teendőket is. Valószínűleg támogatta őket az a személy, akivel Winter kapcsolatban állt, hisz helyi segítség nélkül bajosan köthettek volna egyre újabb szerződéseket, és szervezhették volna a fellépéseket városról városra járva. Az újságok egyre-másra tudósítottak a bajba került eleki gyerekek sikeres koncertjeiről – érdekes lenne utánakeresni az Egyesült Államok archívumaiban, hátha van erről fellelhető cikk!
A bevételekkel Wittmann igyekezett takarékosan bánni, egyik városból a másikba utazva, honvágyukat félretéve szorgalmasan zenélt a csapat. Az egyik helyen még a helyi polgármester is fellépett az ügyükben, hogy további fellépéseket szerezzen nekik. Így vált lehetővé, hogy szó szerint összetrombitálták maguknak az Európába induló hajóra szóló jegyek árát. Nem maradt fenn olyan adat, hogy ez pontosan meddig tartott, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett valami könnyű dolguk.
Amikor megvolt a jegyre való pénzük, boldogan hajóra szálltak. Már nem tudjuk, hol értek partot az öreg kontinensen, de további vendégjátékokat és fellépéseket kellett szerezniük, mert a pénzük nem volt elég a továbbutazásra.
Különböző európai nagyvárosokban léptek fel, így szerepeltek Párizsban, Prágában és Bécsben. Időnként kisebb dalokat is szereztek, például Párizsban ezt: “Paris ist eine schöne Stadt, wo man kein Bissen Brot mehr hat…” (“Párizs egy szép város, ahol már egy kis falat kenyér sincs”). A városban hármasával indultak útnak, hogy valami ételt szerezzenek. Ahol frissen sült kenyér illatát szimatolták, nagy biztonsággal találtak egy pékséget, és kaptak egy kicsit a meleg kenyérből, hogy csillapítsák éhségüket. Amikor egy nagyobb fellépést tudtak szerezni, aminek a bevételéből maradt elég pénz, azonnal továbbutaztak hazájuk irányába.
Berlinben megint elfogyott a pénzük. Ekkor küldtek egy táviratot Elekre, hogy a karmesterük elmenekült, és hogy szeretnék, ha hazavinné őket valaki onnan.
Amikor a távirat megérkezett Elekre, a lakosságot sokkolta a hír. A két Bloch gyerek édesapja, aki a község alkalmazásában állt, megbízást kapott a szülőktől, hogy hozza haza a gyerekeket.
A zenekar hazatérésének pontos dátuma nem ismeretes, de egészen biztosan 1883-ban történt, mert ennek az évnek az augusztusában készült el az eleki vasút, és a gyerekek vonattal érkeztek haza.
A fiatal muzsikusok hazatértekor az egész falu összegyűlt az állomáson, hogy szép fogadtatásban részesítsék őket. A zenekar hihetetlen fegyelmezettségét mutatja az, hogy amikor a vonatról leszálltak, a fiúk nem rohantak rögtön hanyatt-homlok a szüleikhez, hanem szépen sorba álltak, ahogyan kell, és eljátszottak két indulót. Csak ezután keresték meg szüleiket és rokonaikat, hogy átölelhessék egymást.
Mindegyikük hozott haza valamit emlékbe a nagy utazásról, de az úti szuvenírok jelentősége eltörpült a gazdag tapasztalatok és élmények mellett, amiket gyűjtöttek, és amikről később mindig szívesen meséltek gyermekeiknek és unokáiknak.
A szülők és mindenki nagyon boldog volt a faluban, hogy minden gyerek épen és egészségesen hazaért. Michael Tischről tudták a történet mesélői, hogy őt egy gazdag amerikai család örökbe akarta fogadni (ő volt a legkisebb a zenekarban), de túlságosan hiányzott neki az édesanyja, és nem akart az Újvilágban maradni.
A zenekar soha többé nem játszott teljes összetételében, nemsokára szétváltak. Néhányan katonai zenekarokban játszottak tovább, páran pedig elköltöztek. Az Eleken maradottak később más zenekarokat alapítottak, vagy csatlakoztak más formációkhoz. Világhírű zenészek tehát nem lettek, de legalább jártak egy jót a nagyvilágban. Kaspar Blochról mindenesetre mesélték, hogy Nagyváradon őrmesterként játszott a katonai zenekarban, és a János Vitéz című darab “Kék tó, tiszta tó” című dalában ő kísérte fuvolán Magyarország legnagyobb énekesnőjét, Blaha Lujzát…
A kép és a történet eredetiben olvasható a “Zöld Könyvben” (Johann Stöckl – Franz Brandt: Die Geschichte der Gemeinde Elek in Ungarn; Weinheim, 1977); magyarra fordította: Klemm Tamás.
