III. Károly komoly, megfontolt, művelt ember volt, aki öt nyelven beszélt. Nagyon nehéz kül- és belpolitikai környezetben volt jó magyar király, illetve német-római császár is: pl. méltányos békét kötött a magyarokkal 1711-ben, sikeresen harcolt a törökökkel, de ebben az időszakban érkeztek Elekre a németek is.
Rapajkó Tibor
Advent a karácsonyi ünnepkör bevezetése, mely időszakban egykor Eleken is számos néphagyomány élt. Ebből idézünk fel ízelítőül néhányat.
Die ersten Blüten auf Kirschzweigen am 23. Dezember/ A cseresznyeág első virágai dec. 23-án
Közben nem beszélhettek és hozzájuk se szólhattak, hisz az éjfél „a boszorkányok ideje” volt.
Amelyik lány gyümölcsfaága vízbe állítva karácsonyra kivirágzik, az -a néphit szerint – hamarosan féjhez megy, és boldog lesz, az asszonyok pedig jó termésre számíthatnak a következő évben.
Nikolaus von Myra (russische Ikone von Aleksa Petrov, 1294)
December 6. előestéjén csengővel vagy kolompszóval, kifordított subában, kenderből készült szakállal a Mikulás kereste fel a kisgyerekes családokat. A gyerekek verset mondtak, énekeltek, imádkoztak, jutalmul aszalt almát (schnits), aszalt szilvát (hutsl), diót, cukorkát, csokoládét kaptak. De olykor számíthattak egy-egy virgácssuhintásra is.
December 13.
Albrecht Dürer:
A boszorkány
A Gergely-féle naptárreform előtt Luca napját az év legrövidebb napjának tartották, így a fényt hozó Luca asszonynak nagy jelentősége volt a néphiedelemben. A legjelentősebb asszonyi ünnep, számtalan „boszorkányság” fűződik hozzá. Ez a nap alkalmas volt termékenységvarázslásra, házasság-, halál- és időjárásjóslásra, bizonyos női munkák tiltására, a lucaszék készítésére. Európa-szerte nagyon gazdag a hagyománya.
Az eleki asszonyok ekkor ünnepelték a „baromfiak névnapját”(=tyúkok termékenységvarázslása). Hogy a baromfitartás milyen fontos volt az eleki gazdasszonyok számára, bizonyítja, hogy még köszöntőt is mondtak, mely a gyerekek névnapi versikéjére emlékeztetett:
„Tyúkok, sok szerencsét kívánok a névnapotokra. Jó egészséget, hosszú életet, hogy sok tojást tojjatok és jó kotlók legyetek.”
A tyúkoknak készített lutsakrepfli (Krapflein =fánkocska), azaz az ünnepi eleség kukoricadara, árpa, búza, zab keverékéből állt, amit vízzel összekevertek, majd félig átsütöttek, ezzel “vendégelték meg” az aprójószágot.
Luca széke
Boszorkányszög
A Luca-széket (lutsasamrla) kilencféle fából a férfiak ezen a napon kezdték el készíteni, s aki az előírásnak megfelelően járt el, az Eleken -a babona szerint- abban bízhatott, hogy a karácsonyi éjféli misén megláthatja, „kik a teheneket megfejő boszorkányok” a faluban.
Ismert volt a Luca -búza csíráztatása is, mely december 13-tól karácsonyig akár 10-15 cm-es hajtást is hozott. Ennek magasságából a jövő évi termésre következtettek.
Az 1920-as évek után már jellemző volt a karácsonyfa állítása is. A kicsírázott búza a fa alá került dísznek, az ünnep után pedig a baromfiakkal etették meg, bízva a növény mágikus erejében.
Am Weihnachtsabend / Karácsony este(Carl Larsson 1904)
A témához kapcsolódó írás:
Mester Klára
Forrás:
Mester György: Adventi jelesnapi szokások az eleki németeknél
Wikipedia
Eddig is tudhattuk, hogy a világon gyakorlatilag minden kínai, illetve ha nem az, akkor az hamisítvány! Persze ez azt jelenti, többnyire hivatalos engedéllyel készülnek Kínában különböző fontos , világmárkás termékek, illetve kevésbé fontos dolgok, amelyekhez részben Eleken is hozzá tudunk jutni.
Egy helyi boltban ajándékként adták a vevőknek ezt az emléktárgyat, ami Elek egyik legtragikusabb, de ugyanakkor mégis egyik legfontosabb jelképét ábrázolja.
Ezt a szoborcsoportot mindenki ismeri, ez látható a másik oldalon.
Végül egy kérdés: Miért éri meg ez (is) a kínaiaknak?
Rapajkó Tibor
Mivel a járás központja Elek volt, így a főszolgabírói hivatal is itt kapott helyet. (1945-től, az 1920-ban kb. a felére lecsökkent Csonka-Arad vármegye területét, vagyis az eleki járás magyar kézen maradt részét Békés megyéhez csatolták.)
Az eleki járás felszámolása után ezen, egykori Arad vármegyei települések közötti kapcsolat megszakadt, nem beszélve a Romániához csatoltakról!
Örvendetes, hogy 1989-tól Elek egyből nyitni tudott Románia felé, és ott is fogadókészek voltak. Az viszont roppant érdekes, hogy 1989-90 után senki sem vetette fel azt a gondolatot, hogy valamilyen módon fel kellene éleszteni az eleki járáson belüli korábbi kapcsolatokat, hisz pl. a problémákat is könnyebben lehetne megoldani, de esetleg így több munkahelyet is létesülhetne. (A legutóbbi világválság is elvihetett volna ilyen irányba.)
A határ két oldalán élő nemzetiségek is erősíthetik a korábbi összetartozás érzését!
Reményeket ébresztenek az uniós támogatással épített, Eleken áthaladó aradi közútvonal és a mihamarabbi, a román schengeni csatlakozás, illetve a valószínűleg 2014 végére vagy pedig 2015 elejére megépülő Elek-Ottlaka közötti határállomás megnyitása.
Ebben a térségben 2013-ban 20. 543-an éltek (magyar területen 13. 927-en, román területen pedig 6.616-an), a legtöbben Eleken 4.899-en( 2011) és Medgyesegyházán, ami 2009-től város (2013-ban 3721-en, a legkevesebben pedig Almáskamaráson 943-an (2013).
A “túloldalon” Szentmárton a legnépesebb, itt 2002-ben 2.200-an éltek, amiből 61 magyar és 74 német volt, Ottlakán 2002-ben 1362-en éltek, amiből 23 magyar és 28 német volt, Nagypélen 2011-ben 1106-an éltek, 1992-ben itt még 173-an vallották magukat magyarnak, a legismertebb helyen, vagyis a határátlépőnél, Gyulavarsándon 2011-ben 954-en éltek.
A demográfiai adatok az bizonyítják, hogy mindenütt csökken már a népesség, az etnikai arányok megváltozása azonban a tragikus történelmi múlttal magyarázhatók, hisz Elek és Almáskamarás a II. világháború végéig német többségű volt (német kisebbségi önkormányzat viszont működik), Szentmárton azonban a német többségét az 1970-80-as évekig meg tudta őrizni, de utána gyakorlatilag az akkori Románia eladta az ottani németeket Nyugat-Németországnak, így azok elmentek régi-új hazájukba!
A közös magyar múlt miatt még mindig viszonylag jelentős abban a román többségben a magyarok aránya pl. Nagypélben (kb. 10%), de még a hozzánk legközelebbi Ottlakán is élnek magyarok, így elmondható, hogy az egykori eleki járás területén ma is a magyar, a román és a német a három leginkább beszélt nyelv.
Jó lenne megélni, hogy egyszer még Elek szűkebb hazánkban mindenki megelégedésére ismét vezető szerepet töltsön be!
“Eleki járási címertár”:
A címerek általában a
mezőgazdasági jellegre utalnak. A ma Romániához tartozó, de korában az eleki járáshoz tartozó települések még most sem rendelkeznek címerekkel!
Forrás: Stöckl, Johann-Brandt, Franz: Die Geschichte der Gemeinde Elek inUngarn.Weinheim, 1977. 244 o.
Gál Zoltán: Átadták az Elek-Ottlaka közötti útszakaszt (www.nyugatijelen.com -2014. július 17.)
Wikipédia
Rapajkó Tibor
Báró Harruckern János György születésének 350. évfordulójára ez év március 25-én emlékeztek a nevét viselő középiskola központjában, Gyulán.
Erre az évfordulóra időzítve 2013-ban egy értékes könyv jelent meg az Eleket is újratelepítő báró szülőhelyén, Schenkenfeldenben.
2014. március 25-én Johann Pammer osztrák helytörténész Gyulán bemutatta német nyelvű prezentációját, amit Reisz Ádám, a tanintézet némettanára fordított magyarra.
(Mi is részben ez alapján emlékezünk ezen jeles báróra, akinek hatása ma is érződik Békés megyében!)
Johann Pammer, mint ahogy a könyve címe is arra utal, a sikert, illetve az ehhez kapcsolódó szerencsét helyezi a központba, amelyek elősegítették a viszonylag “egyszerű” családból származó Harruckern János György felemelkedését, de emellett fontosak voltak még a következők is: hűség, tisztesség, szakértelem és találékonyság is. Ezeket a következőkkel bizonyíthatjuk:
Harruckern apja takács volt, de anyai ágon, a Schlägerek viszont már nemesek, akik igaz, később elveszítették azt, de megmaradtak máltai lovagoknak.
Az ifjú Harruckern János György később egyik anyai nagybátyához, Schläger Mátyáshoz került, aki pap is volt, és akitől megtanult görögül és latinul.
15 éves korában viszont már a másik nagybátyához került, aki Serenyi grófnál volt udvarmester. (Ez a család komoly morva és magyarországi kapcsolatokkal rendelkezett.)
A későbbiekben járt német, francia, belga, spanyol földön is, de sikeresen katonáskodott is. A bécsi egyetemen filozófiát és jogot tanult, magiszteri címet szerzet. Amikor visszatért a nagybátyához, az már a passaui püspök barátja volt.
A házassága is sikeres volt, hisz felesége, Vorster Mária egyik testvére, illetve nagybátyja is a hadseregben élelmezési biztosként szolgáltak, ennek köszönhetően foglalkozott ilyen dolgokkal ő is.
Munkájával a Habsburg uralkodók mindig meg voltak elégedve, mint ahogy Savoyai Jenő is. (A rábízott anyagi javakkal minden esetben el tudott számolni!) A becsületessége és lojalitása miatt birodalmi lovagi címet is kapott, de ezért kaphatott pl. jelentős birtokot a mai Békés megyében is.
Volt egy nagyszerű újítása is, a kenyeret a harcmezőn sütötték, így nem kellett várni arra, hogy távolról megérkezzen ez a fontos dolog.
Önmagárt beszél az is, hogy bécsi lakása Savoyai Jenő palotája, a Belvedere mellett épült fel.
Arra is gondolt, hogy Schenkenfeldenben saját emlékére kápolnát építtessen.
Néhány személyes gondolat:
Ezek a tények is azt erősítik meg, hogy Harruckern János György ma is példaképül szolgálhat, hisz személye is azt bizonyítja, igenis lehet tisztességesen vezetőként tevékenykedni, illetve lehet úgy is meggazdagodni, hogy másokat nem károsítunk meg!
Az is jó, hogy ez az új Harruckern-könyv osztrák-magyar közreműködéssel valósulhatott meg, hisz az itteni segítséget a megyei, vagyis a gyulai levéltár szakemberei biztosították.
Mivel egykoron Elek is “Harruckern-országhoz” tartozott, így az is természetes, hogy egy viszonylag hosszabb leírás is olvasható a német vonatkozásokról, melyek természetesen főleg a német olvasóknak mondhat újat. (239. o.)
Egy tisztességen, sok új információval megírt, sok forrást és bőséges szakirodalmat felhasználó munkáról van szó, amit minden, ezzel a korszakkal foglalkozó történésznek is el kell olvasnia.
Legvégül talán azt lehetne elmondani, hogy e sorok írója abban találja magát szerencsésnek, hogy az eleki születésű Reisz Ádámnak köszönhetően találkozhatott, illetve el is beszélgethetett azzal a Johann Pammerrel, aki egy új szemléletű könyvet írt az általa is nagyra tartott báró Harruckern János Györgyről.
Báró Harruckern János György, aki Eleket is újratelepítette 1724-ben, 1742. április 28-án halt meg, a bécsi István- dómban nyugszik. Békés megyéből, így Elekről is hányan hajtottak itt fejet emléke előtt?
Forrás: Pammer, Johann: Die Erfolgsgeschichte des Johann Georg Freiherr von Harruckern. Schenkenfelden, 2013. 264 o.
(Harruckernre emlékezve című írásunk az Eleki Aktuális 2014 májusi lapszámában jelent meg.)
Rapajkó Tibor
Kellemes meglepetésben lehet része annak az elekinek, aki kézbe veszi a magyarországi németek legújabb németországi kalendáriumát, hisz abban öt írást is találhat Elekről!
Mivel valószínűleg sok emberhez nem fog eljutni ez az évkönyv, ezért most fontosnak tartjuk a nagyobb nyilvánosság előtt is bemutatni ezeket az eleki vonatkozásokat.
Kezdhetjük a legaktuálisabbal is, hisz 2013-ban Schneider József volt 90 éves. Joschi Ament: Ein Leben für Elek-Egy élet Elekért című írásából több olyan információt is megtudhatunk róla, ami az átlagos eleki számára ismeretlen volt, vagyis pl. a következőket: ősei, Schneider András Amrichshausenből és Strifler József Mergentheimból 1724-ben érkeztek Elekre.
Élete nagy célját, vagyis gépésztechnikusnak tanulni Münchenben nem sikerült megvalósítani, mert kitört a II. világháború, váltania kellett, és 1944-ben Budapesten német tanítói oklevelet szerzett, de még az évben amerikai fogságba esett. Utána először Ausztriában élt, majd pedig Németországban. Közben kitanulta a ruhafestést és-tisztítást, 1955-ben pedig mestervizsgát tett.
1966-tól járhatott haza Elekre. Németországban jelentős szerepet vállalt a Magyarországról elűzött németek érdekképviseletében. 1976-ban alapító tagja volt a ma is aktív Eleker Heimatkomitee-nek is. Ezen tevékenységeit Németországban többször is elismerték, 1994-ben Elekért emlékérmet is kapott.
A rendszerváltoztatás után tevékenyen részt vett a világtalálkozók megszervezésében, az eleki templom renoválásában, az eleki németek egyesületének létrehozásában (1992), több német nyelvtanfolyam megvalósulásában, de az eleki kiűzetési emlékhely létesítésében is nem kevés része volt.
Isten éltesse, Józsi bácsi!
A következő, Elekről induló életpálya nem különben érdekes:
Strifler Pál 2012-ben volt 90 éves, de ő sajnos azon év november 14-én meg is halt. Kjl: Paul Strifler című írásából egy nagy formátumú egykori elekit ismerhetünk meg, aki 1950-től a Daimler-Benz világhírű fejlesztő mérnöke volt! 1989-től a baden-würtembergi egykori magyarországi németek szervezetének a vezetője is volt, így részese, alakítója lehetett a német-magyar kapcsolatoknak.
Valószínűleg sohasem felejtette el azt, hogy ott volt Drezda hírhedt bombázásánál. (Bizonyára az 1945. február 13-15. közötti légitámadásokról van szó.-R. T.)
Büszke vagyok arra, hogy kétszer találkozhattam Strifler Pál professzorral!
Klemm Tamás: Das 1956-Abenteuer unserer Grossvater-Nagyapáink 1956-os kalandjai című írásának hőseit a forradalom és a viszonylagos szerencse köti össze:
Hoffmann Antal (1926-2001) a forradalom leverése után az eleki patika előtt megvette az összes megyei napilapot Zimmermann Ferenc (1924-2010) postástól, majd azt a helyszínen meggyújtotta, így tiltakozott az akkori sajtóviszonyok miatt. Az elkövetőt két hónapra lecsukták, a postást csak egy napra, mert nem tudták rábizonyítani a “bűnrészességet”, hisz tényleg semmi köze nem volt az egészhez.
Dr. Mester(Mahler) György (1918-77) 1956-ban általános iskolai tanár volt, illetve a forradalom egyik helyi vezetője, ami miatt néhány évig nem taníthatott, de a későbbi hatalom ezeket sohasem felejtette el, ezért lehetett gimnáziumi tanár “csak” Eleken.
Az írások között helyet kapott Wagenhofer Ede (1911-97) egykori eleki plébános is (Joschi Ament: Glaube, Gleichheit, Einheit, Friede-Hit, egyenlőség, egység, béke).
A szerző szerint ezek voltak a legfontosabbak Wagenhofer Ede számára. Valószínűleg, hogy nem véletlenül hasonlítanak a néhai XIII. (Szent) János pápa (1958-63) Békét a földön kezdetű enciklikájában szereplő értékekre: igazság, igazságosság, szeretet, szabadság. (R.T.)
Az életéből néhány kevésbé ismert tény: Volt egy nővére, Mária, aki tanítónő volt Hercegovinában, ő Szerbiában halt meg 1965-ben. Az egykori eleki plébános angol fogságba esett, és csak 1946-ban tért vissza. Élete végéig ő volt a kapocs az itteni és a németországi elekiek között!
R. T.: Die Eleker Nonnen-Eleki apácák című írása megemlékezik a negyed századig Eleken működő szegény iskolanővérekről, mely rendet 1858-ban alapították német földön, és akik 1925-től tanítottak Eleken.
(A most bemutatott 3. és 5. méltatás magyar nyelven is megjelent a http://www.elekfoto.com-on.)
Elekiként különösen jó kézbe venni egy ilyen kiadványt. Jó tudni, hogy ilyen, most bemutatott személyek határozhatják meg kisvárosunk nagy hírét a német nyelvű világban!
Forrás: Loderer, J. Klaus szerk. : Unser Hauskalender. Ostfildern (Németország), 2014.144p. (66. évf.)
Rapajkó Tibor
2014. február 21-én került sor a Harruckern Középiskola eleki tagintézményében szalagavatóra, a helyszín a városi Reibel Mihály Művelődési Ház volt.
Az ünnepség a végzős tanulók bevonulásával kezdődött, miközben a hozzátartozók, illetve a vendégek kivetítőn is megnézhették a diákok fényképeit.
Az idén dr. Kovács József országgyűlési képviselő is megtisztelte jelenlétével az eleki szalagavatót, aki ünnepi beszédében utalt arra, hogy 45 évvel ezelőtt ő is érintett volt. A szalagavató ma is a felnőtté válás küszöbének átlépését jelképezi. Az eleki iskolában mindenki használható tudást kapott. Az emlékekből erőt meríthetünk, hisz néhány hónap múlva kezdődik az érettségi.
Utána Kovács Zsuzsanna, a gyulai központú integrált tanintézmény igazgatója szólt a jelenlévőkhöz, aki többek között arról beszélt, hogy a szalagavatós diákok próbatétel előtt állnak, majd a vizsgák után újabb kihívásokkal kell szembenézniük. Senki se feledkezzen feledkezzen el a szüleiről és tanárairól, majd végül ő is sok sikert kívánt az idén végzősöknek. Ezt követően következett a szalagok feltűzése,
illetve az ünnepi műsor, melyből rendhagyó módon az idén is a tanárok is kivették részüket. 
(A felvételeket Lovász Patrik 9. osztályos tanuló készítette.)
Mi is sok sikert kívánunk az idén végzős eleki harruckernes diákoknak!
Rapajkó Tibor
Kétegyházán a Táncsics Mihály Művelődési Ház és Könyvtárban (Kétegyháza, Fő tér 4.) 2014. február 20-án került megnyitásra a „Városaink, községeink, polgáraink” című kiállítás. A kiállítást Békéscsaba Megyei Jogú Város, a Munkácsy Mihály Múzeum és Kétegyháza Nagyközség Önkormányzata szervezte.
Évek óta gyűjtöm a II. világháborúval kapcsolatos tárgyi emlékeket, leginkább a környékben fellelhető katonai relikviákat. A kiállítás keretén belül a gyűjteményem egy része is megtekinthető.
Remélem minden kedves látogató egy szép élménnyel gazdagodik majd.
Wittmann Attila
Mester Klára
Hideg volt 1956 karácsonyán, a lelkekben is. De már az ünnepi várakozásba is félelem vegyült. A családok otthonaikba húzódtak, próbálták megteremteni az ünnep meghittségét.
Mi, gyerekek – a felnőttek minden igyekezete ellenére – valahogy éreztük a feszültséget, amely 1956 őszét végigkísérte.
A „csoda”, ahogy Márai Sándor a címben idézett versében az 1956-os forradalmat nevezte, alig néhány hétig tartott, a következmények viszont több nemzedék életét meghatározták.
Békés megyében november 4-ig, a szovjet tankok megérkezéséig nem voltak áldozatok, sortüzek se dörrentek, „miközben Magyarországon mintegy 500 ember halt meg fegyvertelenül az ÁVH gyilkos sortüzei következtében”. „Békésben a hatalom harc nélkül ment át a forradalom kezébe.”[i]
Az 56-os eleki események követték az országos, elsősorban rádión érkező híreket. Az 1848-as emlékműnél Balogh Sándor műszerész mondott rögtönzött beszédet az egybegyűlteknek, Mester György tanár elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Innen a temetőbe vonult a tömeg, ahol Burján Gyula tanár beszélt, Reibel Mihály plébános pedig együtt imádkozott a jelenlévőkkel. Később ismertették a község 15 pontos követeléseit.
Az első tüntetés október 27-én volt Eleken, eközben a tanárok a nyár folyamán nekik juttatott „pedagógusföldet” parcellázták a határban. (Utóbbi esemény később mint a „földek újra felosztására való buzdítás” vádja szerepelt Mester György letartóztatásakor.)
A Forradalmi Bizottság 28-án alakult meg körülbelül 30 fővel. Elnöke Burján Gyula lett, a tagok között volt Balogh Sándor, Gura György, Haász Márton, Mester György, Recski Gusztáv, Szőts István.
Tóth Mihály tanácselnököt, B. Kun István helyettest és Fazekas József titkárt eltávolították tisztségéből. A leváltott funkcionáriusok lakását nemzetőrök védték, nem esett bántódásuk.
Mester Györgyöt mint eleki születésűt azért kérték fel a bizottsági tagságra, hogy tanári tekintélyével segítsen az indulatok megfékezésében, a felzaklatott kedélyek lecsillapításában. A hangos híradón keresztül nyugtatta a helyieket, hogy ne üljenek fel a rémhíreknek, nincs szó a svábok visszatelepítéséről, a kb. 28 helységből betelepült lakosság nyugalomban élhet tovább Eleken.
Egy közepén lyukas 56-os zászlót együtt készítettek Nyisztor Györggyel.
Az utolsó tüntetésre december 7-én került sor, s ezen az iskola is részt vett, Mester György javaslatára viszont a tanulókat erre nem kötelezték, hazaküldték.
Eleken 1956 őszén még csak egy pofon se csattant el.
Dermesztő hideggel köszöntött be az 1957-es esztendő; a február eleji rekord mínuszoknak csak a gyerekek örültek: a téli szünetet „szénszünettel” is megtoldották. A bizonyítványokat is később kapták meg a diákok, az első osztályosok Kossuth-címerrel, de a rövid ideig tanult hittan és német nyelv tantárgyak bejegyzése nélkül. A címert később leragasztották a fedőlapon, majd 3. osztályban új „vörös csillaggal ékesített” bizonyítványt írtak a tanárok.
Mester Györgyöt és feleségét 1957. február 13-án este a tantestületi értekezletről kísérték haza az ÁVH-sok. Otthonukban házkutatást tartottak, jelen volt három 10 év alatti gyermekük és Schneider Katalin tanítónő is. Nem sokkal ezután Balogh Sándorral, Szőts Istvánnal együtt Mester György is annak a nyitott teherautónak az utasa lett, amely Gyulára szállította őket. Útközben fejüket gumibottal ütlegelték. Mester György innen Békéscsabára, majd Kistarcsára, később Tökölre került „internálótáborba”.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából 2012-ben kapott dokumentumok megerősítették a korábbi feltételezést: nem történt személyes, névvel, aláírással vállalt feljelentés.
Az 1957-es karácsony legnagyobb ajándéka családunkba kicsit megkésve, a következő év januárjában érkezett meg: bíróság elé állítás nélkül, váratlanul szabadon bocsátották Mester Györgyöt. 1958. január 21-én érkezett haza – szandálban.
Szabadulása köszönhető volt a család barátainak, így Vertán Endréné, Klári néninek. Az ő ügyvéd ismerőse találta meg apánk dossziéját egy másikba becsúsztatva. Mily egyszerű módja egy ember eltüntetésének!
Köszönet illeti azokat a szülőket, tanárkollégákat is, akik aláírásukkal, kiállásukkal 1957 nyarán segítették Mester Györgynét, édesanyánkat, amikor el akarták helyezni Elekről. A kényszerű költözéssel távol került volna szüleitől, támaszaitól. 127 szülő, 31 tanár látta el kézjegyével azt a kérvényt, melyet a Pedagógus Szakszervezet országos központjába írt: ennek eredményeként Mester Györgyné testnevelő tanárt visszahelyezték állásába.
Ki és mi mozgatta hát itt az eseményeket? A szüleinktől ránk maradt dokumentumok adják meg a választ, hiszen a számtalan beadvány, kérvény másolatai – bizonyára elővigyázatosságból – megmaradtak a családi levéltárban.
Nagy József igazgató 1953 szeptemberétől az 1956-os tanév kezdetéig tevékenykedett Eleken, ekkor Kétegyházára, 57-ben Tótkomlósra helyezték. A Járási Egyeztető Bizottság előtt tette a következő kijelentést: „Eleken két emberrel volt bajom, Burjánnal, aki külföldre szökött, és Mesterrel, akit hűvösre tetettem.” Mester György kiállt barátja és kollégája, Tihanyi József igazsága mellett, ezt nem tudta neki megbocsátani felettese.
Nagy József később önkezével vetett véget életének.
Eleken az általános iskola – volt tanítványai kezdeményezésére – 2003 óta Dr. Mester György nevét viseli.
A karácsonyi együttlétet családunk máig nagyra becsüli.
[i] Békés megye 1956-ban I. 29. (Szerk. Erdmann Gy.)
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Lutherstadt-Wittenberg: rövid kitérő a reformáció hangulatos kisvárosába
Kelet- Berlin, Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal 
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Mester Klára
elekfoto 