A szerencsét hozó Fiat és gazdája

A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!

A katonaszökevény

Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió.  A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.

image

Ilyen volt Mag József kék Fiatja, amely aznap nem indult be – szerencsére.

A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.

A katonák éjszaka még visszavonultak a román területre, de „nappal még ott zabráltak Eleken”. Szokta mondani anyukám. A nádasnál mindig nagy lövöldözést csaptak, mert féltek, hogy ott megbújva támadják meg őket. Rettenetesen rezgett, csörömpölt minden a házakban. A Metz Manci néni háza viszont vályogból volt, ami nem rezonált a lövésektől, ezért éjszakánként Tischék, Hauckék, és édesanyámék is odagyűltek családostól. Ott aludtak a földön, szalmazsákokon, a gyerekek többen egy fekvőhelyen.
A négyes számú ház korábbi lakói, bundosok lévén, elmenekültek Németországba, és egy csapat orosz katona bekvártélyozta magát az üresen maradt házba. Az anyukáék északi padlásablakát rendszeresen lőtték onnan. Az utcában gyakorlatilag nem volt férfiember, így mindenki rém boldog volt, hogy a Mag bácsi itthon van velük. S valóban, amikor az oroszok elkezdték felderíteni, hogy melyik házban, mit lehet találni, nagyapám azonnal melléjük szegődött. Tudott románul, tótul, elboldogult velük. És ahogy járt velük házról házra vigyázni az asszonyokra, családokra, feltűnt az egyik tisztnek, hogy mindenütt ott van.

image

Unokája szerint Mag József “nem lehetett büszke harcos”, mert egyenruhás kép egyáltalán nem készült róla.

Rákérdezett: Te ki vagy és hol laksz? Ő megmutatta a kis tornyos villáját. Az orosz egyből rászegezte a puskáját; – Ne hazudjon, az egy templom. Odamentek, nagyapa kinyitotta a kis hídnál a bejárati ajtót és beinvitálta a tisztet. Hellyel kínálta, szólt nagymamának, hogy hozzon egy kis enni-innivalót. Előkerült az ötkilós papírzacskó a süteményekkel. Evett, ivott, megnyugodott, majd elment.
Napokig fosztogatták a falut. Jött a hír, hogy az üzletet hátulról a műhelyajtón át feltörték, feldúlták, kirabolták. Nagyapa előzőleg az összes pénzét áruba fektette, mert úgy gondolta, hogy a háború után hiány lesz mindenből.
Az oroszokról köztudott volt, hogy a gyerekeket szerették. Így aztán édesanyám, aki ekkor tizenkét éves volt, a húgával elment egy nagy ruháskosárral az üzletbe, hátha találnak még valamit, amit hazahozhatnak. Útközben már találkoztak orosz katonákkal, akik a tőlük lopott kerékpárokon tanultak biciklizni. Csakhogy ráfon, mert a gumit mindig eladáskor szerelte rá nagyapa mindig igény szerint.
Nekik ez nem okozott gondot. Kicsit odébb két katona ült az árokparton és termoszokat vizsgálgattak. Forgatták, nézték majd jó mérgesen földhöz csapták, mint semmire se jó hívságot. Azt is meséli anyuka, hogy az üzletben térdig lehetett gázolni az összetört rádiók, csillárok, gramafon lemezek, villanykörték halmain keresztül. A kirakat alját nem fedezték fel. Onnan bicikli belsőket és egy-két épen maradt tárgyat tudtak hazavinni anyukáék. Az egyik kis márványtalpú lámpa itt van velem a szobámban. Sokáig nem is tudtam a történetét, csak elhoztam Elekről, mint oly sok mást, ami mamikára és tatikára és gyerekkorom csodálatos nyaraira emlékeztetett.
Nagyapáék pár nap elteltével mertek csak kimozdulni, hogy megnézzék a pusztítást. Anyuka és a húga átmentek szembe a Tischékhez. Egyszercsak észrevették az ablakból, hogy otthon a kertjükben szilvát szedeget két orosz katona. Majd kis idő múltán az egyik, ölében a gramafonnal, a másik azzal a bizonyos ötkilós süteményes zacskóval jött ki a kapun. Amikor a szülők megérkeztek, együtt visszamerészkedtek a házba. Feldúlva találták. Matracok felforgatva, fiókok kihúzgálva, több vég vászon kitekerve, még a lányok iskolatáskái is kiborogatva hevertek.
Az autó új akkumulátorral, egy éjszaka leple alatt visszakerült a zárt garázsba. Még látta a család, amikor Kétegyháza felé vitték el az oroszok. Mindnyájan megsiratták, hiszen családtag volt. Neki köszönhette a nagyapám, Mag József, hogy lemaradt az alakulatától, és így nem került az orosz frontra.

Reklámok

klemmtamas névjegye

Ich bin heute noch Brillenträger.
Kategória: archiv, család, esemény, háború, politika, történelem, utazás
Címke: , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: A ritka cabrio és sofőrje | elekfoto

Írja meg nekünk véleményét!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s