Kategóriák
archiv család esemény háború politika történelem utazás

A szerencsét hozó Fiat és gazdája

A következő történet főszereplője Mag József, akiről és legendás boltjáról már korábban is írtunk. Amint a korábbi igaz meséket, ezt a családi történetet is Császárné Sólyom Judit küldte, köszönjük neki és családjának!

A katonaszökevény

Egyre többször hallom, hogy mire kíváncsivá kezd válni az ember a múltra, már nincs kitől megkérdeznie, hogy is volt.
Sokszor ottfelejtem magam édesanyámnál, hallgatom a 82 évesen is hihetetlen jó emlékezetében megbúvó történeteket. Ha valamelyik gyermekem is velem van, még jobban örül, hogy ők is hallhatják.
Ma már mosolyt csal az arcomra, hogy jónéhány évtizede versenyeztek, melyik település büszkélkedhetett azzal, hogy a szovjet csapatok elsőnek „szabadították fel”. Ilyenkor rezignáltan anyukám mindig megjegyezte, Elekre jöttek be leghamarabb az oroszok.
Szerinte nem vették észre, hogy már Magyarországon vannak.
Eleki nagyapám itt volt katona Debrecenben, a huszár laktanyában gépkocsivezetőként szolgált.
Egyik este társaival szalonnát sütöttek a laktanya udvarán. Beszédbe elegyedett vele egyik felettesük. Szó szót követett és ő büszkén mondta, hogy a falvakban korántsem szenvednek az emberek élelemben akkora hiányt, mint a városokban. Van otthon minden; szalonna kolbász, sonka, ilyenkor méz, dió.  A tiszt, családos ember lévén gondolt egyet és eltávozást adott neki, ő pedig megígérte, hogy hoz a családjának mindenféle élelmet, amit csak tud.
Eleken nagy örömmel fogadták anyukáék, hogy itthon lehet velük, pár napot. Becsülettel össze is szedtek sok-sok finomságot, amit elhozhat Debrecenbe. Nagymama sütött többféle aprósüteményt is. Egy ötkilós papírzacskó telt meg vele. Pont most hetven éve, szeptember 23-án, beindította a Fiatját nagyapa a ház előtt. Egy kicsit járatta a motort, mert előtte régen nem használta.
Az eleki Reibel Mihály plébános, országgyűlési képviselő volt, és neki nem lévén autója, nagypapa volt bejelentve az autóval együtt, mint aki bármikor rendelkezésére áll. Így nem „vonult be” a hadseregbe korábban a szép sötétkék autó.

image
Ilyen volt Mag József kék Fiatja, amely aznap nem indult be – szerencsére.

A vasárnapi ebéd után, szépen bepakoltak a kocsiba, ölelkezés, búcsúzkodás. Nagypapa beült, és a kocsi nem indult újra. Kereste a hibát, mindent átnézett, de nem találta. Aztán húzták-vonták az utcabeli asszonyok is, de az autó megmakacsolta magát. Neki mindenképpen vissza kellett volna mennie Debrecenbe, hogy ne legyen baj. Gyorsan betolták az udvarra az autót, mert a garázs messze, a falu közepén, az üzlet és a műhely mellett volt. Sebtiben napraforgószárak és kukoricakóró alá rejtették. Aztán hátizsák, kézicsomagok és a gyorsan előszedett kerékpárral irány a vasútállomás. Alig indult el, jött szembe valaki a hírrel, hogy már nem indítanak a faluból vonatot.
Rövid időn belül, az állomás felől az utca két oldalán a járdán orosz katonák jöttek sorban. Tisztjük az úttesten középen. Szedett-vedett ruházatban, – szinte nem is volt köztük két egyforma – csizmának, bakancsnak összetákolt lábbelikben. A bátrabbak kiszivárogtak házaikból. A 9. szám alatt lakó Hauck néni fehér zsebkendőt lobogtatott feléjük, s köszönt illendően:
– Isten hozta magukat
Az út közepéről a tiszt (valószínűleg kárpátaljai volt, mert tudott magyarul) odaszólt neki:
– Vártak már bennünket?
– Igen, nagyon. – mondta Franciska néni.
– Maguk németek, vagy magyarok? – kérdezte a tiszt.
– Magyarok vagyunk, – mondta a néni, természetesen svábos akcentussal.
Nagyapám fitymálóan nyugtázta a roló résein át kukucskálva: „Na ezek se lesznek sokáig itt.” Többször az orra alá dörgöltük, mekkorát tévedett.

Kategóriák
archiv építészet család egyház esemény háború modern művészet politika Rapajkó történelem

Elek hősei 1944-ben

A magyarországi rendszerváltoztatásnak köszönhetően a települések központjából eltűntek az egykori szovjet emlékművek,  amelyek valójában nem csupán a “felszabadítást”,  hanem inkább az elnyomást szimbolizálták,  hisz a Vörös Hadsereg csak 1991-ben vonult ki hazánkból.

Magyarországon az ötágú vörös csillag ma tiltott önkényuralmi jelképnek számít,  de egykoron ez is a “csúcson volt”!

(A fekete-fehér korabeli fényképet Halász Gyula készítette.)

Az egykori eleki “felszabadulási” emlékmű

Még mindig sokan emlékezhetnek Eleken a mai kiűzetési szoborkompozíció helyén álló egykori “felszabadítási emlékműre”,  melynek  felirata szerint a szovjetek az elekiek számára 1944. szeptember 24-én hozták el a “szabadságot”,  ami  több mint érdekes,  hisz az eleki polgári halotti anyakönyv 1946. április 2-i bejegyzése  szerint a község területén dúló harcok idején, vagyis 1944. szeptember 26-án 18 katona és egy polgári személy halt meg. (17 magyar katona,  egy román katona és egy civil.)

Magyar hősi emlékmű az eleki temetőben

Az egyházi anyakönyvben is tulajdonképpen ugyanazok a nevek szerepelnek,  illetve a római  temetőben is,  a magyar hősi emlékművön,   de még annyival kiegészítve,  hogy Ottlakán még ezen kívül négy személyt is eltemettek.

(A fényképen szereplő rövidítések és azok feloldásai: honv. :  honvéd, tiz. :  tizedes,  szkv. :  szakaszvezető,  fdgy. :  főhadnagy,  ism. :  ismeretlen.)

Arra viszont nincs magyarázat,  hogy Névery Sándor (27) zászlós neve miért nem került fel az emlékműre,  pedig ennek a Nagybecskereken született katonának a neve a polgári és az egyházi anyakönyvben is szerepel,  mint ahogy a váci Nagy László (23) hadapród őrmester nevét is csak az egyházi anyakönyv őrizte meg!

Az is érdekes még,  hogy Vigyikán Tivadar neve viszont ma is olvasható az emlékművön,  pedig róla azt is tudjuk,  hogy román katona volt!

A legérdekesebb azonban mégis Fok László ( a sebesüléskor 23 éves) hadapród őrmester esete,  akiről az eleki polgári anyakönyvben  az áll,  hogy adatai ismeretlenek,  a katolikus anyakönyv szerint,  pedig “csak” sebesült volt,  így a neve valószínűleg azért nem került fel (szerencsére) az  emlékműre, mert túlélhette a háborút,  szemben Lajkó Dezsővel (24),  akinek nem ismert a származási helye és a topolyai Szanya Jánossal (23) ,  akik viszont  belehaltak a sebesülésbe!

Tényként még azt is elmondhatjuk,  hogy eleki polgári anyakönyv tud még egy ismeretlen,  polgári ruhás hősi halottról is,  aki az ottlakai határ közelében halt meg,  amiről viszont a katolikus anyakönyv nem tud.

Visszatérve az úgynevezett felszabadítási emlékműre,  számunkra a szeptember 24-i dátum a legfontosabb,  vagyis a logika,  mert valószínűleg akkor Eleken is az volt a lényeg,  hogy a szovjetek mikor léptek először eleki földre,  és nem az számított,  hogy  ki mikor mikor győzött,  hisz még szeptember 24-e után is voltak harcok.

Az eleki szovjet emlékmű

Az eleki római katolikus temetőben van egy másik katonai emlékmű,  vagyis a szovjeteké,  akik szintén a legértékesebbet, vagyis az életüket adták a háború befejezésért,  vagy ahogy akkor hivatalosan mondták és többen is hitték is,  hazánk felszabadításáért, illetve a felirat szerint Elek városáért!. (Elek csak 1996-tól város,  de vajon ki merte volna szóvá tenni akkor ezt a nagy tévedést!)

Mindentől függetlenül 1944 őszén Eleken meghalt 37 szovjet katona és 17 ismeretlen,  akiknek így az előbbiekkel szemben viszont  a nevük sem szerepelhet az emlékművön.

1989-től már hivatalosan is elmondhatjuk,  hogy minden olyan katona,  aki a háborúban az életét áldozza az általa nemesnek gondolt célért,  azok hősi halottaknak tekinthetők,  így pl. Eleken nem csak az akkori Honvédség katonái,  hanem az egykori Vörös Hadsereg orosz,  ukrán,  muzulmán katonái is.

Az az időszak mindenkinek nagyon kegyetlen volt,  de talán a szovjeteknek lehetett a legkegyetlenebb,  hisz pl. hazaárulást,  így biztos halált jelentett az,  ha a szovjet katona megadta magát az ellenségnek,  de a háború után a kommunista hatalomnak “gyanús” volt az a nem kevés szovjet katona is, aki győztesként és természetesen világlátottként visszatért a Szovjetunióba,  ami 1991-től már csak lapalji jegyzetnek számít!

Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem,  hogy hazánk számára nem elsősorban azért volt tragikus a II. világháború,  mert azt elveszítettük,  hanem azért,  mert a szovjet katonák elhoztak számunkra egy olyan rendszert, a kommunizmust,  amelyet egyetlen józanul gondolkodó ember sem akart elfogadni, de mégis ránk kényszerítették,  aminek az árát valamilyen módon még ma is keményen fizetnünk kell!

Most pedig az eleki katolikus halotti anyakönyv alapján,  annak bejegyzési sorrendjének megfelelően nézzük meg,  mit kell még tudni az Elek védelmében elesett magyar katonákról! (Név,  életkor, születés helye.)

Juhász Imre(23),  Gyöngyös,  Ádám József  (23),  Visznek,  Polyák László honvéd tüzér (23),  Benedeki,  Sinka István (22),  Nagytarcsa, Zachar József (23),  Tápiószentmárton, Lukács Imre (30),  Karcag,  Hingyi Imre (28),  Újpest,  Szépkúthy Zoltán (25), Nagyvárad-Budapest,  Vági János (22),  Medgyesbodzás,  Pintér Ferenc (29),  Budapest,  Dropa János (29), Herencsény,  Szetei István 35),  Kőhidgyarmat?,  Hornicsek József (?),  Nógrádmarcali,  Kovácsik István (22),  Kevermes.

Ottlakán temették el a következőket:  Szatmári Ferenc (?),  Budapest,  Sz.  Tóth Antal (22),  Hajdúszoboszló,  Varga József (22),  Dömsöd,  Matyinkó Mihály (22), Lósa?  (Ők valószínűleg a már korábban a magyarok által felszabadított Ottlaka védelmében haltak hősi halált.)

Ezek az Elekhez  kapcsolódó nevek tudomásunk szerint csak most kapnak nagyobb nyilvánosságot.

Reményeink szerint az estleges leszármazottak  ha eddig még nem,  akkor ezen emlékező írásunknak köszönhetően utólag is hírt kaphattak eltűnt szeretteikről,  és ha ez így lesz,  akkor már megérte munkálkodásunk!

Rapajkó Tibor