Az 1945-ös esztendő is rettegéssel, félelemmel kezdődött Elek lakosai számára. Alig, hogy túlélték 1944 őszi megpróbáltatásait, a frontot, a rekvirálásokat, fosztogatásokat és erőszaktételeket, a szovjet katonák január 1-jén hermetikusan körülzárták a községet. Előzetesen népszámlálást tartottak arra hivatkozva, hogy így tudják felmérni, mennyi cukor- és élelmiszerjegyre lesz szükség. Január 2-án aztán a lista alapján jelentkezniük kellett a 17-és 35 éves német/sváb származású nőknek és 16 -45 éves férfiaknak a számukra kijelölt helyen – élelemmel, ruházattal felszerelkezve – “egy kis munkára”. Gyakorlatilag már a saját településükön elkülönítették és bezárták őket január 11-ig, ekkor indultak el velük a marhavagonok az ismeretlen felé. Mint később megtudták, Ukrajnába, Krivojrogba.
Hogy milyen körülmények közé kerülnek, azt csak a helyszínen tudták meg, s hogy mennyi ideig tart a megpróbáltatásuk, arról fogalmuk se volt. A “szerencsések” két és fél év után hazatérhettek- csonttá, bőrré soványodva.

Jäger György Márton lapja a “malenkij robot”-ból

Sokáig elhallgatott és fájó emlékeket felidéző családi dokumentumokra bukkannak olykor a fiókok mélyén a 60 év körüli eleki “unokák” . Ezúttal Rotyis Györgyné Ament Kornélia idézi fel a nagymamája, Jäger Mártonné Strifler Franciska (1903-1984 Elek), édesanyja, Ament Gáborné Jäger Kornélia és nagybátyja, Jäger György Márton történetét.

“ Fáni néninek, nagymamánknak három gyermeke született. Egy kisfia skarlátban halt meg, úgyszintén hamar elveszítette férjét, 31 évesen már özvegy volt. Édesanyánk, Jäger Kornélia /Nelly azért “úszta meg“ a malenkij robotot, mert 1944 őszén, a front idején az orosz katonák elől a pincében bújtatták, ahol megfázott és a betegség a tüdejére húzódott. Ennek kezelésére kórházba került.
Itt volt akkor is, amikor bátyját, Gyuszit (1923- 1947 ?) sorstársaival együtt a kényszermunkára hurcolták.
Gyuszitól 2-3 lap érkezett a munkatáborból, de a tartalmuk nem a valóságot tükrözi, bizonyára megmondták, mit írthat. Ugyanis a vasbányában, ahol dolgozott, szilikózist kapott, súlyos tüdőbeteg lett, a lapon viszont azt írja, hogy egészséges .

“Tudatom, hogy egészséges vagyok.”

Sajnos már soha nem került haza, pedig a hazaindulást még megérte. Azt, hogy ki képes a hosszú útra, úgy ellenőrizték az őrök, hogy a legyengült, agyongyötört embereknek egy gödörből kellett kimászniuk.  Aki nem volt képes rá, ott maradt.
Itt két unokatestvére, Singer Anti és Gyuszi még tudott segíteni nagybátyámnak, de aztán annyira leromlott az állapota, hogy Máramarosszigeten a kórházban kellett maradnia. Ott halt meg, de hogy mikor, nem tudom pontosan.
A kórházban két eleki is dolgozott ápolónőként, Abonyi (Aufmuth) Lujzi néni és Bende Terike néni.”

Tóthné Müllek Ágnes egészíti ki a történetet.
Az ő édesanyjáék öten voltak testvérek. Miksa az orosz fronton vesztette életét, hárman, Niedermayer Irén, Rizus és Imre megjárták Ukrajnát. Luci nővérük csak azért maradhatott otthon, mert 1945 tavaszán született a gyermeke.
Niedermayer Imre együtt volt a vasbányában Jäger György Mártonnal, együtt is indultak haza, Máramarosszigeten váltak el. Itt úgy ellenőrizték az őrök, hogy kit érdemes útnak indítani, hogy belecsíptek a bőrükbe. Aki annyira sovány volt, hogy a bőre a csontra tapadt, annak maradni kellettt.
A Niedermayer testvérek két és fél év után, 1947 júliusában értek haza Elekre, ekkortájt veszthette életét hátramaradt társuk, Jäger György Márton – mondja Ági.

Köszönjük Rotyisné Ament Kornéliának és Tóthné Müllek Ágnesnek, hogy együtt emlékezhettünk velük ezekre a szomorú eseményekre.
Mester Klára