Frauenschicksale / Női sorsok – Jámbor Alojzia a “malenkij robot”-ra emlékezik

2015 a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve.
December 18-án jelent meg az alábbi írás a Neue Zeitungban, a magyarországi németek hetilapjában. Magyar fordítását is mellékeljük.

Az eredeti cikk letölthető az alábbi link alatt:

Frauenschicksale

Asszonysorsok
Az eleki Finta Elekné Jámbor Alojzia emlékei

Finta Elekné Jámbor Ilona és Singer Ilona

Finta Elekné Jámbor Alojzia és Singer Ilona

November 25. a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások hivatalos emléknapja.
Finta Elekné Jámbor Alojziát 1945. január 11-én vitték el Elekről – 17 évesen – két és fél év kényszermunkára Krivoj Rogba.

Finta Elekné Jámbor Alojzia (Elek, 1927. 04. 03., anyja neve Hoffmann Lujza, apja Jámbor János gyulai magyar ember) most elégedett. A 30 000 Ft nyugdíjkiegészítés, amit a két és fél év Szovjetunióban végzett kényszermunka jóvátételeként kap, valódi segítség a számára. Eleken már csak öt asszony él, akik sorsában osztoznak, de nem szívesen emlékeznek erre a szörnyű időszakra.

„Január 2-án a község kisbírói kora reggel kidobolták, hogy minden 17 és 35 év közötti nő és 16 és 48 év körötti férfi köteles megjelenni a számára megadott gyűjtőhelyen három hétre való élelemmel, meleg ruházattal és ágyneművel.”

Eleinte úgy tudták, az országon belül kell egy kis munkát, „malenki robot”-ot végezniük, pl. cukorgyárban, kukoricafosztásnál.

„A saját falunkban kilenc napig voltunk bezárva, orosz katonák őriztek bennünket. Hamarosan megtudtuk, hogy a Szovjetunióba visznek minket újjáépítési munkára, de ott szabad munkásokként élhetünk. Így édesapám katonaládájába egy ünneplő ruhát és egy selyemsálat is elcsomagoltam – amit aztán később ennivalóért eladtam.” – kezdi Lujzi néni a történetet.

Egy mai 17 éves lány nyilván megkérdezné, hogy lehetséges, hogy minden ellenkezés nélkül engedelmeskedtek ezeknek a parancsoknak?
Az 1945-ös évet megelőző szörnyű események – amiket Eleken még ma se mindenki ismer – adják meg a kérdésre a választ.
Már 1944. szeptember 24-én megszállták a szovjetek Eleket, az első magyar települést. Fosztogatások, nők megerőszakolása, két hétig tartó véres harcok a magyarok és a Vörös Hadsereg között – a civil lakosság természetesen nagy félelemben élt.
1945. január 1-jén aztán a GPU-osztagok hermetikusan körülzárták a települést.

Lujzi néni tovább emlékezik:
„21 napig tartott az út Krivoj Rogba, a néhány hétből két és fél év kényszermunka lett. 1947 nyarán értem haza 45 kilósan. Nagy szerencse, hogy túléltem, és a szüleimet se üldözték el 1946-ban Elekről.
És hogy hogyan tudtam túlélni a szörnyűségeket? Hiszen alig kaptunk valamit enni, nem volt se rendes szállásunk, se fűtés a rettenetes hidegben, se a minimális higiénia, csak a nehéz munka és egyre több betegség.

A nőknek még az elején adtak egy injekciót, hogy elmaradjon a havi vérzésük. Azt ajánlották, a hazatérés után se vállaljanak egy ideig gyereket, sokan egy életre gyerektelenek maradtak. De azért születtek is gyerekek a táborban. Egyszer egy csoportot –anyákat kis gyermekeikkel hazaküldtek, de a szörnyű körülmények miatt csak egyetlen gyermek élte túl az utat. Sajnos láttunk elhalt magzatokat is a „pottyantós WC”-ben .

A munkával volt egy kis szerencsém. Egy cementgyárban dolgoztam, ezenkívül megismertem egy helyi asszonyt, akinek a háztartásban segítettem, és így valamivel több élelemhez, pl. krumplihoz jutottam. Egyébként meggyfaágból teát főztünk, csalánból levest. Teherautóval szállítottak bennünket a munkába. ‘Davaj, davaj’- még ma is hallom a parancsot.

Hogy volt-e fiatal nőként valamilyen szórakozásunk? A hitünk volt a legfőbb segítségünk, s esténként együtt énekeltünk.

Abban az országban, ahol nincs vasárnap,
ahol a tetvek úgy nőnek / szaporodnak mint a zöld fű,
ahol az ember mindennap csak súlyos terhekkel inog,
ott az én hazám, ott vagyok otthon.”

És az utolsó soroknál már folynak a könnyei…..
Képaláírás:
Finta Elekné szomszédjával, Singer Ilonával, aki sokat segít neki. Az ő közbenjárásával került sor a beszélgetésre.

2005-ben Gyulán találkoztak azok a túlélők, akiket Elekről és a környékről Krivoj Rogba hurcoltak

Találkozó 2005, Gyula

Találkozó 2005, Gyula

A dal eredeti szövege (4. versszak)

„Heimweh nach dem schönen grünen Ungarnland,
wo die gelben Blümlein blühn am Donaustrand,
wo die Möwen schreien schrill im Sturmgebraus.
Da ist meine Heimat, da bin ich zu Haus”

“Honvágy a szép zöld Magyarország után,
ahol a Duna partján sárga virágok nyílnak,
és sirályok víjjognak a viharban,
Ott az én hazám, ott vagyok otthon.”

Finta Elekné szerettei az eleki temetőben nyugszanak

Finta Elekné szerettei az eleki temetőben nyugszanak

 

Mester Klára

Egyéb forrás:
Joschi Ament: Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei / Minden elmúlik egyszer…. Az eleki németek sorsa Magyarországon
Dokumentáció a menekülésról, deportálásról és elűzetésről
Sinsheim, 2015

 

 

 

 

 

 

Reklámok
Kategória: csoportkép, emberek, esemény, háború, rólunk, történelem
Címke: , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Kényszermunka Krivoj Rogban – 1945-1947 | Viszik a németeket – Die Deutschen werden weggebracht

Írja meg nekünk véleményét!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s