Kategóriák
archiv család esemény szakma történelem utazás

Az első eleki gyermek-fúvószenekar

A kis trombitások nagy kirándulása

A mai mese az első ismert gyerek-fúvószenekarról szól. Az Elek 1946 előtti történetéről szóló közismert, úgynevezett “Zöld Könyv” (erről még írok majd később) tartalmazza, és valamikor 1960-1970 körül jegyezték le a szerzők – már akkor majdhogynem 100 évre visszatekintő sztoriként.

Önmagában remek dolog az, ha sikerül összehozni egy ilyen zenekart: a muzsikálni tudó emberek képességein és jókedvén kívül egy nagy csomó szervezési tehetség is kell hozzá, az anyagiakról nem beszélve.

A XIX. század vége felé Aradon és környékén egyre több zenekar jött létre, a Monarchiában működő kiváló zeneiskolai képzésnek köszönhetően. Az Aradon végzett zenészek közül sokan akartak zenekart alapítani abban a korszakban, amely egyébként is Magyarország nagy felemelkedésének időszaka volt.

Az országszerte ismert Aradi Vagongyárnak volt egy komolyabb zenekara, és ők is gyakran játszottak Eleken és környékén. Az emberek pedig szerették a zenéjüket, népszerűek voltak.

Mivel rövid idő alatt egyre több helyen volt már zenekar Arad környékén, a zenekari képzésben gondolkodó emberek egyre távolabb próbálkoztak. Valószínűleg így jutott el Elekre egy bizonyos (Emanuel vagy Viktor) Winter úr, aki hamar sikerrel járt, és 1878-1880 körül létrehozta az első eleki gyermekekből álló fúvószenekart.

Winternek nem volt nehéz dolga a szervezésben, mert a zeneoktatás az Osztrák-Magyar Monarchiában magas szinten állt, és a fenti okok miatt népszerű volt akkoriban. A szülők megvették a hangszereket Aradon vagy Budapesten, és hamarosan nagy létszámú zenésznövendék-csapat tanulta a muzsikálást. A képzésért fizetni is kellett, de nem nagyon sokat, hiszen a gyerekek sokan voltak, és munkás- és parasztcsaládokból származtak.

A zeneiskolai képzés helyszíne előbb az akkori Blumengasséban volt (ma Kun Béla utca), később a Marktplatznál (ma “Sport-tér”) álló Schneider-házba került át. A berendezés a célnak pont megfelelt: Rendelkezésre állt sok szék, kottatartók. Itt a gyerekek serényen tanulták  a kottaolvasást és -írást, valamint a hangszerek használatát. Az épületért a tanulók a tulajdonosnak bérleti díjat fizettek, a községnek pedig adót.

Winter úr nagyon tehetséges zenész volt: Minden hangszeren tudott játszani, és még két bejelentett zenei szabadalma is volt. Az egyik lényege az volt, hogy egy asztalra erősített 36 pezsgőspoharat, felhangolta őket megfelelő mennyiségű víz betöltésével, majd az ujjait egy kis gyantával bekenve a legszebb zenei hangokat csalta elő a különleges hangszerből. A másik szabadalma egy bambuszpálcákból összerakott hasonló eszköz volt. Visszaemlékezések szerint egész komplett operákat el tudott rajtuk játszani.

A zenésznövendékek nagyjából 12-16 évesek voltak, és különböző ünnepségeken, összejöveteleken zenéltek, egyre nagyobb rutinnal és sikerrel. A fiúk serényen gyakoroltak, hisz volt jó sok zenekar akkoriban a környéken, és mindenki ki akart tűnni valamivel.

Amikor már egészen jól muzsikáltak, Winter zenekarvezetőnek támadt egy ötlete, és összehívta a szülőket, azzal, hogy csinálni kellene egy koncertkörutat. Mai szemmel is elképesztő módon rá tudta beszélni őket arra, hogy fiaikkal komoly körútra mehessen, mégpedig nem is akárhová, hanem az Egyesült Államokba. A szülők bíztak benne, mert jó szervező- és meggyőző képességekkel rendelkezett, és nem utolsó sorban jól szót értett a gyerekekkel is.

Winter úr szervezésében áthajóztak tehát a fiúk New Yorkba, és nagy koncertturnéba kezdtek. Ez 1882-ben történt, a pontos dátum mára feledésbe merült. Nem semmi lehetett ez a vállalkozás! Gondoljunk csak bele, hány napig tarthatott csak az, amíg áthajóztak az Atlanti-Óceánon a gyerekek, akik szüleik nélkül utaztak, és a legidősebb köztük is éppen hogy 16 éves korú volt. A diákok nagy része nem volt túl jól eleresztve anyagilag, így az útiköltségek fedezésére azt a megoldást választották, hogy a németországi Bréma kikötőjéig elturnéztak Európán keresztül, és útközben több helyen fellépve a bevételekből fedezték a továbbutazást. Többek visszaemlékezése szerint valószínű, hogy még a hajóút költségeire is kedvezményt kaptak, mert útközben szórakoztatták az utazóközönséget…

A turné 32 gyerek résztvevője közül a Zöld Könyv két szerzője, Johann Stöckl és Franz Brandt a következők adatait tudta név szerint felkutatni (nem értek ezekhez a hangszerekhez, ezért a pontosság kedvéért részben a német nevükkel idézem ide):

1. Martin Wittmann, B- klarinét
2. Ignaz Spitzer, Helicon in F
3. Hans Post, Flügelhorn in B
4. Hans Zeitler, Corno Waldhorn in Es
5. Michael Tisch, Piccolo
6. Kaspar Bloch, Flöte
7. Georg Bloch, Flöte
8. Hans Hack, B-trombita
9. Hans Teibert, Flügelhorn in B
10. Michael Teibert, Klarinette in B
11. Georg Klawatsch, Corno I in Es Waldhorn
12. … Singer, klarinét
13. … Strifler, Flügelhorn
14. … Peichala ?, ütőshangszerek
15. … Bambach, tuba

Az utazás előtt felszerelték őket egy szép huszár-egyenruhával. Azt a könyv szerzői kiderítették, hogy biztosan Brémában szálltak hajóra, valamint azt is tudták bizonyítani, hogy voltak New Yorkban, és fel is léptek ott, mert (a könyv adatgyűjtésekor) még meglevő fényképek hátulján ott volt a new yorki fényképész bélyegzője.
Cikkünk fényképe az 1866-ban született Martin Wittmannt ábrázolja egy New Yorkban készült műtermi fotón. A Zöld Könyvből szkenneltem be, majd ódivatú barnára színeztem. Nekem itt Wittmann Martin kicsit fiatalabbnak tűnik, mint 16 év, de lehetséges, hogy kis termetű volt…

Martin Wittmann, az első eleki gyermek fúvószenekar hőse New Yorkban, 1882.

Biztosan jól csinálták a muzsikálást, mert az Egyesült Államokban egyik nagyvárosból a másikba hívták őket. Ment az üzlet, lett bőven pénzük, ami fedezte a továbbutazás költségeit. Winternek jó kapcsolatai voltak odakint, és mindig jól el tudta helyezni a gondjaira bízott gyerekeket.

Sajnos a sok pénz bajt hozott a fiúkra: Talán túl nagy lett a kísértés a kasszában levő sok-sok dollár miatt, de lehet hogy már előre így tervezte – ma már nem lehet kideríteni – de Winter karmester egyszer csak fogta magát, és az épp meglevő teljes bevétellel eltűnt!

Azon a napon a legidősebb és legügyesebb gyerek, Martin Wittmann kezébe nyomta a gyerekek útleveleit és vonatjegyeit, feltette őket a vonatra, mellyel a következő fellépés városába kellett utazniuk, azzal, hogy neki még el kell intéznie valamit, de nemsokára követi őket. A karmester nem jött többé, a gyerekek soha többé nem látták őt.

Lett nagy sírás: A fiúk magukra maradtak az újabb városban, egy idegen országban, ahol nem beszélték a nyelvet, és szüleik is sok ezer kilométerre voltak. Képzeljük el, egy mobiltelefon, e-mail és gyorsan működő posta előtti korban – leggyorsabb közlekedési eszköz a gőzhajtású vasút, meg a gőzhajó volt – a Föld másik oldalán magára hagyják az ember gyerekét… a szüleik egy jó darabig mit sem sejtve üldögéltek idehaza.

A fiatal eleki muzsikusok először igencsak kétségbe estek, de szerencséjük volt: a legidősebb fiú, Martin Wittmann talpraesetten összeszedte őket. A visszaemlékezések szerint így vigasztalta a kisebbeket: “Kraind nit kumarädli, scheißt eich nit ei, es wert scho widr alas kuad werta, miar khuma ali widr ham!”  (kb.: “Ne sírjatok, barátaim, ne szarjatok be, minden megint jó lesz, és mind újra hazatérünk!”). Martinnak sikerült beszélnie a koncertjüket helyben szervező emberekkel is. Az amerikaiak végül segítettek, és városról-városra ajánlották a fiúkat, akik így tovább utaztak az Államokban, és minden városban nagy koncerteket adtak.

Martin ellátta a karmesteri teendőket is. Valószínűleg támogatta őket az a személy, akivel Winter kapcsolatban állt, hisz helyi segítség nélkül bajosan köthettek volna egyre újabb szerződéseket, és szervezhették volna a fellépéseket városról városra járva. Az újságok egyre-másra tudósítottak a bajba került eleki gyerekek sikeres koncertjeiről – érdekes lenne utánakeresni az Egyesült Államok archívumaiban, hátha van erről fellelhető cikk!

A bevételekkel Wittmann igyekezett takarékosan bánni, egyik városból a másikba utazva, honvágyukat félretéve szorgalmasan zenélt a csapat. Az egyik helyen még a helyi polgármester is fellépett az ügyükben, hogy további fellépéseket szerezzen nekik. Így vált lehetővé, hogy szó szerint összetrombitálták maguknak az Európába induló hajóra szóló jegyek árát. Nem maradt fenn olyan adat, hogy ez pontosan meddig tartott, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett valami könnyű dolguk.

Amikor megvolt a jegyre való pénzük, boldogan hajóra szálltak. Már nem tudjuk, hol értek partot az öreg kontinensen, de további vendégjátékokat és fellépéseket kellett szerezniük, mert a pénzük nem volt elég a továbbutazásra.

Különböző európai nagyvárosokban léptek fel, így szerepeltek Párizsban, Prágában és Bécsben. Időnként kisebb dalokat is szereztek, például Párizsban ezt: “Paris ist eine schöne Stadt, wo man kein Bissen Brot mehr hat…” (“Párizs egy szép város, ahol már egy kis falat kenyér sincs”). A városban hármasával indultak útnak, hogy valami ételt szerezzenek. Ahol frissen sült kenyér illatát szimatolták, nagy biztonsággal találtak egy pékséget, és kaptak egy kicsit a meleg kenyérből, hogy csillapítsák éhségüket. Amikor egy nagyobb fellépést tudtak szerezni, aminek a bevételéből maradt elég pénz, azonnal továbbutaztak hazájuk irányába.

Berlinben megint elfogyott a pénzük. Ekkor küldtek egy táviratot Elekre, hogy a karmesterük elmenekült, és hogy szeretnék, ha hazavinné őket valaki onnan.

Amikor a távirat megérkezett Elekre, a lakosságot sokkolta a hír. A két Bloch gyerek édesapja, aki a község alkalmazásában állt, megbízást kapott a szülőktől, hogy hozza haza a gyerekeket.

A zenekar hazatérésének pontos dátuma nem ismeretes, de egészen biztosan 1883-ban történt, mert ennek az évnek az augusztusában készült el az eleki vasút, és a gyerekek vonattal érkeztek haza.

A fiatal muzsikusok hazatértekor az egész falu összegyűlt az állomáson, hogy szép fogadtatásban részesítsék őket. A zenekar hihetetlen fegyelmezettségét mutatja az, hogy amikor a vonatról leszálltak, a fiúk nem rohantak rögtön hanyatt-homlok a szüleikhez, hanem szépen sorba álltak, ahogyan kell, és eljátszottak két indulót. Csak ezután keresték meg szüleiket és rokonaikat, hogy átölelhessék egymást.

Mindegyikük hozott haza valamit emlékbe a nagy utazásról, de az úti szuvenírok jelentősége eltörpült a gazdag tapasztalatok és élmények mellett, amiket gyűjtöttek, és amikről később mindig szívesen meséltek gyermekeiknek és unokáiknak.

A szülők és mindenki nagyon boldog volt a faluban, hogy minden gyerek épen és egészségesen hazaért. Michael Tischről tudták a történet mesélői, hogy őt egy gazdag amerikai család örökbe akarta fogadni (ő volt a legkisebb a zenekarban), de túlságosan hiányzott neki az édesanyja, és nem akart az Újvilágban maradni.

A zenekar soha többé nem játszott teljes összetételében, nemsokára szétváltak. Néhányan katonai zenekarokban játszottak tovább, páran pedig elköltöztek. Az Eleken maradottak később más zenekarokat alapítottak, vagy csatlakoztak más formációkhoz. Világhírű zenészek tehát nem lettek, de legalább jártak egy jót a  nagyvilágban. Kaspar Blochról mindenesetre mesélték, hogy Nagyváradon őrmesterként játszott a katonai zenekarban, és a János Vitéz című darab “Kék tó, tiszta tó” című dalában ő kísérte fuvolán Magyarország legnagyobb énekesnőjét, Blaha Lujzát

A kép és a történet eredetiben olvasható a “Zöld Könyvben” (Johann Stöckl – Franz Brandt: Die Geschichte der Gemeinde Elek in Ungarn; Weinheim, 1977); magyarra fordította: Klemm Tamás.

Kategóriák
archiv család csoportkép tájkép történelem

Fürdés nyáron, korcsolyázás télen

A múlt század negyvenes éveiben többször komoly bel-illetve árvizek voltak a környéken, és a mélyebben fekvő területek Elek körül is megteltek vízzel. Ezekből az időkből való a következő két kép. Fürdőző gyerekek és korcsolyázó ifjúság… – mindkettő Eleken!
A képek az iskola szkennelt gyűjteményéből vannak.

Származási hely: Elek-kepekben

Vidám gyermekek fürdőznek valahol Elek mellett. A víz olyan sokáig itt maradt, hogy télen pedig korcsolyázni is lehetett. Ha minden igaz, 1942 volt ez az év.

Származási hely: Elek-kepekben

Korcsolyázás… az eleki szántóföldön.

Kategóriák
archiv csoportkép egyház esemény történelem technika utazás

Utazás az Eucharisztikus Világkongresszusra

Ez a kép valószínűleg az eleki állomáson készült, amikor az eleki “Zárdaiskola” növendékei tanáraikkal a Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszusra utaztak, mely 1938. május 25-én kezdődött.
A képet a Bender-ház hagyatékából örököltem meg, de van egy ugyanilyen a Leimen-Haus múzeumában is, bekeretezve.
Aki ügyes és szerencsés, megtalálja rajta a nagymamáját! 🙂

Utazás az Eucharisztikus VIlágkongresszusra.
Kategóriák
archiv esemény természet

Jégeső Eleken

Klemm Tamás

2007. május 29. a dátuma a következő képnek. Kb. dió-golflabda méretű jégeső hullott aznap Eleken, szerencsére nem túl hosszú ideig.
Remélem, mostanában nem lesz ilyenben részünk!
Érdemes megfigyelni az összefagyott legbelső vízcsepp köré fokozatosan odafagyott külső cseppeket – szerintem igen érdekes látvány. El is tettem pár ilyen kettétört darabot annak idején a mélyhűtőbe, hogy később is mutogathassam, de sajnos valamilyen üzemzavar miatt pár hónapra rá kiolvadt… Mindegy, a kép azért magáért beszél!
Egyszer láttam vagy a Spektrum, vagy a National Geographic Channel adásában egy műsort, amiben egy, a Himalájában levő tó partján sok száz éve létező titokzatos csontmaradvány-lelet keletkezését kutatták ki. Kiderült, hogy egy karaván arra járt úgy 1300 körül, és szó szerint agyonverte őket egy komolyabb jégeső. Mindegyik embernek be volt verve a koponyája, mert ott a magas hegyek közt, fák nem lévén, szegényeknek nem volt hova állniuk a hatalmas jegek elől.
Azok a himalájai jégdarabok biztos nagyobbak lehettek, mint ez itt a képen, de mi is ráterítettük a dunnát az udvaron álló kocsinkra, mert ettől az autó már biztosan hullámosra horpadt volna…

Jégeső 2007. május 29.
Jégeső 2007. május 29-én
Kategóriák
archiv épületek csoportkép szakma történelem technika

Kereskedelem régen

Most egy üzletet mutatok, ma is sokan ide járnak vásárolni.
Annak idején a Hangya szövetkezet boltja volt, ma ABC áruház néven ismeretes.
Ami az építészeti dizájnt illeti – khm, ha összevetjük, hogy néz ki ma ez a ház, és mi van ezeken a képeken, megállapítható. hogy eleink egy kicsit jobban törekedtek a szépre. A mai – inkább funkcionális, mint szép – ABC viszont legalább jól le van hőszigetelve, és ez is valami. Nem beszélve a szuper fotocellás ajtóról. Haladtunk a korral.
Na de az a szép vasoszlop a második, kicsit újabb keletű képen, úgy is mint benzinkút, maga volt a csoda – hihetetlen szépre voltak képesek a régi népek csinálni egy ilyen ipari létesítményt!
Itt a képek:
Áruház:

Hangya-ABC
A Hangya bolt, ma ABC áruház.

Áruház benzinkúttal:

ABC régen, benzinkúttal
A Hangya üzlete, előtte a míves kútoszlop

Ugye, milyen szép?
A képek az iskola szkennelt gyűjteményéből vannak, eredeti fellelhetőségük számomra ismeretlen.

Kategóriák
archiv épületek csoportkép egyház történelem technika

Az eleki templom a toronysüveg nélkül

Nem nagyon ismerünk másik fényképet a templomról abból az időből, amikor még nem volt rajta a jelenlegi jellegzetes süvege. Az itt következő kép a Leimen-Haus múzeumában látható, és a XIX. század végén készült.

Érdekesség, hogy a jellegzetes “vaníliás csiga” alakzatok sem voltak még fent az épület homlokzatán. A kép tehát a XX. század eleji nagy átalakítás előtt készült. Érdemes megfigyelni, hogy a homlokzat pereme akkor is omladozott, mint ahogy most is teszi. A galambok által elfoglalt terület mindig is ilyen sorsra fog jutni.

Származási hely: 2011 Mitte in der Fasta

Alant pedig látható egy friss fotó, némiképp retusálva és a hangulathoz igazítva… Ideje lenne már felújítani az egészet. Mert a Photoshop-szerű beavatkozások csak a képet szépítik, sajnos.

Származási hely: 2011 Mitte in der Fasta
Kategóriák
archiv épületek egyház modern szakma történelem technika

Képeslap a 70-es évekből

A hatvanas-hetvenes években készült néhány képeslap Elekről. Az itt következőt gyerekkoromban még láttam árusítás közben, minden bizonnyal a postán.

A bal felső képen a templom melletti iskolaépület látható, melyet a 80-as évek közepén-végén lebontottak, hogy a mostani Polgármesteri Hivatalt építhessék a helyére. Impozáns épület volt, szerintem kár érte. A nagy fa, mely itt is látható, jelenleg is áll a Hivatal mögötti parkolóban. 1980-ban, amikor elsős voltam, az iskola leginkább kellemes termében tanulhattam (balról az első három ablak, de a Gyulai út oldalán is volt neki talán négy). A képen jobb oldalt a kerítésen látható kis fekete ajtón mentünk be, a bicikliket mindenki a nagy fa köré támasztotta, majd kezdődhetett a tanítás. Volt egy félelmetesen érdekes nagy beton szeméttároló is nem messze onnan az udvaron, körülbelül a most a parkolóban kanyarodó út melletti gyepes részen, a szomszéd ház kerítése mellett. Vaslemez ajtajai voltak egykoron, amik az én időmben részben hiányoztak, és hatalmasakat lehetett játszani benne… A szemétben 🙂

Az iskola a kezdetektől, ha nem tévedek, 1903-ig egyházi iskola volt, ezért is építették a templom mellé. 1903-tól állami kezelésben állt, ez volt az általános iskola, míg az ún. zárda a lányok iskolája volt 1923-tól. Volt még a polgári iskola a Hősök útja és a Szent István utca sarkán, ennek épülete legalább áll még manapság is, ha gyerekek nincsenek is már benne… A mai általános iskola 1950 körül alakult meg, amelynek ezek mind részei voltak.

Elek nevezetességei a 70-es években
Az iskola, a főtéri étterem és a Román Iskola a templommal a háttérben, kb. 70-es évek eleje

Figyelmes sétálók felismerhetik az Üvegház ma is álló csodás épületét. Kicsit átalakítva jelenleg a Kínai Népköztársaság exportját, illetve a helyiek öltözködését szolgáló intézmény a főtéren. Helyén egykor házak, illetve, ha minden igaz, az eredeti tanácsháza állt, amiket valamikor a hatvanas-hetvenes években lebontottak, helyükön van a park a Kiűzetés Emlékművével, illetve ez a már új korában sem valami szép épület. Mindegy, ma azért talán kevésbé gáz, mint akkoriban. Egyszer voltam benne egy nagy lagziban kb. 1984-ben, tehát akkor még működött mint étterem.
A kocsma részleg hátul, a parkolónál tovább él, bár volt időszak, amikor egy darabig a középiskola tanterme volt itt, és a kocsmapultra könyökölve oktathatták a tanárok a tudásra szomjazó ifjakat.
A kocsmának egy kis hatása volt a helyi népnyelvre is, amennyiben sajátos értelmezést nyert a közepesen durva alkoholmámorban úszó ügyfélkör állapotának leírására az “Üvegház-hatás” kifejezés…

A román iskolás illetve templomos képről már egy másik cikkben írtam, ez a beállítás visszaköszönt még pár képeslapon a későbbiekben. Akkoriban egy ruhabolt volt a Községi Szálloda földszintjén, az emeletén volt a suli.

A kép szkennelt állapotban a Dr. Mester György Általános Iskolában található meg, onnan repítettem ide.

Kategóriák
archiv épületek csoportkép esemény szakma történelem utazás

Elekiek Mezőhegyesen, 1896

Egy érdekes kép következik, ki talál rajta rég feledésbe merült rokont?

A Gyulai út 27. számú Bender-ház hagyatékából származik ez a fotó, díszes keretben és felirattal. A mezőhegyesi “Központi Szálloda” ma is létezik, a fényképen látható urak már rég a mennyből néznek le ránk.

1896-09-03-Mezohegyes
Elekiek Mezőhegyesen, 1896. szeptember 13.


Hogy pontosan milyen alkalomból gyűltek össze itt ennyien 1896 szeptember 13-án, ma már nem tudhatjuk.

Talán a budapesti világkiállítást nézték meg?

Kategóriák
archiv épületek csoportkép modern szakma történelem technika utazás

Az eleki szálloda

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szálloda. Valamikor a XIX. század végén a község építette oda, ahol a mai napig áll, a városunk főutcáján.

Kevés emeletes épület volt és van ma ma is Eleken – ez az egyik ilyen. Igazi nevén valójában “Großes Wirtshaus” néven ismerték, és a falu közepén díszelgett. Lefordítva “Nagy Fogadó”, ami a jellegére enged következtetni. Nagy kártyapartik, beszélgetések és mulatozások színhelye lehetett, és báltermében ismerték meg egymást az elsőbálas lánykák és a leendő ifjú férjek is. A hétköznapokon inkább az urak jártak ide a kártyapartik során megbeszélni az ügyes-bajos dolgaikat, amit az asszonyok néha gyanakodva fogadhattak – tessék megnézni a fotón az úri közönséget, ami szinte kizárólag férfiakból áll.
A tisztes polgár nem nézhette a tévét, mivel az akkoriban nem volt, a híreket a friss újságokból tudhatta meg, amiknek elolvasására kiváló hely volt ez itt.

Az asszonynak inkább otthon volt a helye, kártyázni-szivarozni nyilván csak a tisztes családapa mehetett a barátaihoz. Esetleg közben elverni a családi büdzsé nagy részét, de a jó barátok körében. Valójában fontos összetartó erő volt ez a fajta társas együttlét. Egyik dédnagyapám, aki Erdélyből került ide, a kártyázás által fogadtatta el magát a helyi “elit” köreiben – de ő már a párttitkárral kártyázott, az aranykor után egy kicsivel… 

Érdekes kérdés, hogy a kártyázáshoz legalkalmasabb helyiség rendeltetésén túl vajon miért volt szükség egy ekkora “hotelre”, de nyilván leginkább azért, hogy az utazó üzletembereknek legyen hol megszállni – akkoriban még vonattal lehetett a leggyorsabban ügyeinket intézve utazgatni, amihez hozzátartozott a szálláshely lehetősége is. Az aranykorban az eleki gazdák és iparosok termékeiket messze-messze szállították a vasúton, pörgött az üzlet, ment a bolt… jöttek-mentek az üzlettársak.

A bálterem kiváló helyszíne volt a különböző táncos-zenés rendezvényeknek, jótékonysági bálaknak – a kor művelt eleki honpolgára nem csak kártyázott, de tudott jó néhány táncot, és sokuk játszott különféle hangszereken is. Vagy ha éppen nem, akkor mindenképpen nagy tisztelet övezte a zenészeket, akik elmaradhatatlan résztvevői voltak az ilyen eseményeknek.

Nos, felgyorsult az idő – manapság itt se vasút, se szálloda, se nagy gazda(g)ság sincsen többé, de autóval-busszal jár a nép, és az üzletkötők is. Szálloda nem kell. Nagy kérdés, hogy ez mennyire tekinthető haladásnak.

Figyeljék az elegáns kalapokat és öltönyöket – nem kocsma volt ez a mai értelemben (vagy ha mégis, akkor igencsak megadták a módját a megjelenésnek). A legutóbbi időkben itt tartott nyári nagy román táncházak legalább valamit visszahoznak az egykori nagy-nagy bulikból a bálterembe – ugyanis a mai, erősen vizes és kopottas iskolai tornaterem a szálloda “bálterme” volt, ennek az ajtaja és ablakai előtt ülnek a képen az urak. Valamikor a II. Világháború után szűnt meg a szálloda, épületében üzlet, illetve a Román Iskola kapott helyet – legalább megmaradt nagyjából eredeti formájában.
Igazi étterem itt régóta nincs, szállodáról Eleken beszélni sem érdemes. 

Großes Wirtshaus um 1910
Az eleki szálloda kerthelyisége, 1910 körül


A Großes Wirtshaus ma is megtekinthető, keressék a Román Általános Iskolát, alatta az étterem helyén kínai ruhabolttal – változó idők, változó igények.

A kép egy XX. század eleji képeslap, valószínűleg még a Trianon előtti időkben készült. Az Elek TV gyűjteményéből származik.

1945 után nem készült sok képeslap Elekről, de az egyik körülbelül a következő módon ábrázolta az épületet, a háttérben a templommal:

A szálloda épülete 2004 előtt
A szálloda épülete 2004 előtt


Kategóriák
archiv család csoportkép egyház esemény Rapajkó szakma történelem technika

Esküvő 1924

1924. szeptember 30-án Eleken házasságot kötött Kneller Ferenc és Ruck Veronika
Kneller Ferenc és Ruck Veronika esküvője 1924 szept. 30.

1924. szeptember 30-án Eleken házasságot kötött Kneller Ferenc és Ruck Veronika (Jaschka). A vőlegény ezt megelőzően az Este u. 139. szám alatt lakott, a menyasszony pedig a Határ u. 608. alatt (mai utcanevek: Semmelweiss, Táncsics). A jeles esemény fotóját az eleki plébánián találtuk. Vajon hogyan alakult a házaspár élete 1944 után?

[Szerkesztette: Klemm Tamás – Az eleki Hans Schimpl által készített Sippenbuch az eleki egyházi anyakönyvek alapján tartalmazza az elekiek adatait. Ez alapján a következőket tudhatjuk meg a fénykép ifjú párjáról:

Kneller Franz 1901-ben született Eleken. Szülei Kneller Franz és Mahler Theresia voltak. Házasságot 1924-ben kötött Ruck Veronikával. Franz elhunyt 1946-ban a Szovjetunióban. 

Ruck Veronika 1907-ben született Eleken, Szülei Ruck Josef és Weber Theresia. Haláláról nincs adat, valószínűleg nem Eleken hunyt el.

A házaspárnak egy gyermeke született, Kneller Veronika, 1927-ben.]

Rapajkó Tibor