Egy másik lőtér a „Nagy gyepen” volt a mai krosszpálya helyén, aminek a dombjaiból lett kialakítva a mai pálya. Ezt a lőteret a háború után használták.
Köszönet a képekért Tokai Lajosnak és az információért Gura Tamásnak.
Wittmann Attila
Pár éve két barátommal, Gányai Csabával és Tokai Lajossal kutattunk az eleki lőterek után. Úgy gondoltuk Eleken egy-két lőtér létezhetett az idők során… nem lesz “nagy munka” ezekről egy kis anyagot készíteni. Amikor a sportpálya melletti -talán a legismertebb- volt lőteret mentünk lefényképezni, összefutottunk Gura Tamással, Dán Ferenccel és Ficzere Imrével, akik felidézték nekünk a régi időket.
Sokan talán még emlékeznek rá, hogy Eleken a Sportpálya közelében az egyik mobilszolgáltató telefontornya helyén régebben lőtér üzemelt. A helyén a “golyó fogó dombok”még ma is láthatóak.
Egy korábbi írásunkban már szó esett egy bizonyos “Schillinger Miksa és Fia” által forgalmazott Bécs térképről, (https://elekfoto.com/2012/02/26/aprosagok-az-eleki-%E2%80%9Euzletsorrol-2/) ami valószínűvé teszi, hogy Eleken volt könyvesbolt és könyvforgalmazás is. Most egy újabb bizonyítékát szeretném megmutatni annak, hogy Eleken nem csak térképeket, de valószínűleg tankönyveket és atlaszokat is árultak.
Az anyagaimat rendezgetve találtam rá, egy régi gépelt oldal fénymásolatára, így szeretném most közkinccsé tenni -pár fényképpel fűszerezve- Mátyási Károlyné óvónő írását a “Hősök kertjének” történetéről.
“Sahta Rodina”
A krivoj rogi vasércbányában készült további képek elérhetők a következő blogon:
Sahta Rodina (<- kattintson a linkre)
Azért a fotók alapján ma sem egy kifejezetten modern üzem, de hetven évvel ezelőtt minden bizonnyal még félelmetesebb volt!
1945-1947 között számos eleki német honfitársunk dolgozott a krivoj rogi vasércbányákban.
G. Fabulya Éva “Viszik a németeket” c. könyve a http://viszikanemeteket.wordpress.com címen megrendelhető.
Lőkösháziakkal, kevermesiekkel beszélgetve néha felmerült az Elek-Lőkösháza közti vasúti átjáró elnevezése és meglepődve tapasztaltam, hogy “Országútnak” hívják. Azok az elekiek akikkel eddig beszélgettem, mindig 74-esnek hívták.
Wittmann Attila
1944. szeptember 28-án a 31. határvadász zászlóalj Elek-Kétegyháza közt a vasútvonal mentén harcba keveredett a szovjet erőkkel. Azt még nem tudni, hogy az összecsapást melyik fél kezdeményezte.
Az őrház környékéről, a régi töltéstől pár száz méterre került elő ez a sínvég és a talpfát rögzítő csavar, pár évvel ezelőtt. A harcok hevességéről árulkodik a sín darabon is jól látható elhajlás, ami egy robbanás következménye lehet.
2011 nyarán fedeztem fel az eleki temetőben egy szerényen meghúzódó síremlékegyüttest.
Az egyik sírkő hátoldalán a következő felirat olvasható:
Itt nyugszanak
Báró
Tomassich Miklós
1769-1848 és neje
györöki
Edelpacher Antónia
1777 – 1829 gyermekeik
Miklós, Károly, Klára és férje Bíró Imre, valamint Imre, a család utolsó sarja és neje Zettykó Anna s ezek gyermekei Ilona és László.
Holttestük maradványait lökösházi volt birtokukról kegyeletes lélekkel e helyre hozatta 1931. szept.2-án dédunokájuk: gávai Dr. Gaal Jenőné szül. Varjassy Lenke
Nem, a cím nem elírás. A Vöröskereszt fényképes eltűntek listájában keresgéltem a II. világháborúban eltűnt katonák közt, amikor megtaláltam Guthier Ludwig nevét, aki 1906.12.23-án született és 1944. szeptemberében tűnt el Elleknél. Gondoltam ez elírás, egyértelmű. De a “jó kutató” mindennek utánajár, így beütöttem a google-ba, hogy “Ellek”…. és lám….
Forrás: http://www.weather-forecast.com/locations/Ellek/forecasts/latest
Íme az Ellek nevű település Törökországban.
Az persze tény, hogy a II. világháborúban -pláne 1944-ben- sem a magyar, sem a német katonák nem harcoltak ott. Vagyis az adatbázisban természetesen elírták a helység nevét, de érdekesség, hogy még így is létező településnevet olvashatunk.
Wittmann Attila
“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
A szöveg egy korábbi írás folytatása:
GYERMEKSORSOK – Lassan megtörik a jég… Az eleki Wittmann György története
Mester Klára
elekfoto 