Az urbárium a jobbágynak földesura iránti kötelezettségeit rögzítő írott vagy íratlan, a földesúr elhatározásán, szokásjogon vagy tételes jogon alapuló szabályrendszer volt. Írásos forma esetén egyúttal a földesúr és jobbágyainak a gazdálkodással kapcsolatos fontosabb adatait rögzítő összeírás is volt, tartalmazta többek között a jobbágyok kötelezettségeit, állatállományát, eszközeit, szerszámait, telkének nagyságát és milyenségét is. (forrás: wikipédia) Gyakorlatilag egyfajta kibővített “gazdasági összeírás” amiben szerepelt a gazdák neve is.
A Kálvária történetét nagyon részletesen taglalja a Tanulmányok Elek történetéhez II. kötetében Vígh Károly – Az eleki katolikus hitélet és oktatás története 1724-1948 között című munkája. “Az 1835. évi canonica visitato szerint Eleken már volt kálvária, melyet a település szélén emeltek a hívek. … A keresztút első állomása 1844-ben még a legelőhelyen volt, mely területet 1870-es évek elején osztottak ki házhelyül, s 1924-ben Strifler József tulajdonát képező 503. számú háznak a helyén állt (a mai Kígyó utcában). Az első állomástól húzódott a többi oszlop dél felé, a zsellérföldön át a homokbányákig.“
De pontosan hol is volt a régi Kálvária? Fontos tudni, hogy régen minden településen megszámozták a házakat (később ebből alakultak ki a helyrajzi számok). Nem voltak az utcák elnevezve csak a házak számozva, egytől kezdődően. Majd elkezdték az utcákat megkülönböztetni egymástól, (pl: Széles utca, Hosszú utca) és végül kialakult a mai gyakorlat, az utcánkénti számozás. Nehezíti a régi Kálvária pontos helyének megtalálását az is, hogy azóta a helyrajzi számokat is módosították. Meglepő, hogy egyetlen használható támpont a “Kígyó utca” elnevezés, pont az a név, amelyet már egyszer “lecseréltek” Leninre is. A térképeket böngészve szerencsére sikerült találni egy 1800-as években készült kataszteri térképet, amelyen még a régi számozás is szerepel, az új mellett. Ezt ráhelyezve egy mai térképre megláthatjuk, hogy valójában hol is volt a Kígyó utcában az akkor 503. helyrajzi számú ingatlan.
Arad vármegye térképét böngészgettem amikor rátaláltam egy bizonyos Báró Tomassion majorra. Valószínűleg a major a tulajdonosáról kaphatta nevét viszont érdekes, hogy soha senki nem hallott még ilyen nevű báróról a környéken.
Báró Tomassion major 1910
Valószínűleg rövid életű lehetett a major, ugyanis csak ezen az 1910-es térképen jelölték, se előtte se utánna nem találtam meg más térképeken.
Egy aukciós oldalon leltem rá erre a sörösüvegre. Sajnos már az aukció lezárta után, így nem tudtam megvásárolni, de a képet azt most közkinccsé tudom tenni.
A sörösüveg felirata: Dreher sörfőraktár Elek
Az üveg bizonyítja, hogy a Drehernek Eleken volt egy sörfőraktára. Azt már eddig is tudhattuk, hogy nálunk hagyománya van a bor készítésnek és fogyasztásnak. De ezek szerint a “sörös életben” is fontos szerepet töltött be a település.
Elekhez több terület is tartozott hiszen az eleki gazdák több más településen is bírtak földbirtokkal. Egyes területek közigazgatásilag is Elekhez tartoztak, amik a történelem során azonban már elkerültek.
Arad vármegye térképe a Munkácsy Mihály Múzeumban.
Mint azt tudjuk Szabadka is “Elekhez tartozott”. A ma Gyula – Szabadka néven ismert terület (jelenleg Gyulához tartozik) a Kétegyházáról Békéscsaba felé vezető út mellett található, Kétegyházától pár kilométerre. A történet szerint, amikor Elek túlnépesedett, portákat kellett kijelölni, hogy új házakat lehessen építeni, ugyanis a település közelében földterülettel rendelkező gazdák nem kívánták a földjeiket felparcellázni. Így került kisajátításra a mai Újtelep területe. Az itt földdel rendelkező gazdák pedig cserébe Szabadkán kaptak birtokot.
Kakucs története viszont homályba vész. A Kétegyházáról Medgyesegyházára vezető úton a régi bánkúti szeméttelepnél volt a kakucsi csárda. Ezen a részen az úttól jobbra (Medgyesegyháza felé menet) volt található a Kakucs nevű település. A történelem során elnéptelenedett és ezért “pusztaként” említik tovább. Így keletkezett a “Kakucs puszta” elnevezés.
Adás vételi szerződés Kakucs pusztai területről. 1929. (A pecséten: Magyar Királyi Adóhivatal Elek)
Két okirat is előkerült. Az egyik egy 1929-ben készült adás vételi szerződés, melyben „az eleki 4519 számú tjkvben…. Kakucs pusztai szántó ingatlant” adnak el. Tehát ez az ingatlan az eleki telekkönyvben volt nyilvántartva. Vagyis Elekhez tartozott közigazgatásilag, pedig a településsel nem is határos.
Az adás vételi szerződés egyik tanúja Kneller János.
A dolog érdekessége, hogy Kakucs puszta Kétegyháza és Medgyesegyháza közt terül el. Egy kis része pedig Pusztaottlakához tartozik. Tehát Elek várossal semmiféle közvetlen területi kapcsolata nincs.
Egy haszonbérleti szerződés 1946-ból.
A másik okirat egy 1946-ból származó haszonbérleti szerződés. Itt Reisz György eleki tulajdonos adja bérbe a földterületét Mokán Péternek aki az eleki Kakucs tanya 66. szám alatt lakik. Tehát még 1946-ban is Elekhez tartozhatott közigazgatásilag ez a terület.
Bérbeadó Reisz György, a tanú pedig egy “igazi eleki” Eleki László.
Aki nyitott szemmel járkál az bizony sok érdekességre lelhet a településen. Gyerek korom óta tudom, hogy a Zalka Máté utcában az egyik ház előtt egy malomkő hever díszként. Furcsa, de a korábbi “malmos” bejegyzést olvasva tudatosult csak bennem ez igazán. Mondhatnám, akkor ébredtem csak tudatára, hogy vajon ez a malomkő, hogy kerülhetett oda…. merre “szolgált” korábban….. mi lehet a története….
A malomkő, az utca része.
Ezekre a kérdésekre a választ még meg kell találni, még utána kell járni. De ez már egy másik történet lesz.
Gyermekként sokat gyűjtöttem a vadászok által eldobált hüvelyeket a határban. Valahogy mindig olyan izgalmas volt egy-egy szép színes hüvelyt megtalálni és -a szülők nagy örömére- otthon őrizgetni.
Régebben a vadászok meggyűrűzték az általuk nevelt fácánokat. Gondolom így kívánták nyomon követni a természetes szaporulatot és a populáció számának alakulását. Hiszen ha minden általuk kitelepített fácánt meggyűrűztek, akkor tudták, hogy egy-egy terítékből hány darab volt a “nevelt” és hány a “szaporulat”. Ha “természetes” halált halt (betegség, sérülés miatt, esetleg ragadozó által) egy gyűrűzött madár, akkor a gyűrű is elveszett.
Madárgyűrű
Egy ilyen “madárgyűrűt” találtam pár évvel ezelőtt.
A következő felirat szerepel rajta: VT. ELEK 86.
Gondolom a szöveg magáért beszél. Ezt a madarat az eleki vadásztársaság 1986-ban engedte szabadon….
A múzeumot a ’70-es években alapították, a mai napig működik, bár azóta átesett kisebb-nagyobb átalakításokon. A Gyulai út mellett található kiállítóhelyhez tartozik egy teljesen berendezett tanyaház melléképületekkel, egy gépszín, egy szélmalom és a hozzátartozó magtár (aminek a szélkereke jelenleg nincs kifogástalan állapotban, de ez nem igen von le a létesítmény/ kiállítás értékéből), illetve egyéb érdekességek: makett az István malomról, malomkövek, gémeskút és még sorolhatnám.
A békéssámsoni tanyavilágból áttelepített szélmalom
Bemutatásra kerül a gabonatermesztés múltja, visszavezetve egészen az Őskorig, ugyanakkor XIX. századi malomgépek is szép számban megtekinthetőek. A hely néhány birkával is rendelkezik, illetve van lehetőség lovaglásra is. (Természetesen NEM a birkákon! 🙂 )
Az 1960-as években újjáéledő eleki német hagyományok mókamestere, egyik lelkes szervezője a Treszi házaspár volt. Ötleteik, jókedvük és sok önzetlenül végzett munkájuk hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a farsangi felvonulás, de az egyedinek számító böjtközepi „mita in dr fasta” szokása is máig fennmaradhatott Eleken.
Treszi Ferenc és Mester György (balról 1. és 2.) tojást gyűjtenek az egyik háznál a böjtközepi vacsorához. Ethnographia 1968, 17.
elekfoto 