Kategóriák
épületek család emberek festészet gyász háború irodalom művészet történelem

Pestis sor 638

Császárné Sólyom Judit

Eleken szinte mindenki által ismert tornyos kis épületben laktak a nagyszüleim közel 50 évig. Sok gyerekkori emlék fűz ide, ezért is kezdtem utánanézni a ház történetének.

Cholnoky Hilár különleges háza a mai napig áll.

A falusi környezetben igen szokatlan kis villa építtetője Cholnoky Hilár volt. A családi nevet mindenki, még országhatáron túl is, Cholnoky Jenő neves földrajztudós miatt ismeri, aki másodunokatestvére volt Hilárnak.  Voltak még a családban sikeres írók, neves orvosok.  

A családfa adatai szerint Hilár szülei, Cholnoky Károly és felesége, Mocsáry Katalin 1878-ban kötöttek házasságot, hét gyermekük született. Hilár fiuk 1883-ban Egerben. 

Kutatásaim során a következő adatokra bukkantam: 1893-ban a nyarat Pomázon töltötte egy Szünidei Gyermektelepen. A budapesti Wesselényi Miklós polgári fiúiskolában tanult, majd a VII. kerület Német-utcai Községi Polgári Fiúiskolában, ahol 1892-ben, 4. osztályos tanulóként javítóvizsgára küldték.

1901-ben a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola Fém- és vasipari szakosztályának harmadéves tanulója volt, de elhagyta az iskolát.

1903-ban a Magyar Közigazgatás júliusi számában budapesti lakosként „alkalmazást keres”  Intelligens, nőtlen 29 éves jóírású, 7 középiskolát végzett fiatalember azonnali belépéssel, szerény feltételek mellett.  Czím: Cholnoky Hilár, Budapest VII. Hernád u. 30. III/50.

1907-ben a „Szabolcs” júliusi számában olvasható, a hírek címszó alatt, hogy mint ófehértói anyakönyvvezetőt állásából a főispán felmentette. Valószínűleg azért, mert:

 A Székes Fehérvári Naptár bejegyzése szerint Csősz településen segédjegyző lett.

Az 1914. évi Budapesti Czím és Lakásjegyzék szerint: Cholnoky Hilár „műsz. hiv.” VI. Lehel utca 17 sz. alatt lakik.

1915. 01. 22-én szerepel az első világháború „Hírek a Sebesültekről és betegekről” névsorában.

Ezen a vonalon keresgélve megtudtam, hogy a híres nagy múltra visszatekintő 32-es Budapesti Császári és Királyi Gyalogezredben szolgált. Ahol a fenti bejegyzés szerint gyalogos katonaként megsebesült. Kezdetben a csehországi Kremsierben lévő kórházban volt, utána a piliscsabai tábori kórházban, majd Budapesten az Eötvös utcában ápolták.

A talált adatok szerint első felesége, Cholnoky Hilárné 1916-ban kezelő volt a budapesti központi távírda hivatalában.  Ekkor a Koronaherceg u. 13-15.-ben laktak.  1918-ban feleségét, Laurinetz Margitot előléptették a postánál, majd 1922-ben posta és távírda ellenőr lett.  Három évvel később Hugyagra helyezték postamesternek. Ezután nem találhatunk róla adatokat.

A Pesti Hírlap 1926. január 10-i számában Hilárnak két keresztrejtvénye jelent meg.

Cholnoky Hilár egyik keresztrejtvénye…
Cholnoky Hilár másik keresztrejtvénye nem kevésbé díszes kivitelben készült.

1926. 03. 21-én Elek község rendkívüli közgyűlése írnoki állás betöltésére hat pályázó közül egyhangúlag Cholnoky  Hilárt választotta. Második feleségével itt már úgy telepedett le, hogy a házépítés gondolata is megszületett. Legalább két házhelynyi telken, közvetlenül a nádas tó partján építkeztek. A ház alaprajza igen egyszerű, négyosztatú volt, az utcára két szép nagy szobával, közte a kis tornyos  hatszögletű előszoba adta a villaszerű megjelenést. Az udvar felé volt a harmadik kisebb szoba és a konyha, kamrával és a padlásfeljáróval. Hátul a konyhabejárat előtt, közvetlenül a tó partján szép faragott kis szaletli állt. Érdekes, hogy a  partra helyezték az épületet, pár lépésre a hátsó bejárattól már a nyílt víztükör volt.  Az utcai bejáratot egy kis tornyos betonhíd díszíti még, amely az árkot íveli át. Mellette két oldalon egy-egy hatalmas vadgesztenyefa nőtt. A ház két oldala gyönyörűen parkosított volt. Fenyőfák, nyírt bukszusok, tuják és jukkák tették különlegessé. A telek jobb oldali részén gyümölcsöskertet alakítottak ki.

A Délmagyarország 1938. február 4-i számában bukkan fel újra Cholnoky Hilár neve. A cikk szerint Eleken a községi hivatalban Bánhidy József járlatkezelő szabadsága alatt 1937 nyarán a kulcsok Cholnoky Hilár irodatiszthez kerültek. Ezt használta ki Pohl Zoltán „szellemi inségmunkás”. Az íróasztalkulcs megszerzésével folyamatosan dézsmálta az ott lévő pénzt és bélyegeket. Két évre ítélték az eleki „betörő inségmunkást”. 

A Délmagyarország 1938. február 4-i számában olvasható az eleki ínségmunkás bűncselekményének története.

Hilár 1938. december 23-án halt meg rákban.

A nagyszüleim, Mag József és Brandt Terézia 1939-ben vásárolta meg, fiatal házasként az épületet a makói örökösöktől. Falusi ember szemével nem volt megfelelő, mert semmiféle gazdasági épület nem tartozott hozzá: ólak, istálló stb. Édesanyám emlékei szerint, már amikor épült a kis villa, jártak oda nézegetni milyen különleges lesz. Amire ők beköltöztek, már teljesen befutotta a falakat a vadszőlő, még a padlásra is belógtak az indák. A házban két festmény maradt, az egyik Liezen-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet című képének (1882) másolata.

Liezen-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet

Az eredeti festmény a Magyar Nemzeti Galériában látható. Illusztrációként a Magyarország Alaptörvénye (2017) díszes kiadványában is megtalálhatjuk a 40. oldalon egy kinagyított részletét. A másolatot, azt mondták, Hilár készítette.  Meglehetősen tökéletes a kompozíció, és teljesen hiteles a színhasználat. A formátuma más: az íves felső helyett vízszintes a kép felső széle.

A Cholnoky-féle Magyarországi Szent Erzsébet ma a temetői kápolna falán látható.

Az akkori lehetőségek csak a helyszíni másolatkészítést feltételezik. Egy kis csalafintaságot csempészett bele, a bal alsó mellékalak jobb kezére hat ujjat festett Hilár. A kép édesanyámék gyerekszobájában őrizte a két lány álmát évtizedeken át. Nagypapám kérése volt, hogy halála után helyezzék azt a temetőkápolna falára. A festmény  1991 óta kíséri a lelkeket utolsó útjukra.

A másik képet a szemközti szomszédék, Hauck Mátyásék kapták, akikre a ház kulcsa volt bízva, amíg az épület lakatlan volt. Ők a szép kis szaletlit időközben átköltöztették a saját portájukra. Nagypapám szívesen meg is vásárolta volna, hogy visszakerüljön az eredeti helyére, de nem adták semmi pénzért. Különleges dísze maradt kakukktojásként a parasztportájuknak.

Hilárt az eleki temetőben temették el. Második felesége, Szűcs Emilia, 1939-ben, nem sokkal férje halála után, a makói kórházban, 49 évesen hunyt el. A család Makón helyezte nyugalomra. Nagymamám, aki igen melegszívű teremtés volt, gondozta Hilár sírját. Erről tanúskodik a fotó, ahol ő és a két lánya látható a sírnál. Nyughelye a temető keleti részén, a díszsirhelyek közelében volt.

Mag Józsefné Brandt Terézia leányaival a Cholnoky-sírnál

Még a múltat idézheti, hogy nagyapám a beköltözéskor megtalálta Hilár naplóját, melynek „esküvő nászéjszaka nélkül” című részére anyuka is emlékszik. Valószínű a katonai behívó miatt lehetett. Más példákat is ismerünk, hogy a jegyesek hamarjában megtartották az esküvőt a frontra indulás előtt. Milyen jó volna, ha meglenne még ez a napló!

Leszármazottakról nincs tudomása senkinek. 

A történetnek itt látszólag vége, de a világ változott, az utca a Zalka Máté nevet kapta, most Alma utca lett. A kis villa viszont még áll. A történetet szeretném folytatni édesanyám emlékeivel arról, hogy ők milyen boldogan éltek itt, ebben a házban.

A Makói Újságban megjelent gyászjelentés Hilár feleségének elhunytáról

A cikkben közölt adatokért hálás köszönetem Rybar Olivérnek, A Cholnoky család története szerzőjének. A kötet a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület gondozásában jelent meg 2021. 295. o.

Kategóriák
csoportkép emberek esemény irodalom művészet utazás

Sikeres volt a könyvbemutató

[DEUTSCH]

G. Fabulya Éva “Viszik a németeket” (auf Deutsch “Die Deutschen werden weggebracht”) c. könyvének bemutatóját az eleki Reibel Mihály Kultúrház földszinti kis termében tartották március 17-én 17 órakor.

Mivel a vendéglátók és az esemény két főszereplője, G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás szerkesztő egyaránt alulbecsülte a lehetséges érdeklődők létszámát, menet közben még jócskán kellett székeket hozni a terembe, hogy a több mint ötven, Elekről és környékéről érkezett vendég számára elegendő helyet kínálhassanak.

Ein Teil des Publikums, vierte v.l. Aloisia Finta, die eine Gewährsperson des Buches.
A publikum egy része, balról a negyedik Finta Elekné Lujza néni, aki az egyik, a könyvben megszólaló személy.

Az első előadást a szerző tartotta azokról az eseményekről és okokról, amelyek a II. világháború után az elekiek számára az ukrajnai kényszermunkához vezettek. Utána Klemm Tamás, a könyv kiadója mesélt a könyv keletkezéséről, és eközben még olyan, a saját családjához tartozó személyeket is említett, akik ugyan a könyvben nem szerepelnek, de ott voltak az ukrajnai munkatáborokban, és élményeik személyes indíttatást jelentettek számára a könyv elkészítésében való együttműködésre. Olyan titkokat és érdekes tényeket is bemutatott a vendégeknek, amelyek részben nem olvashatók a könyvben.

A jelenlévők az első és a második előadás alapján is érdekes kérdéseket tettek fel, és élénk beszélgetés alakult ki. Régi történetek keltek új életre vagy más megvilágításba.

Die Autorin Éva G. Fabulya und Verleger-Redakteur Tamás Klemm
G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás, kiadó és szerkesztő

Lehetőség volt a könyvek megvásárlására is, mellyel szívesen éltek is a vendégek.
A német kiadás a “Die Deutschen werden weggebracht” cím alatt elérhető a német nyelvű könyvkereskedelemben Európa-szerte.

A megrendeléshez kattintson a BUCHBESTELLUNG/KÖNYVRENDELÉS menüre.

Kategóriák
emberek esemény irodalom művészet politika történelem

Könyvbemutató író-olvasó találkozóval

Meghívó a “Viszik a németeket” író-olvasó találkozójára.
Helyszíne: Reibel Mihály Művelődési Központ, Elek, Kossuth utca 13.
Időpontja: 2017. március 17., 17 óra

A szerző, G. Fabulya Éva gyerekkorát Eleken töltötte, ide járt általános iskolába. Később családjával Békéscsabára költözött. Művelődésszervező és drámapedagógus lett, tagja az Országos Honismereti Egyesületnek. Több honismerettel, helytörténettel foglalkozó könyv szerzője. Az eleki kényszermunka-túlélők élményeit Nádor Mária javaslatára kezdte gyűjteni.

Az élménybeszámolók közül öt diktafonnal készített interjú, kettő pedig a résztvevők írásos élménybeszámolója. Utóbbiak közül kuriózum Kaupert Franciska naplója, amelyet szerzője a táborban, Ukrajnában írt.

Fabulya Éva: Viszik a németeket
Fabulya Éva: Viszik a németeket

A “Viszik a németeket” című könyvben az ukrajnai Krivoj Rog kényszermunka-táborainak eleki túlélői mesélnek az élményeikről… A szovjet hatóságok a háború végén összegyűjtöttek és jóvátételi munkára hurcoltak mindenkit, aki bűnbaknak számított, így a magyarországi németség jelentős részét is.
A szélsőséges körülmények és a nem megfelelő ellátás miatt sajnos sokan nem tértek vissza hazájukba.
A könyvünkben leírt hét történet az elbeszélők kitartásáról, reményéről, az élethez való makacs ragaszkodásáról szól.
Azt is megtudhatjuk, hogy a fiatalságukat mások bűneiért vezekelve a “málenkij roboton” töltő főszereplők hazatértük után miként folytatták életüket, találták meg helyüket a korabeli Magyarországon.
Tanulságos olvasmány mindazoknak, akit érdekel az 1945 utáni korszak történelme.

Kategóriák
család egyház esemény irodalom művészet vélemény

Karácsonyi gondolatok, avagy Mikulás és Jézus ajándékszóró akcióban

Univerzális a gondolat, nekünk, keresztényeknek. Karácsony lesz nemsokára. Mindenki hasonlóra gondol, mégis sokféleképpen. Mondjuk a jehovásoknak nincs, őket azért mégis ide, a keresztényekhez soroljuk. Mindegy. Azért sokunknak elég egységes kép ugrik be a szó hallatán.

Jézuska a születésnapja alkalmából mindenkit megajándékoz. Így, logikai bukfenccel, egy kisbaba. Magyar gyerekeknél luxusváltozat az egész ajándékozós buli, hisz jön a Mikulás bácsi is külön, egy kisebb ajándékcsomaggal. Előkarácsony. Iskolásoknak Mikulásbulival; kisebbeknek csoki, nagyobbaknak néha csokilikőr… szerencsés esetben nincsen gond, az osztályfőnök örül, hogy túl vannak rajta. Nemsokára téli szünet, ki kell bírni baj nélkül.

Na, te szegény Jézus, a szülinapod jó nagy fogyasztói versennyé fajult. Csak úgy csörögnek a kasszák, csipognak a hitelkártya-lehúzók, és a Jézuska segédei mázsaszám cipelik ki a nagy dobozforma ajándékokat a nagy dobozforma áruházak kapuján. Nos, a nagy rajtunk eluralkodó (dobozforma?) szeretetet ki kell valahogy fejezni, és hát ezt az emberek többsége valami módon ajándékokkal teszi. Arra pedig egy egész iparág épült, hogy ezeket meg lehessen venni.

Nekem is már a Mikulás napja előtt pár nappal el kellett kezdeni a vásárlásos műveletet, hisz a kicsik örülnek a kis csokinak, miegymásnak. Van egyféle kultusza a nagyon helyi, de méltán híres többszörös Mikulásverseny-győztes nagy szakállú bácsinak is, így sok szülő hívja meg gyermeke megajándékoztatására. Tényleg vagány Mikulás, igazi képeskönyv-megjelenéssel, épp csak az Opelt kellene rénszarvas-szánra cserélnie a teljes tökéletességhez. Ja, meg mondhatna olyat, hogy „Minä olen Joulupukki.” vagy hogy is mutatkozhatna be finnül.

Mikulás egy saját magáról készített mini vagy nagyobb csokiszobrot ad a jól viselkedő gyermekeknek. Emlékszem, gyerekkoromban nagymamám Mikulása egy kilós csokimikulásokat hozott mindhármunknak. Azoknak a talpa olyan masszív volt, hogy önvédelmi fegyvernek is megtette volna. Szétrágni szó szerint kemény meló volt. Általában a testvéreim januári szülinapjára készített csokitortákban végezték az ilyenek, legalább részben. Mama nem spórolt, ha az unokái ajándékáról volt szó.

Létezik egy városi legenda, miszerint a meg nem vásárolt csokimikulásokból visszáru lesz, majd a csokigyárak az anyagból csokinyulakat készítenek a másik nagy vallási csokiajándékozó ünnepre. Majd a csokinyulakból mikulásokat… ejnye na, remélem, strapabíró az anyag.

Gyanús vagy te nekem!
Gyanús vagy te nekem!

Talán csak nálunk, remek országunkban van ez a jellegzetes piros Mikuláscsomag-zacskó, ja, és a szaloncukor is egyfajta hungarikum-féle… Huhh, hihetetlen durván édeseket sikerült az idén kifognom. Úgy tűnik, a lényeg a nagyon cukros íz, csillogó csomagolásban, kész. Nekem úgyis kábé tilos ilyet kajálnom a nem pont cingár alakom miatt, tehát elvileg nem nagyon érdekel, de azért csak kellett a gyerekeknek meg a karácsonyfára valami. Vettem tehát egy zacskó ismertmárkás-egyszerűbbet a fára, egy zacskót a számos gyermek rokon mikuláscsomagjának feltöltéséhez, és hát, biztos, ami biztos, két kis dobozzal a legelegánsabb-legflancosabbikból – tavaly egyedül ezek bizonyultak ehetőnek, remélem, nem csalódik a család most sem.

Na, az ismertmárkás szaloncukor volt egyúttal a rettenetes is, persze, mint már említettem. A nagyon drága flancosat félretetette életem párja a szűkebb napokra… a fára majd a nemflancos túlédesből teszünk kicsit. Elhagytuk valahol a még anyám által őrizgetett réz cukorkampókat, így aztán cérnahurkocskákkal bénázva szerszámoztam fel egy zacskó szaloncukrot. A fát már feldíszítettük, jelentem, 22-én teljes díszben állt.

Más népeknél a Mikulás hozza az ajándékot. Bemászik valahogy a kéményen, előkészített harisnyákba tömködi a cuccokat. Na jó, nemrég olvastam, hogy a németeknél többféle felfogás versenyez, miszerint a Christkind vagy a Nikolaus hozza.

Fontos kérdés volt a családban mindig, mikortól lehet „lelegelni” a szaloncukrot a fáról. Ebben többféle megegyezést hoztunk, miszerint díszítés közben egyrészt szabad volt megkóstolni egyet- egyet a jobb ízekből. Másrészt viszont huszonnegyedike és Karácsony másnapja közt nem illett csokit vadászni róla. Ez alól a velünk lakó drága Mamikánk, anyai nagyanyám tett kivételt, amennyiben még szenteste közben elcsórta az első néhányat. Persze visszacsomagolta a fán, mintha még ott lenne.

Gyerekkoromban az alap szaloncukor a „Konzum” fantázianevű volt, ennek fehér fondant volt a teste, mindenféle csokimáz nélkül. A magam részéről hevenyen utáltam, de voltak kedvelői is. Jellemzője a sima édes íz, szürkésfehér szín, avagy kőkemény stílus és konzisztencia voltak. Kicsit megszáradva simán fogtörő jellege volt neki. A többi változatot ebből fejlesztették ki, és egyre-másra jöttek a különböző gyümölcsös vagy annak mondott ízű modellek. Egyszer muszájból meggyes volt az egész fa, mondhatom erősen untam a végére.

Mindig nagy sláger volt a zselés, mi gyerekek sokáig imádtuk rendületlenül. Aztán egyszer egy jobban sikerült vajkaramellás adag legyőzte ezt a vonzalmat. Ez már a rendszerváltás környékén volt, és nem sokkal később a komolyabb cukorgyárak helyzete bizonytalanná vált, így egyre-másra jöttek a furábbnál furább szaloncukrok. Ujjujj, egyszer konyakmeggy-töltetűvel díszítettük fel majdnem az egész fát. Mondjuk sok el volt pukkanva, és nem volt benne szesz igazán, de azért hatot-nyolcat befalva tuti spicces lett kicsit az ember.

Apropó ittas: nálunk sosem volt szokás a karácsonyi itóka. Újévi pezsgős koccintás igen, de karácsonykor nem emlékszem ilyesmire… egyetlen alkalommal okozott gondot a szesz. Valahogy szenteste délelőttjén jó apámat vadászni hívták a helyi társaság tagjai. Karácsony alkalmából még legyilkoltak pár szerencsétlen állatot a derék polgárok (szegények úgyse tudták, hogy a szeretet ünnepe közeleg), és emlékeim szerint mi is kaptunk pár szitává lőtt nyulat levescélokra (szőrös sörét a husiban remek meglepetés), de nem is ez volt a gond.

Hanem apu kora délutáni hazatérése után kezdtük a fadíszítést. Létra nem lévén, két konyhai hokedli egymásra tornyozásával oldotta meg a magassági munkálatokat. Sajnos a vadászat mellékhatásaként a jó barátok által belediktált alkohol hatására megszédült, és akkorát esett onnan fentről, hogy azt hittem, menten összetöri magát. De semmi baja nem lett, akkor szerencsére Jézus segített neki. Emlékszem, majdnem afféle karácsonyi veszekedés tört ki a szüleim közt, de szerencsére elsimult a dolog, és jól ment tovább minden.

Volt még egy másik emlékezetes karácsonyi mérgelődős buli, egy alkalommal ugyanis az ajándékokat trükkös módon adtam át: Az ajándékozott csak egy pici szuvenírt kapott, mellé egy cédulával, hogy a lakásban merre találja a következő ajándékot. Nos, a cipősszekrénybe rejtett cédulámat szegény öcsém sehogy se találta meg, és egyre mérgesebben nézte át a számtalan oda raktározott cipőt… segítenem kellett, hogy ne bosszankodjon tovább ezen, és megtalálja a folytatást, de azután se volt valami kiegyensúlyozott a hangulat.

A karácsonyról mindenkinek van egy-egy sztorija valamilyen emlékezetes eseményről. Egy még régebbi eszembe jutott ismét: Anyai nagymamám mesélte, hogy egyszer nála pont azon az ablakon zörgetett valaki erősen szenteste táján, ahol a karácsonyfa állt. Odament felhúzni a redőnyt, hogy ki lehet az, mire egy véletlen mozdulatra az egész fa az összes szép dísszel felborult, és szinte minden összetört rajta. Nagy vidámságot akkor nem tartottak. A pár klasszikus, háború előttire datálható karácsonyfadíszünk ennek a készletnek a maradéka. Főleg kisebbek maradtak meg, köztük egy nagyon szép kis Mikulás.

Te jó ég, de rég volt már mindez. A főszereplők már jórészt odafent a mennyben beszélgetnek rólunk…

Na mindegy, vissza a jelenbe: vettem pár szép Mikulás-szobrot csokiból, meg pár tábla csokit, szaloncukrokat, valami kis játékot, majd az áruház kasszájánál még piros zacsit is találtam nekik. Ezzel a cuccal megoldottam a mikuláscsomagos dolgot, kiadagoltam a hét kölyöknek.

Megkapták, boldogság. Minden nagybácsi-nagynéni is küldött csomagot az unokaöcsöknek-húgoknak, így egész szép csokikészlet jött létre. Ha spórolunk, húsvétig tuti bírja.

A karácsonyi ajándékok beszerzése a fentebb már említett elkerülhetetlennek bizonyuló áruházlátogatások néhány alkalommal történő ismétlésével sikerült. Mindenki kap valami szépet. Vagy valamit, ami kell neki. Vagy valamit, ami nem kell, de jól néz ki. ezek variációjából jön ki az ajándéköröm képlet eredménye.

Ugorjunk hát a szentestére. A gyerekeink kaptak drága és egyszerűbb cuccokat, persze a játékoknak örülnek leginkább. Szinte törvényszerűen a legegyszerűbbekkel játszottak a legnagyobb örömmel. Remélem, eltartanak egy jó ideig. Kisebbik fiam néha földhöz vág ezt-azt, hát meg kellett kérnem, hogy az új tűzoltóautóját kímélje kicsit jobban…

Azért énekeltünk Mennyből az Angyalt, és pár másik dalt is, mert nálunk nem csak a karácsonyfa alatti ajándékátadásból áll a szertartás. A gyerekeknek azt meséltük, hogy a Jézuska angyalai hozzák az ajándékot.

Karácsonyi hangulat a templom előtt
Karácsonyi hangulat a templom előtt

Családunk rendszeresen jár templomba, egy ministránst is adunk lányunk személyében a misékre. Mostanában a gyerekek állandó megfázása miatt sajnos egy jó negyedéve nem voltunk, mivel inkább itthon maradunk, minthogy újra betegek legyenek a benti hidegben. Sajnálom ezt, szívesen mennék, hisz néha nem árt egy kis lelki megnyugvás, és elvileg az egyházi kórusban is énekelünk. Sajnos ez már egy jó ideje csak jelképes a részünkről. A mai éjféli mise is kimarad, már alszanak a gyermekek, és nem vonszoljuk el a két-három éves kicsiket a hidegben. Majd ha nagyobbak lesznek.

Nemrég fejeződött be a belső festés, ami jelentősen javítja a templom hangulatát. Az iskolás gyerekek koncertje alkalmából meggyőződtem szépségéről. A plébános úr igazán jó prédikációin túl ezért is érdemes ellátogatni az ünnepi misékre!

Az iskolás gyerekek koncertpróbája a szépen felújított templombelsőben
Az iskolás gyerekek koncertpróbája a szépen felújított templombelsőben

Családi főzőverseny vette kezdetét a nap folyamán, aminek eredményét este kellett volna elfogyasztani, természetesen csak kb. háromszorosa a kajamennyiség annak, amire a család képes. Most Újévig kihúzzuk valahogy, az tuti. Halászlé, sült hús, vega fasírt, kaszinótojás, rengeteg sütemény jellemezte a menüt. A felét sem tudtam megkóstolni.

A gyerekek 11-ig bírták, mindjárt átteszem őket a tévé előtti pozícióból az ágyukba.

Szeretem a karácsonyt, a fenyőfaillatot, és a hétköznapi gondoktól való pillanatnyi elszakadást. A szeretet ünnepét. Tegyünk félre minden mást, maradjon a szeretet a lényeg! Még csak a szenteste volt, mindjárt jön az igazi!

Egyébként pedig, drága Jézus, boldog születésnapot!

Jó éjszakát, boldog Karácsonyt mindenkinek!

Kategóriák
csoportkép egyház emberek esemény irodalom művészet színjátszás zene

Betlehemezés Eleken

Az eleki katolikus egyházközség ifjoncai betlehemező körúton járják városunk utcáit.

A felvételeket Tóbiás Sándornak köszönhetjük.

Kategóriák
irodalom iskola vicces

Elek, merre keresselek?

“Blickfangos” címre bukkantam a minap az egyik könyvesboltban. Vajon mire vonatkozik a kérdés?  Elek  földrajzi fekvésére, netán hajdanvolt nagyságára, jelentőségére?

Bosnyák Viktória: Elek, merre keresselek?
Bosnyák Viktória: Elek, merre keresselek?

Kategóriák
emberek esemény háború irodalom politika történelem

Az élet és az irodalom – Gondolatok Cseres Tibor: Elek és Krivojrog között c. novellája kapcsán

Érdekes és megtisztelő kérés érkezett Wittmann Attilától: “Szeretném, ha írnál egy cikket az “Elek és Krivojrog között” című “cikksorozatomhoz”, pontosabban Cseres Tibor részletekben közölt novellájához. Elbizonytalanodtam, hogy mennyire tekinthető biztos forrásnak ez az írás. A dátumok és nevek ugyanis nem pontosan egyeznek meg a más forrásokban fellelhetőkkel”.

Bár személyesen nem ismerjük egymást Wittmann Attilával,  az “elekfoto”-n korábban több témában is kiegészítették egymást írásaink. Ezúttal a magyarországi németek elhurcolásának január 19-i emléknapja különös aktualitást is ad a “malenkij robot”-tal kapcsolatos cikkeknek.

Nos, az időpontok és a név megváltoztatása minden bizonnyal tudatos Cseres Tibor részéről, aki műveiben a múltbeli eseményeket az irodalom eszközeivel dolgozta fel. A “biztos”, hiteles források,  az írott dokumentumok elemzése a történettudomány dolga. Nagy kérdés persze, hogy egy-egy korszakból ezek közül mennyi maradt meg, ezért fontosak a szemtanúk elbeszélései is.

Kategóriák
emberek esemény gyász háború irodalom művészet politika történelem utazás

Cseres Tibor: Felhők fölött száll a sas…. avagy Elek és Krivojrog között (1.)

Karácsony másodnapján kora reggel fehér bekecses géppisztolyosok vették körül a falut. Kettesével a kivezető utakat, utcákat szállták meg – a kertek alatt is párosával járőröztek.

Aki vendégségbe érkezett tegnap, annak sem nyílt menekvés.

A megszálló osztály őrnagy parancsnoka tolmácsostul a községházán rendezkedett be, szállásolta el magát.

Az odamerészkedő kíváncsiak hamarosan megtudták, hogy a bundisták összegyűjtésére érkeztek a biztonsági szolgálat fehér bekecses emberei.

  • A folkszbundisták? – jelentette és kérdezte egyszerre Kern János. – Azok az őszön mind nyugatra mentek, amikor, vagyis mielőtt önök, elvtársam, elfoglalták falunkat.

Az őrnagy előbb az elvtársozást kifogásolta, majd hitetlenkedett, hogy bundistáknak írmagjuk sem maradt volna.

  • Kérem szépen – mondta Kern -, egy csakugyan itt maradt közülük, a Schultz Nándi. Mint jó kapitány, ő maradt utolsónak, de még idejében elszekereztette családját felmálházott két országos járművön. Maga lóháton kísérte övéit. De valamikor eszébe ötlött, hogy egy kis bőrtáskában itthon felejtette az összes iratait, köztük az érettségi bizonyítványát. Nagyon büszke volt rá, hpgy a csabai Rudolf trónörökösről elnevezett reálgimnáziumban valamikor kitűnően érettségizett. No, erre fizetett rá. Mire hátizsákjába csúsztatta iratait, Eleket már körülzárták az elvtársak. A gulyakútnál tűzharcban esett el. Nagy német volt, de állítólag azzal a magyar kiáltással adta ki lelkét: „Jaj, anyám!” Ott földeltük el.

A tolmács lassan, lelkiismeretesen fordította Kern szavait, s mikor az elvtárs megszólítás újra előkerült, tiltakozásul az őrnagy asztalra zuhintotta teli pisztolytáskáját.

  • Mondtam már, hogy ne elvtársozzon, ahhoz maguknak nincs joguk. Azonkívül: ennek a Schultznak senkije sem maradt itt?
  • Az öccse, de az eleitől fogva hümós volt.

Ezt a tolmács nem értette.

  • A hűségmozgalomnak volt a tagja – legyintett Kern.
  • Az meg micsoda?
  • Éppen ellenkezője a volksbundnak. Azok Hitler-ellenesek voltak. Akadt is bajuk azoknak, akik nyíltan mertek a Bund ellen agitálni.

A tolmács szaván-arcán s az őrnagy képén is látszott, nem sokra értékelik a hümót. Ezt Kern nem hagyhatta, minthogy maga is ellenállt a Bundnak.

  • Még tavaly jött egy civil úr a magyar kémelhárítóktól, s közölte a hűségmozgalom helyi vezetőjével, Reibel Mihály apátplébánossal, hogy a német SS és a Bund atrocitásaival szemben a magyar állam nem tud védelmet biztosítani számukra.
  • Tehát maguk kémelhárítókkal is paktáltak – csapott ismét az asztalra az őrnagy.
  • Igazából én nem tárgyaltam, nem is tárgyalhattam velük, mert én szociáldemokrata voltam, mint MÉMOSZ-tag, és abban az időben internálótáborban.
Kategóriák
esemény irodalom modern művészet

Enni vagy tányérra kerülni

Izgalmas hír kezdett keringeni nem olyan rég a Facebook felületén: nemsokára megjelenik T.S. Thomas, azaz Tóbiás Sándor első műve, a Londinium hercege. A beharangozó alapján már kiderült, hogy nem mindennapi sztoriról van szó.

A történet egy elképzelt jövőbeli katasztrófa utáni Angliában, pontosabban annak fővárosában, Londiniumban játszódik. A társadalmi élet meghatározó tulajdonsága, hogy a gazdagok szinte bármit megtehetnek, a szegények viszont folyamatosan az életükkel játszanak. Ez így még nem annyira rendkívüli, viszont a bármit megtehet legfontosabb velejárója, hogy a gazdag emberek – szegény embereket esznek!

Főhősünk, Demetrius, éppen erre készül – no nem arra, hogy ő is gazdag legyen, és másokat, hm… vacsorára hívjon főételnek, hanem épp ellenkezőleg, ő szeretne főétel lenni, a családjának juttatandó plusz ellátás reményében. A történetbeli szegények részére ugyanis az egzisztenciális mentőövet nem valamiféle hitelfelvétel, hanem az jelenti, hogy a bátrabb családtagok főételnek szegődnek el, és húsukért cserébe a nemesség megsegíti szegény családjukat.

Az első lehetséges alkalommal rendeltem egy példányt a könyvből – nemsokára megérkezett, igényes kivitelben, majd’ hatszáz oldal tömény történettel.

A saját bevallása szerint menthetetlenül megrögzött filmnéző szerző jó képi fantáziája – képzett grafikusként ez nem meglepő – remek mesélési készséggel párosul, így az ember szinte falja (hm, ez csak egy papírkönyv, mily szerencse!) a történetet. Tény, hogy nem lehet könnyen letenni ezt a könyvet, jómagam három nap alatt végeztem vele (nocsak, milyen durva kifejezés…).

Kedves Sándor, ha egyszer valami bátor emberek megfilmesítik ezt a sztorit, és meghívsz a bemutató vetítésre megint, mint anno a Közúti karbantartókéra, én ezt a filmet nem fogom tudni megnézni, vagy esetleg akkor, ha előtte és utána pár hétig teljesen vegán életmódra térek át.

Demetrius egészen változatos kalandjai a zabálás vagy felzabáltatás kérdése körül a saját nézőpontjából kerülnek bemutatásra, némileg fűszerezve a másik főszereplő naplóbejegyzéseivel, aki egyébként nem sokat beszél. Egy igazi romantikus szerelmi történet bontakozik ki a borzongató kalandok közepette, tudniillik a főhős, annak rendje és módja szerint, beleszeret a főgonosz polgármester leányába. Tessék csak megnézni, itt is vagyunk a Rómeó és Júlia világában, némiképp újragondolva. A nemesség imádja Shakespeare-t, a főgonosz polgármester neve és lakhelye is a Globe.

A gond csak az, hogy Demetriust elvileg a világszép leány esküvőjén kellene főfogásként elfogyasszák. Eredetileg ezzel a szándékkal indult útnak, megmentendő a sugárfertőzött peremvidéken nyomorgó családját. A történet feszültségét ez adja meg – sikerül-e a főhősnek célját elérni, vagy nem? Az ember szurkol neki, hogy ne egyék meg a kellemetlen nyershús-fetisiszták mindjárt a könyv első harmadában, és hát azért mégiscsak olyan zabálnivaló a kis vörös menyecske (böff, izé, hát bocsi, ez egy ilyen sztori…), hogy hátha vele is lesz valami happy end? No de az eredeti – nem kicsit bizarr – happy end a lakomán ínyencfalatként való részvétel lenne!

Ebben a történetben jó sokan meghalnak, de nincs temető. Rozoga templom van, de semmi temető. De ha lenne, a nagykapu felett talán a „Feltálalunk!” feliratot lehetne olvasni…

Az ember kicsit még kétségbe is esik, mert nem tudja, hogyan drukkoljon a protagonistának. Végig többféle cél van, hisz a megevés aktív vagy passzív oldalán kívül a szerelmi szál is fut. Jóérzésű olvasók – amennyiben nem sötét lelkű hentesek – talán azt gondolják, hogy azért mégiscsak a kis vörös Abigail meghódítása felé kellene billenjen a mérleg. Nehéz a legvágyottabb célért szorítani. Egészen a végéig kétséges, hogy mi fog történni.

A szereplő egyfajta fejlődésen is átmegy, a régi Demetrius egy új Demetriussá változik. A shakespeare-i időket időző életet folytató nemesség életmódja beszippantja, és fokozatosan maga is átváltozik… az egykoron vegetáriánus parasztfiú elegáns modort vesz fel beszédében, és egyszer csak húst eszik, anatómiai megnevezésekből elkészített precíz menü alapján… Vajon eléri-e célját?

Színház az egész világ, vallják a Shakespeare-rajongó kannibálok, és dinamikusan változik a célok elérésének reménye. Hatalmas fordulatok és meglepetések, jó sok hússal.

(V)egyék meg, ez a könyv ugyanis jó! Gyenge gyomrúak óvatosan fogyasszák!

Félelmetes módon a borítóra azt írta rá Sándorunk, hogy ez itt a trilógia első része… nos, akkor várjuk a második és a harmadik fogást! (Kíváncsivá tesz, hogy miként lehet ezt még fokozni… nyamnyam).

Jó vaskos kötet a Londinium hercege
Jó vaskos kötet a Londinium hercege

A könyv, amiről ez a cikk szól: T.S. Thomas: Londinium hercege. Athenaeum, Budapest, 2015.

Klemm Tamás

Kategóriák
archiv csoportkép emberek esemény irodalom iskola Rapajkó színjátszás

Egy régi óvodai kép

Tisztelt Szerkesztőség!

Eleki gyermekkorom legkedvesebb képe a mellékletben szereplő óvodai
csoportkép.

Kató óvó néni tanította be nekünk (azt hiszem) a karácsonyi műsort, amelyről
a kép készült. A Hősök útján volt az óvoda. Sok arcra emlékszem, a nevekre
kevésbé, de biztos vannak még Eleken, akik magukra ismernek.

Eleki óvodások 1948-ban
Eleki óvodások 1948-ban

A bal szélen Gáspár Etelke (Bimbi), előtte az egyik Kemenes kislány, a jobb
szélen Szigeti Klári van. Én a sötét csokornyakkendős (matrózinges) kisfiú
(úgy emlékszem Csapó Miki) párja vagyok a középvonaltól jobbra (Orosz Anna).

Ez az előadás 1948-ban lehetett.
Azt énekeltük:
“Kiskefe, poroló, tollseprű.
Szobalánynak lenni nem könnyű.
Az én nevem máskép szobacicuska.
Megterítek s készen van az ozsonna.”
… és táncoltunk hozzá.

Szeretettel küldöm.

Boldog, békés új esztendőt kívánok: dr Bagyinszki Jánosné (dr Orosz Anna)

Ezen levéllel együtt természetesen egy fotó is eljutott hozzánk,  így örömmel teljesítjük dr. Orosz Anna kérését.

Köszönjük.

Rapajkó Tibor