Mint azt korábban már megtudhattuk, Elek külterületén az Újmajornál egy “vár” nyomait lehet látni a Google Earth légifotóin. Erről korábban a BEOL is beszámolt:
Bácsmegi Gábor régész elmondta, hogy egy projektet szerveznek ennek a romnak a feltárására és részletes kutatására. Hogy ezek a falmaradványok a jánosegyházi palánkvár, vagy egy másik kastély maradványai azt majd a kutatás remélhetően megválaszolja.
A “palánk vár”?
Érdemes elgondolkodni azonban azon, hogy egy régészeti feltárást követően mi lesz a falmaradványokkal? A régészek a feltárást követően az árkokat, gödröket visszatemetik és jobb híján megindulhat a mezőgazdasági munka. A folyamatos művelésnek köszönhetően sajnos ez a “kincs” idővel az enyészeté lesz.
Ha valamilyen úton-módon sikerülne megőrizni a romokat, a területet kivonni a mezőgazdasági művelés alól, akkor akár még egy történeti emlékhely, egy helyi nevezetesség és látványosság is lehetne a romból.
Csak sajnos ehhez pénzre van szükség. Vannak pályázati lehetőségek, turisztikai fejlesztések…. de ehhez akarat is kellene. Most még messze a feltárás, van idő ezen gondolkodni és mérlegelni a lehetőségeket.
Elek területéhez tartozik Jánosháza puszta is. A Lőkösháza felé vezető úttól balra (Lőkösháza irányába) eső rész viseli ezt az elnevezést. Korábban ezen a területen volt a Jánosegyháza nevű település, innen származik mai elnevezése is.
Az interneten kering egy fénykép, amely mindenki számára elérhető. Állítólag a törökök által létesített jánosegyházi palánk vár látható rajta, ahonnan Gyula várát ostromolták.
Újmajor és környéke, jobbra lenn a “vár”
A Jánosegyháza neve a János személynévnek és az egyház ’templom’ főnévnek a birtokos szerkezete. Eredetileg olyan templomos falu lehetett, melynek egyházát egy János nevű birtokos építette. A későbbi Jánosháza elnevezés már csak a korábbi Jánosegyháza név rövidülése. 1415-ben egy családi névben került elő neve. Simándi István 1479-ben Dóczi Imrének zálogosította el. Földesurai közé tartozott 1481-ben Csályai István, 1487-ben pedig a Hathi család. 1488-ban a falu jobbágyai az ottlakaiakkal együtt a földváriakra támadtak. 1497-ben Tálas András hatalmaskodott Jánosegyházán. 1509-ben Czibak Imre is földesurai közé tartozott. 1552-ben a Gaál család kapta.[1]
1552-ben Temesvár eleste után a megye déli részén már a török volt az úr.[2] A törökök 1553-ban kísérletet tettek a gyulai vár elfoglalására. 1553-54-ben Aldin Ferenc építőmester dolgozik a várban. Gyula elfoglalására újabb sikertelen török kísérlet 1556-ban volt.[3]
Gyula ellen csak úgy remélhetett sikert a török, ha előbb Világosvárt, Boros-Jenő, Pankota és Dézna várakat is megszerzi. Béke lévén, ágyúkkal nem mehetett sem ezek, sem Gyula ellen. Világos és Pankota közt már 1558. nyarán építtetett egy palánkot, míg ugyanakkor Gyulával szemben egyszerre hármat is emelt, Erdőhegyen, Jánosházán és Varsándon. Mágócsy fegyverre szólította a környék nemességét s jobbágyságát, úgy, hogy rövid idő alatt 4000 ember állt csatakészen a gyulai táborban. Mágócsy azonban, ki pedig már febr. 2. óta készült arra, hogy megmérkőzzék a lippai szandzsákbéggel, ily tekintélyes sereg élén sem akadályozhatta meg, hogy három palánk el ne készüljön. Szept. 19.-én a siri, erdőhegyi és jánosházi már be volt fejezve, s Mágócsy, elkedvetlenedve, fölmentetését kérte a bécsi udvartól. “Kérjük az Istent, — sóhajtott Verancsics egri püspök november 24.-én — tekintsen le Gyulára. Mert ha ezt is elveszítjük, elvész minden a Tiszáig; az Egert környező földet kastélyokkal s őrséggel rakják meg a törökök.”[4]
Ez jól bizonyítja, hogy milyen jelentőséggel bírt Jánosháza. A törökök csak innen kiindulva tudták támadni a gyulai várat, aminek bevétele egyenes utat jelentett a Tiszán át Egerig. 1559. elején már széltére beszélték, hogy Lippáról, Siriből, Jánosházáról és Erdőhegyről mind több falut hódoltat be a török tímárnak, miért is Verancsics püspök komolyan intette Ferdinánd fiát, Miksa herceget, hogy a Világos és Gyula előtt épített várak lerontását portai követe által is sürgesse. Új szandzsákbéget kapott Lippa s új kapitányt Gyula; de míg ez, Bornemisza Benedek, sikkasztással vádolta Mágócsyt, ki 47,000 forintról valóban nem tudott elszámolni, addig az új bég, Bag, meddő szemrehányások helyett, roppant faanyagot hordatott jobbágyokkal Jánosházára, hogy a kastély építését teljesen befejezze.[5]
Egy 1560. évi magyar levél szerint azonban (Magyar Levelestár, I. 376.) a jánosházinál közelebb egy kastély sem volt Gyulához.[6]
Palánkja 1560 nyarán leégett és a törökök elhagyták. 1561-ben Bánrévi László és Móré Boldizsár négy portát bírtak Jánosegyházán.[7]
Szulejmán szultán1566 nyarán a fősereggel megostromolta Szigetvárt, míg Gyula alá Petraf basa 32 000 emberrel érkezett. Az ekkoriban már elavultnak számító várat (magas, keskeny falak, kör alakú rondellák) a csekély védősereg Kerecsényi László vezetésével 9 hétig tartotta emberfeletti erőfeszítéssel, bár a felmentésre semmi reményük nem lehetett. A rommá lőtt várat két hónap ostrom után feladták, de a szabad elvonulást ígérő török – mint oly sokszor – itt is lemészárolta a magukat megadók többségét. A gyulaiak többsége elhullott az egyenlőtlen harcban. A török őrséget tartott a várban, és megszervezte a gyulai vilajetet. [8]
Jánosházát 1567-ben 35, 1579-ben ugyancsak 35 család lakta, akik 6685, illetve 8300 akcse adót fizettek. Hozzá tartozott Fenék puszta.[9]
A település a tizenöt éves háború idején pusztult el.[10] (1591-1606). Mint oly’ sok magyar falu Jánosháza sem lehetett tanúja a török kiűzésének és a gyulai vár 1695-ös visszafoglalásának. Végül a török uralom után nem került „újratelepítésre”.
A “palánk vár”?
Már csak az a kérdés, hogy valóban Jánosegyháza palánkvárát lehet-e látni, vagy esetleg egy régebbi (korábban épített) vár maradványai rajzolódnak ki előttük…. erre csak a régészek adhatnak választ.
Wittmann Attila
Felhasznált irodalom:
[1] Dél-Alföldi évszázadok: A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban (szerk: Blazovich László) 142 – 143 o.
Aki nyitott szemmel járkál az bizony sok érdekességre lelhet a településen. Gyerek korom óta tudom, hogy a Zalka Máté utcában az egyik ház előtt egy malomkő hever díszként. Furcsa, de a korábbi “malmos” bejegyzést olvasva tudatosult csak bennem ez igazán. Mondhatnám, akkor ébredtem csak tudatára, hogy vajon ez a malomkő, hogy kerülhetett oda…. merre “szolgált” korábban….. mi lehet a története….
A malomkő, az utca része.
Ezekre a kérdésekre a választ még meg kell találni, még utána kell járni. De ez már egy másik történet lesz.
A szép időjárással együtt a traktorok is megjelentek a földeken. Megindult a “mezőgazdasági élet.”. A földmunkálatoknak köszönhetően a földben rejtőző “titkok” is elő-elő bukkannak. Így volt ez idén tavasszal is….
Gránátok
Három darab magyar II. világháborús 40 mm-es páncéltörő gránát került elő és egy darab -ezekhez tartozó- hüvely. Mivel a gránátok veszélyesek voltak, ezért a rendőrség értesítése után körbe lettek szalagozva. A tűzszerészeket már a rendőrök értesítették.
Fontos tudni, hogy ezek az eszközök még tökéletes állapotban is veszélyesek. Ha pedig a földben rozsdásodtak 50 évig, és ne adj’ Isten még az eke is megsértette őket, akkor pedig még véletlenül sem szabad őket piszkálni. A robbanószereket arra tervezték és gyártották, hogy embert öljenek. Ha teszik a dolgukat akkor veszélyesek, ha pedig valamilyen “üzemzavar” miatt visszamaradtak, akkor pedig nem csak életveszélyesek, de még kiszámíthatatlanok is! Soha senki ne nyúljon ilyen tárgyhoz!
Az ünnep eredetét az 1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza. Itt mondták ki először, hogy nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni.
Az I. világháborús emlékmű mécsesekkel, 2011. november 1.
Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény, mely a hősök emlékünnepének megrendezését hét pontban szabályozta. A honvédség számára ez az 1925. május 1-én kiadott, 2519. sz. körrendeletben jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét.
Az Eleken hősi halált halt II. Világháborús magyar katonák síremléke
Végül 1945 után már a magyar hősökre egyre kevésbé lehetett megemlékezni. A II. világháború is kényes téma lett. De Eleken minden évben halottak napján gyertyák százai őrizték az emléküket, dacolva a rendszerrel és leróva a tiszteletet. Hiszen ezek a csodálatos emberek nem kevesebbet mint az életüket adták a Hazáért.
Amíg őrizzük emléküket, addig nem volt hiába való ez az áldozat … értünk.
Gondolom sokan tudják, hogy a régi Tanácsháza volt a Főszolgabírói hivatal is. Szerencsére erről is maradt fenn fénykép.
Főszolgabírói hivatal és Járási menház.
A régi Járási menház pedig ma Szociális Otthonként üzemel a Petőfi utcában. Ez az épület egy rövid ideig megyeházaként is üzemelt, amikor Trianon után Csonka Arad Vármegye megyeszékhelye lett a település.
Azért szeretem a képeslapokat, mert a rajtuk lévő kép olyan mint egy időkapszula. Egy korabeli pillanatot örökít meg, egy apró mozzanatát, hangulatát adja vissza a letűnt időnek. Ha pedig a képeslapot “használták” is, akkor még akár egy-egy személyes történetbe is betekinthetünk, érdekes információkat olvashatunk.
Sajnos nem minden esetben tudom a kiszemelt képeslapot megszerezni. Így történt ezzel a lappal is.
A lőkösházi úti malom.
Minden képet lementek, ami Elekkel kapcsolatos, így most mégis tudunk gyönyörködni benne.
A malmot azóta már átépítették és nem így néz ki. De ez a képeslap megőrizte az épület korabeli arculatát.
Janecskó János igazgató úrtól érkeztek kiegészítő képek a Békakirály című gyermekszíndarabról, amit az eleki Általános Iskola tanulói – odaadó tanári felkészítéssel – 1958-ban(?) mutattak be.
Az 1960-as években újjáéledő eleki német hagyományok mókamestere, egyik lelkes szervezője a Treszi házaspár volt. Ötleteik, jókedvük és sok önzetlenül végzett munkájuk hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a farsangi felvonulás, de az egyedinek számító böjtközepi „mita in dr fasta” szokása is máig fennmaradhatott Eleken.
Treszi Ferenc és Mester György (balról 1. és 2.) tojást gyűjtenek az egyik háznál a böjtközepi vacsorához. Ethnographia 1968, 17.
elekfoto 