Arad vármegye térképét böngészgettem amikor rátaláltam egy bizonyos Báró Tomassion majorra. Valószínűleg a major a tulajdonosáról kaphatta nevét viszont érdekes, hogy soha senki nem hallott még ilyen nevű báróról a környéken.
Valószínűleg rövid életű lehetett a major, ugyanis csak ezen az 1910-es térképen jelölték, se előtte se utánna nem találtam meg más térképeken.
Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Arad_v%C3%A1rmegye
Wittmann Attila
Újtelepen sétálva tűnt fel ez a szép állapotban fennmaradt sínszál. A híres erdélyi vasműben készült 1879-es példány jó eséllyel az eleki hév-vonal anyagából származik, hiszen a vasutat 1882-ben avatták.
Jelenleg az újtelepi bolt nagykapujának jobb szárnyát tartja, így menekülhetett meg a kohó tüzétől évtizedeken át.
Nem, a cím nem elírás. A Vöröskereszt fényképes eltűntek listájában keresgéltem a II. világháborúban eltűnt katonák közt, amikor megtaláltam Guthier Ludwig nevét, aki 1906.12.23-án született és 1944. szeptemberében tűnt el Elleknél. Gondoltam ez elírás, egyértelmű. De a “jó kutató” mindennek utánajár, így beütöttem a google-ba, hogy “Ellek”…. és lám….
Forrás: http://www.weather-forecast.com/locations/Ellek/forecasts/latest
Íme az Ellek nevű település Törökországban.
Az persze tény, hogy a II. világháborúban -pláne 1944-ben- sem a magyar, sem a német katonák nem harcoltak ott. Vagyis az adatbázisban természetesen elírták a helység nevét, de érdekesség, hogy még így is létező településnevet olvashatunk.
Wittmann Attila
“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
A szöveg egy korábbi írás folytatása:
GYERMEKSORSOK – Lassan megtörik a jég… Az eleki Wittmann György története
Mester Klára
A Bánhidy kastély a II. világháború után iskolaként üzemelt tovább. Egy elég kis létszámú osztály járt ide. Ezeket a képeket az internetet böngészve találtam meg.
Íme a kastély iskola. Ezt a címert 1957-et követően vezették be, tehát a kép biztosan 1957 után készült.
Eleken is él még olyan személy aki bizony ebbe az iskolába járt egy rövid ideig. A képek megtalálhatóak:
https://gallery.hungaricana.hu/hu/Fortepan/38242/?img=0&bbox=-1524%2C-3220%2C6524%2C48
https://gallery.hungaricana.hu/hu/Fortepan/38245/?img=0&bbox=-1891%2C-4128%2C8547%2C112
Kapcsolódó cikkeink:
Wittmann Attila
A korábban Arad vármegyei település ma Románia területén található, Borosjenőtől 20 km-re északra. Első hallásra senkinek nem mond ez a településnév semmi különöset. Azonban a történetét böngészve két érdekességre is rábukkanhat az érdeklődő.
A wikipédia szerint:
“A település hányatott sorsú, többször újratelepítették. 1828-1838-ban Fascho József, báró Bánhidy Antal, Vásárhelyi János és gr. Königsegg szerezték meg a kincstártól, majd román és Békés és Bihar vármegyei jobbágyokat telepítettek be.”
“Míg 1854-ben Almáskamarásról és Szentmártonból német földműveseket telepítettek be, és ekkor alapították a római katolikus plébániáját is.”
A vasútállomás épülete 2012-ben. (Forrás: internet)
Az 1828-1838-as betelepítésben Bánhidy Antal és Vásárhelyi János is részt vett. Báró Bánhidy Antalnak a mai Lőkösháza területén voltak birtokai és kastélya. Vásárhelyi János volt a mai Vásárhelyi-Bréda kastély építtetője, aki szintén birtokkal bírt Lőkösháza területén. Az biztosan állítható, hogy ezen betelepítéskor jó eséllyel az akkori Elek területéről is költöztethettek oda jobbágyokat.
Mint tudjuk sok eleki származású él Szentmártonban és Almáskamaráson (amely települést eleki németek telepítették újra). Szinte biztos, hogy az 1854-es betelepítés őket is érintette.
Így vélhetően ma is élnek eleki német származásúak Csermőn.
A 2002-es népszámlálás szerint azonban a magukat német nemzetiségűnek valló lakosok száma már csak 16 fő az 1824-ből.
Számomra az az igazi “testvértelepülés” ahol őseink másik ágának leszármazottai laknak. Mondjam azt “unokatestvéreink”, hiszen közös ősöktől származunk. Ilyen például Lőkösháza, Ottlaka, Szentmárton, Álmáskamarás és most kiegészíti a sort Csermő. Igaz a magukat német nemzetiségűnek vallók száma folyamatosan csökken ezen a településeken, de mindettől függetlenül az őseit senki sem tagadhatja le.
Wittmann Attila
Forrás:
Elek történetéhez részben a Bánhidy család sorsa is kötődik, hiszen a mai Lőkösháza területén -ami egykor Elek területéhez tartozott- volt megtalálható a Bánhidy kastély. A kastélyról “Ami már nincs – a Bánhidy – család kastélya” címmel Rapajkó Tibor barátunk korábbi írásában már olvashattunk.
A napokban egy kisebb kutatásom kapcsán “futottam össze” újból a Bánhidy családdal, így gondoltam összegyűjtök pár információt, hogy kik is voltak ők.
A wikipédiát böngészve találtam rá a család rövid történetére:
A Bánhidyak jobbágy ősei Nyitra vármegye területéről származtak, a család első ismert tagjai Ferenc és György testvérek, akiket 1718-ban a nyitrai káptalan felmentett a jobbágyi kötelezettségeik alól. Még ugyanabban az évben, 1718. december 4-én III. Károly nemesi rangra emelte őket a Rákóczi-szabadságharc alatt tanúsított lojalitásukért. A nemességet szerző Ferenc két fia vitte tovább a család nevét, József a későbbi bárói ágat, míg Gáspár a köznemesi ágat alapította. József unokája, Antal, Arad vármegye főszolgabírája, majd alispánja volt,1840-ben királyi tanácsos lett, 1859-ben osztrák birodalmi báróságot is kapott érdemeiért. Ezt a bárói címet Antal legidősebb fia, Albert nevére 1875-ben Magyarországra is kiterjesztették. Albert Csanád vármegye főszolgabírája, később pedig alispánja is volt. Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen és 1848-ban Pesten is képviselősködött, 1865-ben pedig vármegyéje főispánjává nevezték ki. A család talán legkiválóbb tagja Béla politikus és újságíró volt. A bárói ág sajnálatosan Bánhidy Antallal 1929-ben kihalt.
Hogy ki is volt az a Simándi báró Bánhidy Béla Antal Imre (Makó, 1836. február 17. – Arad, 1890. június 18.)?
Bánhidy Albert báró, Csanád vármegye képviselőjének fia volt. 16 éves korában (1852) félbeszakította iskolai tanulmányait és katona lett. Részt vett az 1859. évi olasz hadjáratban, mint az 58. gyalogezred főhadnagya; de a hadjárat befejeztével otthagyta a katonaságot és birtokára vonultArad vármegyébe.
1865-ben főjegyző lett ugyanott. 1875-ben mint a kisjenői kerület képviselője jelent meg a képviselőházban. Bosznia megszállása után több társával együtt kilépett a Szabadelvű Pártból és megalakította a Független Szabadelvű Pártot, melynek vezére lett. Később a Független Szabadelvű Párt fúzióra lépett a Jobboldali Ellenzékkel s létrehozta a Mérsékelt Ellenzéket, melynek elnöke is volt. Már a következő választásokon elvesztette mandátumát, de a politikában még részt vett a budapesti lapokba írt cikkeivel. Tagja volt a magyar–franciabiztosítótársaság igazgatóságának s később egészen az üzleti és gazdasági élet foglalta el. Később Aradra költözött és a Riunione Adriatica di Sicurtà biztosítótársaság főügynökségének volt vezetője; ezenkívül egyik elnöke volt a Tiszavölgyi Társulatnak, s elnöke volt a Csongrád-balparti Ármentesítő Társulatnak.
Két gyermeke született:
A család köznemesi (tovább élő) ágának tagjai Eleken is megfordultak, amely látogatásukról a “Nem csak a Bánhidy-címerről” című cikkünkben Rapajkó Tibor egykori szerzőtársunk és kitűnő helytörténészünk is anno beszámolt.
Jól látni, hogy a család története mennyire kapcsolódik Arad és Csanád vármegyékhez. A birtokaik ezen vármegyék területein helyezkedtek el és ezért nekik is itt volt az otthonuk. A lőkösházi földjeiken pedig elekiek éltek és dolgoztak.
Forrás:
Kapcsolódó cikkeink:
Wittmann Attila
Ha szeretnénk felidézni, milyen lehetett Elek főtere a 20. század első felében, segítségünkre lehetnek a Mag József egykori üzletéről készült fényképek.
Manapság egyre divatosabb a “retro” irányzat. Ez a hirdetőtábla minden esetre átvészelte a történelem “divatirányzatainak” változásait …
… és még ma is egészen jó állapotban van.
Wittmann Attila
Gondolom sokan elmentek már ezen tábla mellett. A gyulai Pándy Kálmán Kórház Semmelweis utcai bejáratánál jobb oldalon, a portás fülkével szemben található, a történelem eme régi morzsája.
Wittmann Attila
elekfoto 