“Ami az egyik embernek szemét, a másiknak kincs.” ez a mondás jutott az eszembe, amikor minap a gyógyszertár mellett egy közterületi hulladékgyűjtőt vettem észre.
Gyermekkoromban több ilyen kuka is látható volt az utcákon, de mára már talán ez az egyetlen darab maradt belőlük. Furcsa, hogy már ez is “régiség”.
Wittmann Attila
Itt a december, a kémények füstöt pöfékelnek, szürke, ködös az idő. Milyen szépsége lehet ennek az évszaknak?
Lukács Viktor ilyenkor sem adja fel, hogy megkeresse a természet és az időjárás által nyújtott szépségeket és megörökítse azokat.
Az anyagaimat rendezgetve találtam rá, egy régi gépelt oldal fénymásolatára, így szeretném most közkinccsé tenni -pár fényképpel fűszerezve- Mátyási Károlyné óvónő írását a “Hősök kertjének” történetéről.
A Kálvária történetét nagyon részletesen taglalja a Tanulmányok Elek történetéhez II. kötetében Vígh Károly – Az eleki katolikus hitélet és oktatás története 1724-1948 között című munkája. “Az 1835. évi canonica visitato szerint Eleken már volt kálvária, melyet a település szélén emeltek a hívek. … A keresztút első állomása 1844-ben még a legelőhelyen volt, mely területet 1870-es évek elején osztottak ki házhelyül, s 1924-ben Strifler József tulajdonát képező 503. számú háznak a helyén állt (a mai Kígyó utcában). Az első állomástól húzódott a többi oszlop dél felé, a zsellérföldön át a homokbányákig.“
De pontosan hol is volt a régi Kálvária? Fontos tudni, hogy régen minden településen megszámozták a házakat (később ebből alakultak ki a helyrajzi számok). Nem voltak az utcák elnevezve csak a házak számozva, egytől kezdődően. Majd elkezdték az utcákat megkülönböztetni egymástól, (pl: Széles utca, Hosszú utca) és végül kialakult a mai gyakorlat, az utcánkénti számozás. Nehezíti a régi Kálvária pontos helyének megtalálását az is, hogy azóta a helyrajzi számokat is módosították. Meglepő, hogy egyetlen használható támpont a “Kígyó utca” elnevezés, pont az a név, amelyet már egyszer “lecseréltek” Leninre is. A térképeket böngészve szerencsére sikerült találni egy 1800-as években készült kataszteri térképet, amelyen még a régi számozás is szerepel, az új mellett. Ezt ráhelyezve egy mai térképre megláthatjuk, hogy valójában hol is volt a Kígyó utcában az akkor 503. helyrajzi számú ingatlan.
Mint azt korábban már megtudhattuk, Elek külterületén az Újmajornál egy “vár” nyomait lehet látni a Google Earth légifotóin. Erről korábban a BEOL is beszámolt:
Bácsmegi Gábor régész elmondta, hogy egy projektet szerveznek ennek a romnak a feltárására és részletes kutatására. Hogy ezek a falmaradványok a jánosegyházi palánkvár, vagy egy másik kastély maradványai azt majd a kutatás remélhetően megválaszolja.
Érdemes elgondolkodni azonban azon, hogy egy régészeti feltárást követően mi lesz a falmaradványokkal? A régészek a feltárást követően az árkokat, gödröket visszatemetik és jobb híján megindulhat a mezőgazdasági munka. A folyamatos művelésnek köszönhetően sajnos ez a “kincs” idővel az enyészeté lesz.
Ha valamilyen úton-módon sikerülne megőrizni a romokat, a területet kivonni a mezőgazdasági művelés alól, akkor akár még egy történeti emlékhely, egy helyi nevezetesség és látványosság is lehetne a romból.
Csak sajnos ehhez pénzre van szükség. Vannak pályázati lehetőségek, turisztikai fejlesztések…. de ehhez akarat is kellene. Most még messze a feltárás, van idő ezen gondolkodni és mérlegelni a lehetőségeket.
Kapcsolódó korábbi cikkünk:
Wittmann Attila
Aki nyitott szemmel járkál az bizony sok érdekességre lelhet a településen. Gyerek korom óta tudom, hogy a Zalka Máté utcában az egyik ház előtt egy malomkő hever díszként. Furcsa, de a korábbi “malmos” bejegyzést olvasva tudatosult csak bennem ez igazán. Mondhatnám, akkor ébredtem csak tudatára, hogy vajon ez a malomkő, hogy kerülhetett oda…. merre “szolgált” korábban….. mi lehet a története….
Ezekre a kérdésekre a választ még meg kell találni, még utána kell járni. De ez már egy másik történet lesz.
Wittmann Attila
Bizonyára mindenkinek feltűnt már az, ha szép napos időnk van, akkor pl. a gyulai busz ablakaiból is jól láthatóvá válnak a határ túloldalán található Zaránd-hegység kéknek tűnő hosszú nyúlványa, vagyis tényleg sok igazság van a címben szereplő tacitusi bölcsességnek.
Nekünk, alföldi embereknek azon kívül, hogy ez egy szép látványt jelent, enyhén szólva furcsa érzés is, hisz mindenki tudja, 1920-ig ez is hozzánk tartozott, de legalább a látványa a miénk maradt örökre!
Mivel egykoron a Zaránd-hegység Arad vármegye része volt, így eleink a legtöbbször a máriaradnai kegytemplomot keresték fel, de emellett kétségkívül ezen vidék a világosi fegyverletétről és a ménesi borokról vált a leghíresebbé.
Az 1989-90-es rendszerváltoztatás szerencsére már lehetővé teszi azt is, hogy Elekről kiindulva meggyőződhetünk arról is, hogy közelebb érve egyre jobban eltűnik a kékség.
A Zaránd- hegységről többek között ezt illik tudni:
“A Zarándi- vagy régi nevén Hegyes Dócsa hegységet először Lóczy Lajos (1849-1920) geológus írta le és térképezte fel 1883 és 1887 között.
A hegység átlagos tengerszint feletti magassága 119 méter, hossza 66 kilométer. Nyugat-kelet irányú vízválasztó vonalának két legmagasabb kúpjai a 796 méter magas és a 836 méter magasságú Solymos, vagy régi nevén Dócsa.
Az itt található 300-350 méterre csökkenő nyergek két részre; Hegyes-re és Dócsa-ra osztják a hegységet. A két gerincet elválasztó nyereg egészen a Nádas-brezovai nyeregig megtartja a 350 méteres magasságot, innen azonban egyenletesen emelkedik a Dócsa, vagy mai nevén Solymos nevű főcsúcsig, melynek magassága 836 méter.
A hegység nyugati oldalán található 796 méter magasságú Hegyes fő gerince a Maros felé húzódik és egészen Debella-Gora-ig megtartja a 800 méter körüli magasságot.
A Zarándi hegység uralkodó kőzete a filteres agyagpala, mely tele van kvarcit-lencsékkel és kvarcit-padokkal. A Hegyes hegységrész déli lejtőinek kétharmadát diorit és gránit, a szlatinai völgy-et csillámpala és gránit keveréke borítja.”
(Az ide látogatóknak bizonyára feltűnik, hogy turisztikai szempontból még közel sincs minden kihasználva, de még így is megéri.)
Legvégül talán azt mondhatnánk, hogy a zarándi vidék távolról és közelről is kellő tiszteletet érdemel. Mivel hozzánk “látótávolságon belül is van”, megérdemelné, hogy egyre többen keressék fel Elekről is!
Források: Bánk József: 3500 latin bölcsesség. Szeged, 1993. 395 0.
Rapajkó Tibor
Ez év őszén az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajándékaként az eleki városi könyvtárba is eljutott az 1885-1902 között XXI kötetben megjelent “Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” 2014-ben kiadott reprintje.
A kiadvány érdekessége már az első megjelenésekor is az volt, hogy a maga nemében az első ilyen jellegű összefoglalásnak számított, amely nem csak németül, hanem magyarul is megjelent. (Az akkori német nyelvű változatot is ki fogják adni hazánkban.)
Magyarország egykori jelentőségét bizonyítja az is, hogy országunkról hét kötet szól.
Ennek a monumentális munkának az elkezdését a tragikus sorsú Rudolf (1858-1889) trónörökösnek köszönhetjük, aki a magyar rész szerkesztésére Jókai Mórt kérte fel.
Az egykori cél az volt, hogy helyi szakemberek írják meg szűkebb hazájuk történelmét, illetve mutassák be a jelenkori helyzetüket. Az osztrák rész magyar fordítását is jeles tudósokra bízták.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia a maga közel 700 ezer km2-ével az akkori Európa második legnagyobb területű államának számított, és sok nép, kultúra erősítette ezt a birodalmat, a mai olvasó számára nagyon érdekes lehet, hogy ezt a sokszínűséget hogy mutatták be a boldog békeidőkben.
Ha valaki végigolvassa ezeket a tekintélyt parancsoló köteteket, akkor bizonyára feltűnik neki az, hogy valamiféle szükségszerűséggel magyarázták ezt a gyümölcsöző együttélést. Illetve ahol valamilyen kényes dologról kellett volna szólni, ott “elegánsan” elintézték azzal, hogy ennek még nincs megfelelő történelmi távlata. Ilyen például a szabadságharc leverése utáni megtorlások témája.
Mindenképpen meg kell említeni egy szép párhuzamot, amit manapság sajnos már egyáltalán nem használ a magyar történetírás, vagyis a Budapest-Fiume hasonlóságot, hisz a főváros után Magyarország tengeri kapuja fejlődött a legnagyobb mértékben, és ezért is szerepeltek egy kötetben!
Ha érzelmi alapon olvassuk ezeket a köteteket, akkor mindenképpen igazat kell adnunk Habsburg Ottónak (1912-2011), aki 2009. május 23-án Eleken a következőket mondta: “Amikor összefogtunk, nagyok voltunk!”
Wisconsin Dells
1958. áp. 17. Wacker Drive
A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
1958.máj. 31.
Gyurkám!
Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk.
Csodálatos ut csak(?)
imádságot kérünk.
Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
A képeslapok Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
Ha valaki ma kisétál az egykori falu szélére, a hajdan volt Pestis sorra, vagyis a mai Szőlő sorra, akkor megtalálja az úgynevezett pestiskeresztet, amit a Strifler család állíttatott annak emlékére, hogy ezen családod megkímélte az egykori halálos járvány.
A halotti anyakönyvi bejegyzések szerint itt 147-en nyugszanak, és azért itt, mert 1739-ben ez biztonságos távolságban volt a központtól.
A pestis, vagyis a fekete halál azért volt tragikus, mert akkor még nem ismerték az ellenszerét, vagyis a betegek menthetetlenek voltak!
Hazánkban 1737-44 között pusztított utoljára ez a halálos járvány. Az akkori Magyarországon akkor kb. 3, 5-5,5 millióan lakhattak, amiből kb. 250 ezren haltak meg ebben az időszakban.
Eleken 1739. május 3. és október 31. között a lakosság kb. fele halt meg a fekete halálban, az első áldozat a 20 éves Geisel Margit volt
A pusztítás mértéke tényleg hatalmas volt, hisz 28 család halt ki ekkor. Szükség volt az 1724-es első betelepítés után, egy 1744-es másodikra is, de természetesen még utána is sokan jönnek még .
Az is kész csodának tudható be, hogy az akkori eleki plébános, Hollinger Antal (1734-40) annak ellenére nem lett beteg, hogy ebben a nehéz helyzetben is mindig a hívek mellett állt! (1740 után visszatért a mai Németország területére, sajnos további sorsát nem sikerült kikutatni, pedig valószínűleg leírta magyarországi, eleki élményeit is.)
Május 3-án a fekete halálban elhunytak elekiekre emlékezünk. Az elődök példája számunkra is erőt adhat, hisz a túlélők sem adták fel, hanem bíztak a szebb jövőben, és megfogyva bár, de törve nem csinálták azt, amiben hittek!
Az elhalálozottak névsora elolvasható az Eleki Krónika 1999 májusi lapszámában.
Rapajkó Tibor
elekfoto 