“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Mihályné (Wittmann Magdolna, nevelőanyja), Kittler Antal (unokatestvér) és Wittmann György
egyik osztálytársa
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
A szöveg egy korábbi írás folytatása:
GYERMEKSORSOK – Lassan megtörik a jég… Az eleki Wittmann György története
Mester Klára
elekfoto 