Eleki gyermekkorom legkedvesebb képe a mellékletben szereplő óvodai
csoportkép.
Kató óvó néni tanította be nekünk (azt hiszem) a karácsonyi műsort, amelyről
a kép készült. A Hősök útján volt az óvoda. Sok arcra emlékszem, a nevekre
kevésbé, de biztos vannak még Eleken, akik magukra ismernek.
Eleki óvodások 1948-ban
A bal szélen Gáspár Etelke (Bimbi), előtte az egyik Kemenes kislány, a jobb
szélen Szigeti Klári van. Én a sötét csokornyakkendős (matrózinges) kisfiú
(úgy emlékszem Csapó Miki) párja vagyok a középvonaltól jobbra (Orosz Anna).
Ez az előadás 1948-ban lehetett.
Azt énekeltük:
“Kiskefe, poroló, tollseprű.
Szobalánynak lenni nem könnyű.
Az én nevem máskép szobacicuska.
Megterítek s készen van az ozsonna.”
… és táncoltunk hozzá.
Szeretettel küldöm.
Boldog, békés új esztendőt kívánok: dr Bagyinszki Jánosné (dr Orosz Anna)
Ezen levéllel együtt természetesen egy fotó is eljutott hozzánk, így örömmel teljesítjük dr. Orosz Anna kérését.
III. Károly idején, 1724-ben kezdődött Elek újratelepítése is
III. Károly komoly, megfontolt, művelt ember volt, aki öt nyelven beszélt. Nagyon nehéz kül- és belpolitikai környezetben volt jó magyar király, illetve német-római császár is: pl. méltányos békét kötött a magyarokkal 1711-ben, sikeresen harcolt a törökökkel, de ebben az időszakban érkeztek Elekre a németek is.
Ebben a kötetben minden magyar uralkodó megtalálható, érdemes elolvasni!
Bizonyára mindenkinek feltűnt már az, ha szép napos időnk van, akkor pl. a gyulai busz ablakaiból is jól láthatóvá válnak a határ túloldalán található Zaránd-hegység kéknek tűnő hosszú nyúlványa, vagyis tényleg sok igazság van a címben szereplő tacitusi bölcsességnek.
Nekünk, alföldi embereknek azon kívül, hogy ez egy szép látványt jelent, enyhén szólva furcsa érzés is, hisz mindenki tudja, 1920-ig ez is hozzánk tartozott, de legalább a látványa a miénk maradt örökre!
Elekről ezt láthatjuk
Mivel egykoron a Zaránd-hegység Arad vármegye része volt, így eleink a legtöbbször a máriaradnai kegytemplomot keresték fel, de emellett kétségkívül ezen vidék a világosi fegyverletétről és a ménesi borokról vált a leghíresebbé.
Egy kicsit távolabb, Dombiratoson is ilyen szép a látvány
Az 1989-90-es rendszerváltoztatás szerencsére már lehetővé teszi azt is, hogy Elekről kiindulva meggyőződhetünk arról is, hogy közelebb érve egyre jobban eltűnik a kékség.
A világosi várból ez látható
A Zaránd- hegységről többek között ezt illik tudni:
“A Zarándi- vagy régi nevén Hegyes Dócsa hegységet először Lóczy Lajos (1849-1920) geológus írta le és térképezte fel 1883 és 1887 között.
A hegység átlagos tengerszint feletti magassága 119 méter, hossza 66 kilométer. Nyugat-kelet irányú vízválasztó vonalának két legmagasabb kúpjai a 796 méter magas és a 836 méter magasságú Solymos, vagy régi nevén Dócsa.
A hegység egy mai térképen (Siria-Világos)
Az itt található 300-350 méterre csökkenő nyergek két részre; Hegyes-re és Dócsa-ra osztják a hegységet. A két gerincet elválasztó nyereg egészen a Nádas-brezovai nyeregig megtartja a 350 méteres magasságot, innen azonban egyenletesen emelkedik a Dócsa, vagy mai nevén Solymos nevű főcsúcsig, melynek magassága 836 méter.
A híres ménesi borok egyike (A középkorban ez a borvidék, vagyis az Arad-hegyaljai, az egyik leghíresebb volt hazánkban!)
A hegység nyugati oldalán található 796 méter magasságú Hegyes fő gerince a Maros felé húzódik és egészen Debella-Gora-ig megtartja a 800 méter körüli magasságot.
A Zarándi hegység uralkodó kőzete a filteres agyagpala, mely tele van kvarcit-lencsékkel és kvarcit-padokkal. A Hegyes hegységrész déli lejtőinek kétharmadát diorit és gránit, a szlatinai völgy-et csillámpala és gránit keveréke borítja.”
(Az ide látogatóknak bizonyára feltűnik, hogy turisztikai szempontból még közel sincs minden kihasználva, de még így is megéri.)
Legvégül talán azt mondhatnánk, hogy a zarándi vidék távolról és közelről is kellő tiszteletet érdemel. Mivel hozzánk “látótávolságon belül is van”, megérdemelné, hogy egyre többen keressék fel Elekről is!
Források: Bánk József: 3500 latin bölcsesség. Szeged, 1993. 395 0.
Az eleki plébánián található egy üveglemez, amire-a szakértők szerint- kb. száz évvel ezelőtt valaki ráfényképezte a templomot ábrázoló festményt, ami ma már nincs meg. (Az 1980-90-es években még látható volt egy bekeretezett fénykép, ami feltehetőleg szintén ezt örökítette meg, de lehet hogy ez is csak egy régi fotóról készült.)
A mai technikával is készíthető az üveglemezről felvétel, amire az eleki Lőrincz Attila vállalkozott, az eredmény pedig ez lett:
A festmény a mostani eleki templomot ábrázolja az 1824-es állapotoknak megfelelően
A korabeli fotós bizonyára szabadban készítette el felvételét, ami a festmény alatti “életkép” is bizonyít.
Valószínűleg a plébánia udvarának egy részlete is látszódik a fénykép alján
Ebben a csíkban valószínűleg az egykori eleki plébánia udvara látható, ami az utókor számára is érdekes lehet.
A mostani felvételen elég jól látszódik, hogy a festmény akkor már sok helyen sérült volt. Lehet, hogy pont ezért akarták lefényképezni?
Most is elmondhatjuk, nem tudjuk, mennyire felel meg a valóságnak ez a festmény, illetve pontosan mikor is készült, ami pl. lehet az újratelepítés 100 évfordulója is. Valószínűleg, sohasem fogjuk megtudni a művész nevét sem.
Köszönet Lőrincz Attilának a múlt rekonstrukciójáért.
Ez év őszén az Emberi Erőforrások Minisztériuma ajándékaként az eleki városi könyvtárba is eljutott az 1885-1902 között XXI kötetben megjelent “Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” 2014-ben kiadott reprintje.
A mostani kiadás
A kiadvány érdekessége már az első megjelenésekor is az volt, hogy a maga nemében az első ilyen jellegű összefoglalásnak számított, amely nem csak németül, hanem magyarul is megjelent. (Az akkori német nyelvű változatot is ki fogják adni hazánkban.)
Magyarország egykori jelentőségét bizonyítja az is, hogy országunkról hét kötet szól.
Ennek a monumentális munkának az elkezdését a tragikus sorsú Rudolf (1858-1889) trónörökösnek köszönhetjük, aki a magyar rész szerkesztésére Jókai Mórt kérte fel.
Az egykori cél az volt, hogy helyi szakemberek írják meg szűkebb hazájuk történelmét, illetve mutassák be a jelenkori helyzetüket. Az osztrák rész magyar fordítását is jeles tudósokra bízták.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia a maga közel 700 ezer km2-ével az akkori Európa második legnagyobb területű államának számított, és sok nép, kultúra erősítette ezt a birodalmat, a mai olvasó számára nagyon érdekes lehet, hogy ezt a sokszínűséget hogy mutatták be a boldog békeidőkben.
Ha valaki végigolvassa ezeket a tekintélyt parancsoló köteteket, akkor bizonyára feltűnik neki az, hogy valamiféle szükségszerűséggel magyarázták ezt a gyümölcsöző együttélést. Illetve ahol valamilyen kényes dologról kellett volna szólni, ott “elegánsan” elintézték azzal, hogy ennek még nincs megfelelő történelmi távlata. Ilyen például a szabadságharc leverése utáni megtorlások témája.
Mindenképpen meg kell említeni egy szép párhuzamot, amit manapság sajnos már egyáltalán nem használ a magyar történetírás, vagyis a Budapest-Fiume hasonlóságot, hisz a főváros után Magyarország tengeri kapuja fejlődött a legnagyobb mértékben, és ezért is szerepeltek egy kötetben!
Ha érzelmi alapon olvassuk ezeket a köteteket, akkor mindenképpen igazat kell adnunk Habsburg Ottónak (1912-2011), aki 2009. május 23-án Eleken a következőket mondta: “Amikor összefogtunk, nagyok voltunk!”
Nem olyan régen a véletlennek köszönhetően hozzá tudtunk jutni két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában, egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez, amelyeknek köszönhetően valamiféle betekintést kaphatunk ezen vészterhes időszak két napjába.
Mint közismert 1956. október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal, hogy fegyverrel szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal, a Szovjetunióval, illetve ezen rövid időszakban visszaállították a többpárti demokráciát is, de a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt, illetve “némi” belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat, de az egész mégis komoly nyomot hagyott maga után, és 1989. október 23-a óta ezen forradalom és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünknek számít!
Most pedig térjünk vissza gondolatban az 1956. november 6-i Elekre, vagyis a forradalom leverése utáni második naphoz! Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság, a jegyzőkönyv szerint a következők voltak jelen: P. Nagy Mihály, Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP, valójában az MSzMP (azokat képviselte, akik leverték a forradalmat).
Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában kutakodva megtaláltam egy fontos, a forradalom helyi eseményeiről szóló forrást, egészen pontosan, egy jelentést, amit az egykori eleki községi tanács helyettese, B. Kun István írt a gyulai tanács elnökének 1957. február 28-án.
Eddig is tudhattuk, hogy a világon gyakorlatilag minden kínai, illetve ha nem az, akkor az hamisítvány! Persze ez azt jelenti, többnyire hivatalos engedéllyel készülnek Kínában különböző fontos , világmárkás termékek, illetve kevésbé fontos dolgok, amelyekhez részben Eleken is hozzá tudunk jutni.
Az emléktárgy hátulján a hivatalos szöveg, tényleg Kínában készült!
Egy helyi boltban ajándékként adták a vevőknek ezt az emléktárgyat, ami Elek egyik legtragikusabb, de ugyanakkor mégis egyik legfontosabb jelképét ábrázolja.
A közismert szoborcsoport
Ezt a szoborcsoportot mindenki ismeri, ez látható a másik oldalon.
Végül egy kérdés: Miért éri meg ez (is) a kínaiaknak?
Minden embernek valahol van egy alteregója, vagyis hasonmása. Ez sokszor lehet élet-halál kérdése is, hisz pl. ezért van szükségük uralkodóknak, államfőknek is sok esetben ilyen segítségre, a mai világunkban az úgynevezett híres emberek, “sztárok” is kihasználják ezt a természet adta lehetőséget.
Az “alteregóságnak” azonban lehet egy másik olvasata is, vagyis amikor az illető maga is tudja, hogy nagyon hasonlít egy “nagy” emberre, sőt erre még rá is játszik. Lehet, hogy ezt csak a maga, vagy pedig a környezete szórakoztatására éli meg, de lehet, hogy ezt tudatosan, valamilyen haszonszerzés céljából teszi.
Farkas József vasutas, aki nagyon hasonlított Sztálinra
Mi is találtunk egy ehhez kapcsolódó fényképet Eleken az úgynevezett Tass-féle hagyatékban. Mi csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez a fotó Farkas József vasutasról készült az 1950-es években valószínűleg Eleken, ami viszont nem bizonyítja azt, hogy itteni lakosról van szó.
Sztálin (1879-1953), aki a világon sok millió embernek a halálát okozta!
Nem tudható az sem, hogy milyen előnye, illetve később hátránya származott ebből a nagy hasonlóságból, az viszont egyértelmű, hogy az egykori vasutas jól érezhette magát a saját bőrében!
(Az első képet negatív alapján Lőrincz Attila készítette.)
Arad vármegyében kilenc járás volt, amiből egyet Elek központtal irányítottak, ami nyilván nem volt véletlen, és még ma is nagy büszkeséget jelent!
Az egykori eleki járáshoz a következő települések tartoztak: Almáskamarás, Bánkút, Elek, Gyulavarsánd, Lőkösháza, Medgyesegyháza, Medgyesbodzás, Nagkamarás, Nagypél, Ottlaka, Sikló és Szentmárton. 1920 óta Gyulavarsánd (Varsand), Nagypél (Pilu), Sikló (Siclou), Ottlaka (Graniceri) és Szentmárton (Sanmartin) Romániához tartozik. (Bánkút Medgyesegyházához tartozik.)
Az egykori főszolgabírói hivatal épülete ma is így néz ki
Mivel a járás központja Elek volt, így a főszolgabírói hivatal is itt kapott helyet. (1945-től, az 1920-ban kb. a felére lecsökkent Csonka-Arad vármegye területét, vagyis az eleki járás magyar kézen maradt részét Békés megyéhez csatolták.)
Az eleki járás felszámolása után ezen, egykori Arad vármegyei települések közötti kapcsolat megszakadt, nem beszélve a Romániához csatoltakról!
Örvendetes, hogy 1989-tól Elek egyből nyitni tudott Románia felé, és ott is fogadókészek voltak. Az viszont roppant érdekes, hogy 1989-90 után senki sem vetette fel azt a gondolatot, hogy valamilyen módon fel kellene éleszteni az eleki járáson belüli korábbi kapcsolatokat, hisz pl. a problémákat is könnyebben lehetne megoldani, de esetleg így több munkahelyet is létesülhetne. (A legutóbbi világválság is elvihetett volna ilyen irányba.)
A határ két oldalán élő nemzetiségek is erősíthetik a korábbi összetartozás érzését!
Az Elek-Ottlaka közötti útszakasz átadása 2014 júliusában
Reményeket ébresztenek az uniós támogatással épített, Eleken áthaladó aradi közútvonal és a mihamarabbi, a román schengeni csatlakozás, illetve a valószínűleg 2014 végére vagy pedig 2015 elejére megépülő Elek-Ottlaka közötti határállomás megnyitása.
Ebben a térségben 2013-ban 20. 543-an éltek (magyar területen 13. 927-en, román területen pedig 6.616-an), a legtöbben Eleken 4.899-en( 2011) és Medgyesegyházán, ami 2009-től város (2013-ban 3721-en, a legkevesebben pedig Almáskamaráson 943-an (2013).
A “túloldalon” Szentmárton a legnépesebb, itt 2002-ben 2.200-an éltek, amiből 61 magyar és 74 német volt, Ottlakán 2002-ben 1362-en éltek, amiből 23 magyar és 28 német volt, Nagypélen 2011-ben 1106-an éltek, 1992-ben itt még 173-an vallották magukat magyarnak, a legismertebb helyen, vagyis a határátlépőnél, Gyulavarsándon 2011-ben 954-en éltek.
A demográfiai adatok az bizonyítják, hogy mindenütt csökken már a népesség, az etnikai arányok megváltozása azonban a tragikus történelmi múlttal magyarázhatók, hisz Elek és Almáskamarás a II. világháború végéig német többségű volt (német kisebbségi önkormányzat viszont működik), Szentmárton azonban a német többségét az 1970-80-as évekig meg tudta őrizni, de utána gyakorlatilag az akkori Románia eladta az ottani németeket Nyugat-Németországnak, így azok elmentek régi-új hazájukba!
A közös magyar múlt miatt még mindig viszonylag jelentős abban a román többségben a magyarok aránya pl. Nagypélben (kb. 10%), de még a hozzánk legközelebbi Ottlakán is élnek magyarok, így elmondható, hogy az egykori eleki járás területén ma is a magyar, a román és a német a három leginkább beszélt nyelv.
Jó lenne megélni, hogy egyszer még Elek szűkebb hazánkban mindenki megelégedésére ismét vezető szerepet töltsön be!
elekfoto 