Még a nyáron több érdekes fényképet kaptunk, amelyeket ezennel örömmel meg is osztunk az érdeklődőkkel.
Az 1943 nyarán készült, mai fogalmak szerint ballagási fotó több szempontból is történeti forrásnak számít, hisz pl. több olyan személy is található rajta, akiknek a hatása valamilyen szempontból máig érződik.
(A képen látható ballagók a négy elemi után végezték el a négyosztályos polgárit, ahol a nővérek tanítottak, de voltak olyanok is, akik utána középiskolában tanultak tovább.)
Kezdjük a tanárokkal, akik apácák is voltak (iskolanővérek-S.S.N.D), balról jobbra: Mária Emerika, aki kézimunkát tanított ( Eleken temették el), Mariella, aki kémiát tanított, Modeszta, aki Temesvárról jött, ő volt az igazgató, de német szakos is, (őt is Eleken temették el), Mária Bóna, osztályfőnök, matematika-fizika szakos, de egészségtant is tanított (1950 után a debreceni Svetits Intézet tanára lett), Mária Raffaella, aki magyar szakos volt és Krizosztoma, aki szintén magyartanár volt.
Mindenképpen el kell mondani egy fontos irodalomtörténeti vonatkozást is, ami Mária Bóna nővérhez kapcsolódik! Szabó Magda (1917-2007) Kossuth-díjas (1978) és Corvin-lánccal (2001) is elismert író 1978-ban megjelent Régimódi történet (1978/1971) című önéletrajzi vonatkozású regényének 227. oldalán ezeket olvashatjuk: “…, Mária Bonáról még Bartók Bella sem meri állítani, hogy lendületes órákat tart, Mária Bona olyan, mint a neve, jóságosan unalmas.”
(Ez a regénye is olvasható németül.)
Az idézet is azt bizonyítja, hogy mégis jelentős személyiség lehetett, ha még egy regényben is feltűnik alakja.
Az egyik eleki tanítványa szerint azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy a regényben szereplő Mária Bóna rövid jellemzése az írói fantázia eredménye, vagyis a valóságban teljesen más volt.
Eleken egy negyed századig (1925-50) fejtették ki áldásos tevékenységük az iskolanővérek (S.S.N.D). Az általuk vezetett eleki iskolában is nagyon komolyan vették az egyházi és a hazafias nevelés mellett az életre való felkészülést, vagyis fontosnak tartották a kétkezi munkát is.
(A négy elemi után lehetett gazdasági iskolába jelentkezni, ami hároméves volt, illetve polgáriba, ami viszont négyéves volt, de mindkét iskolatípus az iskolanővérek irányításával működött, a most közölt fényképek valószínűleg a gazdasági iskolában készültek!)
Jogos a büszkeség, a közös munka meghozta gyümölcsét
A fényképek tanúsága szerint a diákok szerethettek itt tanulni, és a jó családi háttér miatt örömmel végezték el a különböző gyakorlati feladatokat is. (Az egykori iskola helyén, illetve megmaradt épületeiben található a mai általános iskola központi része.)
Kiállítás a tanulók munkáiból
Az itt tanuló diákok nem csak a földeken jeleskedtek, hanem pl. megtanultak varrni, hímezni, de befőttet elrakni is, amelyek ilyen szempontból garantálták azt, hogy jó feleségek, családanyák legyenek!
Ünneplőben az iskola udvarán, jobbra dr. Csepregi Imre (1876-1954)
Dr. Csepregi Imre eleki plébános (1913-31) sokat tett azért, hogy Eleken is tanítsanak apácák, de ő is tanított itt helytörténetet (Heimatkunde), ami nem kis dolog, hisz ő maga nem volt német származású.
A most bemutatott fényképeket az eleki plébánián találtuk. Sajnos nincs rajtuk, mikor készültek és pontosan mit is örökítették meg.
Szerintünk 1925-31 közötti időszakról lehet szó, hisz az egyik fotón maga Csepregi is látható, és az iskolát pedig 1925-ben alapították.
Ezen képeknek azonban most azért akarunk nagyobb nyilvánosságot adni, mert abban reménykedünk, hogy többen felismerik szüleiket, nagyszüleiket, illetve esetleg információval is fognak szolgálni.
Úgy hisszük, a képen láthatók közül nem kevesen voltak azok, akik az 1940-es évek közepén önszántukon kívül “eljutottak” az akkori népnyelven csak “paradicsomnak” nevezett valamelyik szovjet munkatáborba, illetve elüldözöttként meghalt az óhazában, de lehet, hogy volt közöttük néhány szerencsés is. Az azonban biztos, hogy a későbbiekben az iskolában tanultakat jól tudták hasznosítani.
Talán még nem túl késő, hogy a képen látható eleki leányokról megtudjunk valamit!
A régi eleki községházát nem sokkal a II. világháború befejezése után lebontották. Nem tudjuk miért, hisz tudomásunk szerint a háború alatt meg sem sérült.
A általunk most bemutatott fénykép azért érdekes, mert a háttér fontosabb, hisz kevés olyan fotót ismerünk, ami az egykori községházánkat örökítette volna meg az utókor számára.
Az egykori eleki községháza mellett haladnak el egy egyházi ünnep résztvevői az 1930-40-es években
Az is igaz, hogy ez az épület nem jelentett nagy művészettörténeti értéket, de azért mégis csak a miénk volt, már csak a jogfolytonosság miatt is hiányzik azóta is!
Ma az épület helyén a Csepregi tér illetve az országos kiűzetési emlékmű található. A régi épületen el lehet olvasni a hivatalos feliratot, a sarkon pedig útjelző táblákat láthatunk.
Ugyanott 2013. július 17-én
A fényképen valószínűleg elől Wagenhofer Ede (1911-97) egykori eleki plébános (1960-91), illetve mögötte Reibel Mihály (1889-1959), akkori plébános (1931-59) és országgyűlési képviselő látható.
Eugenio Pacelli (1876-1958), a későbbi XII. Pius pápa (1939-58) megnyitja a világkongresszust
75 éve rendezték meg a 34. eucharisztikus világkongresszust Budapesten (1938. május 26-29.), melynek a jelmondata egy Szent Ágoston-i (354-430) szentencia volt: az Oltáriszentség-a szeretet köteléke.
A görög eredetű Eucharisztia különben Oltáriszentséget jelent, és a katolikus hittan egyik központi fogalma.
A világkongresszust Pacelli beszédével már május 25-én megnyitották a Hősök terén.
A pápai legátus (megbízott), aki különben impozáns megjelenésű volt, beszélt a kongresszus programjáról, azonban nem adott valamiféle politikai programot, de utalt a dicsőséges magyar múltra (Európa védőbástyája), a kereszténység megvédésére, a magyar szentekre, a kommunizmus és a nácizmus egyházellenességére.
A beszédet a helyszínen 100 ezren hallgatták, de nem mindenki értette meg, mert a szónok latinul beszélt, és nem volt tolmács, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy ez a beszéd főképpen a katolikus egyháznak és az értelmiség nagy részének szólt, vagyis azoknak, akik tanultak latinul!
Pacelli különben a zárónapon is szólt a világkongresszus résztvevőihez a rádióban, mert a rossz idő miatt megváltozott a program, de ekkor már németül, mert ezen a nyelven is tudott a még hat másik mellett. (1917-29-ig Németországban nuncius-pápai követ volt.)
P. Bangha Béla S.J. (1880-1940)
Ennek a korszaknak egyik meghatározó egyházi személyisége, illetve az 1938-as budapesti világeseménynek egyik szervezője a jezsuita Bangha Béla volt, aki egyik könyvében arról ír, hogy az Oltáriszentség Isten legnagyobb ajándéka, ami a hit és a szeretet iskoláját is jelenti.
Bangha Béláról mindenképpen el kell mondanunk, hogy kb. 60 könyvet írt önállóan, illetve társszerzőként!
A fontosabb műveinek elolvasása után így “jellemezhetjük”: mint jezsuita, Isten katonájaként küzdött a katolikus egyházért, hisz pl. ha a XX. század elején lehetett a sajtó döntő részében támadni az egyházat, illetve lehetett asszisztálni az erkölcstelenséghez hazánkban is, akkor szerinte a katolikusoknak is joguk van a saját sajtóra. Ha van magyarellenesség, akkor ilyen értelemben van antiszemitizmus is.
1919-20 után legfontosabb feladatának tekintette az újpogányság elleni küzdelmet, vagyis a kommunista- és a náciellenességet!
A teljességhez hozzátartozik az is, hogy bírálta a hazai református egyházat is, de nem volt teljesen elégedett a Horthy-rendszer keresztény alapú politikájával sem, pl. Corvin-láncot egyetlen katolikus egyházi személyiség sem kapott!
Eleki apácák (S.S.N.D) eleki lányokkal a vasútállomáson az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra indulóban. A képet korábban is közöltük már; nagyobb méretben a Leimen-Haus múzeumában is megtalálható.
Tudomásunk szerint a világkongresszusra Elekről két turnusban 460-an jutottak el, ami elég szép szám, hisz a csanádi egyházmegyéből összesen 7. 156-an voltak jelen ekkor a fővárosban.
Az viszont roppant érdekes, hogy a korabeli Európából a náci Németországból és Szovjetunióból nem érkezett küldöttség .(Ausztria ekkor már csatlakozott Németországhoz, így már az előzetes jelentkezések ellenére sem jöhetett onnan senki!)
Mindenképpen nagy magyar diplomáciai sikernek tekinthető a világkongresszus megrendezése, vagyis az egyik legsikeresebb évnek számított 1938, hisz “ráadásként” még az év november 2-án visszakaptuk a Felvidék magyar lakta részeit is!
A II. világháború után a következő, 35. eucharisztikus világkongresszust Barcelonában tartották, a legutóbbit, vagyis a 47-t pedig 2000-ben Rómában.
Forrás: Bangha Béla szerk.: Eucharisztia. Bp., 1938. 276 o.
Bangha Béla: Az oltár fényében. Bp., 1942. 400 o.
Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten/1938. Bp., 1988. 193 o.
Nem tudjuk, hogy Reibel Mihálynak (1889-1959) volt-e könyvtára, illetve az mekkora lehetett?
XIII. Leó pápa latin-magyar nyelvű verseskötete
Erre gondoltunk akkor, amikor is nem olyan régen találtunk egy érdekes, de ugyanakkor értékes könyvet az eleki plébánia könyvtárában, melyben az egykori eleki plébános (1931-59) neve mellett Temesvár is szerepel, ami azt is bizonyítja, hogy Reibel Mihály ezt Temesvárról hozhatta magával Elekre, vagyis igen fontos lehetett számára.
Szerintünk Reibel Mihály egész papi és politikusi tevékenysége során is XIII. Leó pápa lehetett a példakép.
Ezen állításunkat a következőkkel is bizonyíthatjuk: Reibel Mihály is elveszítette szűkebb hazáját 1920-ban, mint ahogy nem volt pápai állam 1870-29 között sem, a szociális érzékenység mindkét esetben fontos volt, így természetesen a politizálás is!
Reibel kézjegye még Temesvárról
Mielőtt bármit is szólnánk a kötetről, beszéljünk a szerzőről, vagyis XIII. Leó pápáról, aki 1910-ben gróf Gioacchino Pecciként született, majd 1878. II. 20. és 1903. július 20. között ő volt a katolikus egyházfő egy igen nehéz helyzetben, hisz pl. az ő uralkodása alatt sem volt pápai állam! Nyilván főképpen emiatt lehetett ő is politikus pápa, az egyik legnagyobb érdeme azonban az 1891. május 15-én kiadott Rerum novarum kezdetű enciklika, amely a munkáskérdéssel foglalkozik.
Az ő hosszú, 25 éves uralmának köszönhetően mégis növekedett a világi hatalmától megfosztott pápaság tekintélye!
(A könyvben szereplő, róla készült művészi értékű rajz, illetve a magáról írt kétsoros vers szerintünk jól adja vissza a XIII. Leó személyiségét.)
Végül, de nem utolsó sorban, fiatal kora óta a latin nyelv klasszikus művelője volt. Latin nyelvű versei már 1894-ben megjelentek hazánkban, illetve halála évében is, de szerepelt egy 1940-es magyarországi gimnáziumi latin szöveggyűjteményben is. (Hogy volt még erre is ideje?)
A fordító, Csicsáky Imre (1860-1935) , aki római katolikus pap is volt, szintén rendkívüli embernek számított, hisz már 1903-ban 33 könyve jelent meg, jeles Dante-kutatóként tartották számon, több nyelvből fordított, tagja volt a Szent István Akadémiának, illetve munkatársa volt egy olasz lapnak is!
XIII. Leó pápa költészetéről a legrövidebben azt lehetne mondani, hogy verseivel nemcsak használni akart, hanem gyönyörködtetni is. Verseit áthatja a béke iránti vágy, illetve az optimizmus.
Mi most szubjektív módon a kötetben az utolsó, vagyis az 57. verséből szeretnénk néhány részletet idézni, mert szerintünk ma is igen aktuális:
…”Jura veranda jacent; cessere Fidesque
Pudorque,
Omne impune audet caeca Cupido nefas…
…Sic optata diu terras Pax alma revisat.
Pectora fraterno foedere iungat Amor.”
(In praeludoi natalis Jesu Christi domini nostri—MDCCCCI)
Ugyanez Csicsáky fordításában:
…”Tisztes Jog letiporva, a Hit megszünt, a Szemé-
rem,
Mindent tesz-vesz a vak, buta Vágy…
…Szálljon a földre a rég óhajtott isteni Béke
S kösse a hű Szeretet össze az embereket!”
(A mi urunknak, Jézus Krisztusnak születése előidejére-1901)
Költeményeit különben három csoportba sorolhatjuk: líraiak, elégiák és epigrammák. Alkotásaira a vergiliusi tisztaság és a dantei mélység jellemző. (Első versét 1822-ben, az utolsót 1902-ben írta.)
Az egyik korabeli méltatója szerint XIII. Leó mint költő nem tekinthető sem professzionistának sem pedig dilettánsnak sem, ami a mai olvasó szerint is elfogadható magyaráznak tekinthető.
Ezen írásunkkal a 110 éve meghalt nagy pápára is emlékezni kívántunk.
Forrás: XIII. Leó pápa összes költeményei–Carmina et in B. Virginem Mariam flosculi. Temesvár, 1903. 232 o.
Gergely Jenő: A pápaság története. Bp., 1982. 456 o.
Dr. Huszti József: Latin chrestomatia. Bp., 1991 (1940) 357 o.
Kollega Tarsoly István főszerk. : Révai Új Lexikona IV. k. Szekszárd, 1999. 848 o.
(Reibel Mihály egy érdekes könyvéről című írásunk az eleki Katolikus Hírmondó 2014. 30., májusi lapszámában jelent meg.)
Ha valaki ma kisétál az egykori falu szélére, a hajdan volt Pestis sorra, vagyis a mai Szőlő sorra, akkor megtalálja az úgynevezett pestiskeresztet, amit a Strifler család állíttatott annak emlékére, hogy ezen családod megkímélte az egykori halálos járvány.
A halotti anyakönyvi bejegyzések szerint itt 147-en nyugszanak, és azért itt, mert 1739-ben ez biztonságos távolságban volt a központtól.
A pestis, vagyis a fekete halál azért volt tragikus, mert akkor még nem ismerték az ellenszerét, vagyis a betegek menthetetlenek voltak!
Hazánkban 1737-44 között pusztított utoljára ez a halálos járvány. Az akkori Magyarországon akkor kb. 3, 5-5,5 millióan lakhattak, amiből kb. 250 ezren haltak meg ebben az időszakban.
Eleken 1739. május 3. és október 31. között a lakosság kb. fele halt meg a fekete halálban, az első áldozat a 20 éves Geisel Margit volt
A pusztítás mértéke tényleg hatalmas volt, hisz 28 család halt ki ekkor. Szükség volt az 1724-es első betelepítés után, egy 1744-es másodikra is, de természetesen még utána is sokan jönnek még .
Az is kész csodának tudható be, hogy az akkori eleki plébános, Hollinger Antal (1734-40) annak ellenére nem lett beteg, hogy ebben a nehéz helyzetben is mindig a hívek mellett állt! (1740 után visszatért a mai Németország területére, sajnos további sorsát nem sikerült kikutatni, pedig valószínűleg leírta magyarországi, eleki élményeit is.)
Május 3-án a fekete halálban elhunytak elekiekre emlékezünk. Az elődök példája számunkra is erőt adhat, hisz a túlélők sem adták fel, hanem bíztak a szebb jövőben, és megfogyva bár, de törve nem csinálták azt, amiben hittek!
Az eleki plébánián több fénykép található a közelmúltból is, melyek segítségével betekintést nyerhetünk egy olyan világba, amely sok ember számára gyakorlatilag ismeretlen.
Az első képünkön Bozó Gyula festőművésztanár, Wagenhofer Ede (1911-97), akkori plébános és Votin József országos műemlékvédelmi felügyelő látható.
Valószínűleg a plébánia és a templom művészeti és történelmi értékeiről, illetve azok megóvásáról beszéltek, mint látható, igen baráti hangulatban!
Erre a fontos találkozóra 1975. május 22-én került sor valószínűleg a reggeli vagy pedig a délelőtti órákban.
A plébános mint “házigazda”
A megbeszélés valószínűleg sikeres lehetett, hisz ez olvasható le az akkori eleki plébános arcáról is.
Wagenhofer Ede Bozó Gyulával
A vendégek természetesen megtekintették a templomot is.
Ezek az “egyszerű” fotók a mai szemlélődő ember számára több szempontból is érdekesek lehetnek.
Kezdhetjük a legfontosabbal is, hisz akkor a kommunista hatalom nem egyenrangú félként tekintett a katolikus egyházra (sem). Igaz, már nem tartották őket annyira ellenségnek, mint az 50-es években.
Ezt az enyhülést bizonyítják ezek a mostani fényképeink is, amelyek jól adják vissza az igazi emberi gesztusokat!
Az is érdekes, hogy a plébánián szerény volt a megvendégelés, de ami jól megfelelt az 1945 utáni, mindenhol általánossá vált szolgáló egyháznak (korábban uralkodó egyházról beszélhetünk), de ez az egyház megújulásából következett, és nem a kommunista elnyomásból!
Végül, de nem utolsó sorban az akkori korszak jobb megértéséért szóljunk arról, hogy akkor (1975-87) Lázár György (1925-) volt az ország miniszerelnöke, mely hosszú korszak finoman fogalmazva nem “sikertörténet”, hisz ekkor került Magyarország adósságcsapdába is. 1978-ban pl. az ország adóssága 8 milliárd dollár volt, 1987-ben már 16 milliárd dollár. A hiteleket azért vették fel, hogy a korábbiakat visszafizessék. (Még ma is vannak olyanok, akik valamilyen hasonlót tennének!)
Igaz, hogy 1985-ben új választási törvény vezettek be, mely már megengedte a kettős jelölést, de az akkori kommunista vezetők jelentős része ezt sem vállalta, ők listán indultak, ami mindent elárul az akkori hatalomról!
Bozó Gyula felvételei az eleki plébánián találhatók.
Forrás: Dús Ágnes szerk.: Magyarország miniszterelnökei. Bp., 1993. 241 o.
Reibel Mihály (1889-1959) egykori eleki plébános (1931-59) 1938. július 4-én Eleken ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját, vagyis ekkor lett ezüstmisés.
Reibel Mihály ezüstmisés plébános
A jeles évfordulóra a hívek egy díszes fényképalbumot ajándékoztak a plébánosnak, amely több, feltehetően fontos fényképet tartalmaz, de sajnos ezekből csak keveset tudunk beazonosítani, mert nem látták el őket felirattal!
Mi most ezen néhányat szeretnénk közkinccsé tenni.
Főesperesi köszöntés
Ezen a felvételen az ünnepelten kívül Klivényi Lajos prépost, főesperest és Köller Dezső végegyházi plébánost láthatjuk a plébánián.
Mint közismert, az eleki művelődési központ 1994-től Reibel Mihály (1889-1959), egykori eleki plébános nevét viseli, hisz neki is köszönhető, hogy 1924-29-ig felépülhetett ez a fontos intézmény, igaz akkor az egyház volt a tulajdonos.
Reibel Mihály (1889-1959)
Az azonban viszont kevésbé köztudott, hogy ez az épület a végleges formáját csak 1942 után nyerte el, amit az eleki plébánián található 1942. június 4-én készült tervrajzzal tudjuk bizonyítani. (A tervező a makói Bogdán Károly volt.)A bővítési tervek szerint mozi és néprajzi múzeum is működött volna itt. Az utóbbiról nincs tudomásunk, azt viszont tudjuk, hogy pl. Reibel Mihály komolyabb helyi régészeti gyűjteménnyel rendelkezett! (Vajon mi lett ennek a gyűjteménynek a sorsa?)
elekfoto 