Biztos sokakban felmerült már az ötlet, hogy felkutassák a családjuk eredetét és elkészítsék a saját családfájukat. Ilyenkor a második gondolat az, hogy ez mennyire időigényes és nehéz. Ha valaki mégis eltökélt, akkor két lehetőség közül választhat, vagy megbíz egy családfakutató céget, akik elvégzik helyette a munkát, vagy saját maga vállalkozik erre. Most azoknak szeretnék némi segítséget nyújtani, akik úgy döntenek, hogy nekivágnak ennek a „kalandnak”. Erről a témáról órákat lehetne beszélni és könyveken át írni, ezért most csak „kedvcsinálóként” osztanám meg saját tapasztalataimat.
A kivételes elekiek
Hála Johann Schimpl kemény munkájának az eleki sváb családok családfája egészen 1734-ig visszakereshető az általa készített Sippenbuch-ban. Ebben a kiadványban gyakorlatilag a betelepült német családok családfáját készítette el a betelepüléstől egészen 1946-ig. Tehát ha egy eleki sváb szeretné felkutatni a családfáját elegendő ezt a könyvet elővenni. (Tudomásom szerint a könyv Eleken nem kapható. Nekem Németországból sikerült beszerezzek egy példányt.)
Mindig érdekes dolog volt számomra a temetőben sétálva rég elmúlt családok emlékeit felfedezni a kövekbe vésve. Banner József tanár úr annak idején feldolgozta az egykori elekiek névanyagát, mely digitalizált formában egy ideje elérhető az Országos Széchenyi Könyvtár archívumában is.
Elek történelmében fontos momentum a “svábok kitelepítése”, amikor az itt élő német lakosság nagy részét át- / visszatelepítették Németországba. Erről már sok cikk és írás megjelent, nem csak az oldalunkon, de szerte az elektronikus és a nyomtatott sajtóban, médiában is.
Sajnos még sehol sem találkoztam a kitelepített lakosok hosszabb névsorával. Ezért egyenlőre nem tudtam leellenőrizni azt a listát, amelyet most közzé kívánok tenni. De talán ez is több az eddigieknél…
Az idén március 22-re eső böjt közepi ünnep (“Mitte in der Fasta”) jó látogatottsággal zajlott le. Az eseményről bővebben (német nyelven) az Eleki Németek Egyesülete honlapján lehet olvasni.
A mulatságot hagyományosan az óvodában is megtartják. Az eleki közösségi tévéstáb jóvoltából két videofelvétel készült a rántotta ünnepéről:
Óvodai Mitte in der Fasta 2017
Mitte in der Fasta az eleki németek közösségi házában (Leimen-Haus):
2011 nyarán fedeztem fel az eleki temetőben egy szerényen meghúzódó síremlékegyüttest.
A báró Tomassich család síremléke az eleki katolikus temetőben
Az egyik sírkő hátoldalán a következő felirat olvasható:
Itt nyugszanak
Báró
Tomassich Miklós
1769-1848 és neje
györöki
Edelpacher Antónia
1777 – 1829 gyermekeik
Miklós, Károly, Klára és férje Bíró Imre, valamint Imre, a család utolsó sarja és neje Zettykó Anna s ezek gyermekei Ilona és László.
Holttestük maradványait lökösházi volt birtokukról kegyeletes lélekkel e helyre hozatta 1931. szept.2-án dédunokájuk: gávai Dr. Gaal Jenőné szül. Varjassy Lenke
A gávai Dr.Gaál Jenőné szül. Varjassy Lenke által készíttetett felirat
“1946 tavaszán kezdődtek az újabb megpróbáltatások: A nagyszülőkkel együtt el kellett hagynom Magyarországot, mi is ahhoz a közel 4000 elekihez tartoztunk, akiket elüldöztek hazájukból. Keresztanyámmal, keresztapámmal és öt gyermekükkel egy 10 fős csoportot képeztünk. Németországba érkezve Heidelberg térségében néhány napot egy gyűjtőtáborban töltöttünk, majd Waldhilsbachban kaptunk egy másfél szobás lakást a helyi iskolaépület 3. emeletén.
Waldhilsbach-ban ebben az iskolaépületben laktak a 3 ablakos padlástéri lakásban
Itt sokat nélkülöztünk, éheztünk; a háború után Németországban mindenkinek nehéz volt az élete, nem fogadtak minket szívesen.
Szerencsére járhattam iskolába, de 10 évesen már munkám is volt a családban: Egy idősebb unokatestvéremmel nekünk kellett ellátnunk a háztartást tűzifával.
A helyzetem csak rosszabbodott, amikor idős és beteg nagyszüleim az öregek otthonába kerültek.
Mivel a keresztanyámnál nagyon sokat éheztem, egy nagybácsi vett magához, aki az amerikai laktanyában dolgozott, és ott tudott ennivalót szerezni. Az amerikai katonák u.i. elajándékozták azokat az élelmiszereket, amiknek már lejárt a szavatosságuk.
A következő tartózkodási helyem Bajorországban, Nörtlingenben volt, ismét másik rokonoknál. Itt egy nyarat és egy telet töltöttem. Ez a nagybácsi egy gazdag parasztgazdánál dolgozott, így élelmiszerrel jobban el voltunk látva. Deiningenben – Alerheim mellett – éltünk, ahol a katolikus szentmiséket is látogattuk, én a többi gyerekkel együtt rendszeresen ministráltam. Itt figyelt fel a plébános a helyzetemre, fizikai állapotomra. Az egyik vasárnapi misén a prédikáció végén arra kérte a híveket, hogy segítsenek nekem. Ezután egy évig minden vasárnap egy család látott vendégül ebédre. Egy idősebb és egy fiatal házaspár volt két gyerekkel – máig hálás vagyok nekik.
Wieblingen. Balról jobbra: Wittmann György, Emenet Mihályné (Wittmann Magdolna, nevelőanyja), Kittler Antal (unokatestvér) és Wittmann György egyik osztálytársa
Az ötödik és utolsó lakhelyem ötéves németországi kintlétem alatt ismét Heidelberg térségében volt; ezúttal édesapám legidősebb lánytestvéréhez kerültem. Ő úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna. Mivel a lánya már férjhez ment, ő meg nem akart gyerek nélkül maradni, magához vett, pedig meglehetősen nehéz élethelyzetben volt. Egy 4X4 méteres, egyetlen helyiségből álló “lakásban” ápolta baleset következtében lebénult férjét is.
Ennél a nagynéninél jól éreztem magam, boldog gyerek voltam. Wieblingenben jó tanárunk volt az iskolában, mehettem a többi gyerekkel játszani, például sokat fürödtünk a Neckarban. Helyzetem javulásában nyilván szerepe volt a gazdasági fellendülés kezdetének is: 1949-ben Nyugat- Németországban bevezették az új Márkát.
Így számomra a hír, hogy 1951-ben megjelent Magyarországon egy rendelet a családegyesítésről, inkább rossz hír volt, már nem akartam hazamenni.”
Hogy Wittmann György (és még másik hat, hasonló sorsú eleki gyerek) hogyan tért haza, milyen nehézségei voltak a későbbiekben pl. hiányos nyelvismerete miatt, hogy élték meg a szülei ugyanezt az időszakot, a 2017-es “Deutscher Kalender”-ben lesz olvasható.
A magyarországi németek kulturális hagyományai örvendetes módon egyre több településen újraélednek. Az ifjúsági és felnőtt tánccsoportok, énekkarok, a tájházak hagyományőrző körei vidám együttlétet jelentenek a résztvevőknek, rendezvényeik az óvodák és iskolák német nemzetiségi oktatását is színesebbé teszik .
Esküvői pár, Tolna- Mözs, Német Nemzetiségi Tájház
elekfoto 