További két érdekes pecsétet szeretnék bemutatni. Az egyik az eleki plébánia pecsétje, ami azt bizonyítja, hogy a plébánia a településétől eltérő megjelenésű pecséttel rendelkezett.
Az eleki plébánia pecsétje 1837-ből.
Kategória: történelem
Kategóriák
Elek pecsétje 1773-ból
Egy a Temesvári Egyházmegyei Levéltárban megtalálható, 1788. évben keltezett egyházi kivonaton több viaszpecsét mellett szerepel Elek pecsétje is.
SIGILLUM*ELLEK*1773
A pecsét peremiratát két nagyobb és két kisebb zászló díszíti, benne pedig a “Sigillum Ellek 1773” felirat szerepel. A sigillum latin szó jelentése pecsét, tehát a peremirat jelentése “Elek pecsétje 1773”. Középen egy női alak, felette egy sarló és mellette egy templom látható. A sarló utalás lehet Sarlós Boldogasszonyra, akinek a tiszteletére a templomot szentelték. A bal oldalon látható templom pedig Elek első templomának ábrázolása vagy a templomra utaló stilizált kép.
Szembetűnő, hogy a település neve ELLEK-ként szerepel. Ha “csak” egy elírás, akkor miért nem javították ki, hiszen ez mégiscsak egy települési pecsét, amit még 1788-ban is használtak.
Az 1773-as dátumot megvizsgálva nem találunk semmilyen olyan nevezetesebb eseményt a település történetében, amihez köthető lenne ez az évszám. Valószínűleg a település közigazgatása ekkor jutott el arra a szintre, hogy már saját pecsétet is használt.
Egyenlőre ez a legkorábbi eleki pecsétlenyomat, amely ismert számunkra, aminek pecsétképe akár a település első “címereként” is értelmezhető. A pecsétkép azért is lehet sokaknak ismerős, hiszen szinte megegyező hasonlóságot mutat, a mai eleki címer egyik elemével (bal alsó negyed).
Így él tovább a múlt emléke napjainkban az eleki címerben.
Köszönet a Temesvári Egyházmegyei Levéltár munkatársának, dr. Claudiu Călin úrnak, aki nagy segítséget nyújtott a levéltári kutatásaimban.
Wittmann Attila
Kategóriák
Hollinger Antal plébános aláírása
Az Elekre betelepült németek lelki gondozását kezdetben a gyulai plébánia látta el. A magyarul nem beszélő német ajkú lakosság saját, német nyelven beszélő plébánost szeretett volna, de ehhez sem templom, sem plébánia nem állt rendelkezésre. Első lépésként megépült a plébánia épülete, majd a gróf Wenckheim családnak köszönhetően 1734. május 1-én érkezett a településre Németországból Hollinger Antal.
Ellenjegyzések és pecsétek egy egyházi leltár végén.
Forrás:Szeged – Csanádi Egyházmegyei Levéltár (Szeged)
Lőkösháza pusztán több kastély és major volt található, amelyeket nemes és híres családok építettek vagy később megvásároltak. Még ma is élő határnév például a „Kintzig”, ahol még iskola is létezett. Az elnevezés a néhai Kintzig major tágabb területét jelöli. A majort a névadó család építette, nyéki Kintzig János.
Forrás: Aradi közlöny 1921. július 3. szám. http://www.hemeroteca.hu
A magyar nemesség adományozásában 1905. május 2. Kintzig János földbirtokos részesült. Würtzburgi származású nemesi család volt. Családfájuk visszavezethető volt a XVII. század közepén Schweinbergben élt Valentin Künzig von Hardheim-ig. Szépunokája az 1759. január 16-án Schweinbergben született Sebestyén, aki az Arad megyei Szentannán telepedett le. Az ő leszármazottja Kintzig János aradi főispán, aki Tövisegyházon, (Simándtól délre) született.
Császárné Sólyom Judit
Eleken szinte mindenki által ismert tornyos kis épületben laktak a nagyszüleim közel 50 évig. Sok gyerekkori emlék fűz ide, ezért is kezdtem utánanézni a ház történetének.
A falusi környezetben igen szokatlan kis villa építtetője Cholnoky Hilár volt. A családi nevet mindenki, még országhatáron túl is, Cholnoky Jenő neves földrajztudós miatt ismeri, aki másodunokatestvére volt Hilárnak. Voltak még a családban sikeres írók, neves orvosok.
A családfa adatai szerint Hilár szülei, Cholnoky Károly és felesége, Mocsáry Katalin 1878-ban kötöttek házasságot, hét gyermekük született. Hilár fiuk 1883-ban Egerben.
Kutatásaim során a következő adatokra bukkantam: 1893-ban a nyarat Pomázon töltötte egy Szünidei Gyermektelepen. A budapesti Wesselényi Miklós polgári fiúiskolában tanult, majd a VII. kerület Német-utcai Községi Polgári Fiúiskolában, ahol 1892-ben, 4. osztályos tanulóként javítóvizsgára küldték.
1901-ben a Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola Fém- és vasipari szakosztályának harmadéves tanulója volt, de elhagyta az iskolát.
1903-ban a Magyar Közigazgatás júliusi számában budapesti lakosként „alkalmazást keres” Intelligens, nőtlen 29 éves jóírású, 7 középiskolát végzett fiatalember azonnali belépéssel, szerény feltételek mellett. Czím: Cholnoky Hilár, Budapest VII. Hernád u. 30. III/50.
1907-ben a „Szabolcs” júliusi számában olvasható, a hírek címszó alatt, hogy mint ófehértói anyakönyvvezetőt állásából a főispán felmentette. Valószínűleg azért, mert:
A Székes Fehérvári Naptár bejegyzése szerint Csősz településen segédjegyző lett.
Az 1914. évi Budapesti Czím és Lakásjegyzék szerint: Cholnoky Hilár „műsz. hiv.” VI. Lehel utca 17 sz. alatt lakik.
1915. 01. 22-én szerepel az első világháború „Hírek a Sebesültekről és betegekről” névsorában.
Ezen a vonalon keresgélve megtudtam, hogy a híres nagy múltra visszatekintő 32-es Budapesti Császári és Királyi Gyalogezredben szolgált. Ahol a fenti bejegyzés szerint gyalogos katonaként megsebesült. Kezdetben a csehországi Kremsierben lévő kórházban volt, utána a piliscsabai tábori kórházban, majd Budapesten az Eötvös utcában ápolták.
A talált adatok szerint első felesége, Cholnoky Hilárné 1916-ban kezelő volt a budapesti központi távírda hivatalában. Ekkor a Koronaherceg u. 13-15.-ben laktak. 1918-ban feleségét, Laurinetz Margitot előléptették a postánál, majd 1922-ben posta és távírda ellenőr lett. Három évvel később Hugyagra helyezték postamesternek. Ezután nem találhatunk róla adatokat.
A Pesti Hírlap 1926. január 10-i számában Hilárnak két keresztrejtvénye jelent meg.
1926. 03. 21-én Elek község rendkívüli közgyűlése írnoki állás betöltésére hat pályázó közül egyhangúlag Cholnoky Hilárt választotta. Második feleségével itt már úgy telepedett le, hogy a házépítés gondolata is megszületett. Legalább két házhelynyi telken, közvetlenül a nádas tó partján építkeztek. A ház alaprajza igen egyszerű, négyosztatú volt, az utcára két szép nagy szobával, közte a kis tornyos hatszögletű előszoba adta a villaszerű megjelenést. Az udvar felé volt a harmadik kisebb szoba és a konyha, kamrával és a padlásfeljáróval. Hátul a konyhabejárat előtt, közvetlenül a tó partján szép faragott kis szaletli állt. Érdekes, hogy a partra helyezték az épületet, pár lépésre a hátsó bejárattól már a nyílt víztükör volt. Az utcai bejáratot egy kis tornyos betonhíd díszíti még, amely az árkot íveli át. Mellette két oldalon egy-egy hatalmas vadgesztenyefa nőtt. A ház két oldala gyönyörűen parkosított volt. Fenyőfák, nyírt bukszusok, tuják és jukkák tették különlegessé. A telek jobb oldali részén gyümölcsöskertet alakítottak ki.
A Délmagyarország 1938. február 4-i számában bukkan fel újra Cholnoky Hilár neve. A cikk szerint Eleken a községi hivatalban Bánhidy József járlatkezelő szabadsága alatt 1937 nyarán a kulcsok Cholnoky Hilár irodatiszthez kerültek. Ezt használta ki Pohl Zoltán „szellemi inségmunkás”. Az íróasztalkulcs megszerzésével folyamatosan dézsmálta az ott lévő pénzt és bélyegeket. Két évre ítélték az eleki „betörő inségmunkást”.
Hilár 1938. december 23-án halt meg rákban.
A nagyszüleim, Mag József és Brandt Terézia 1939-ben vásárolta meg, fiatal házasként az épületet a makói örökösöktől. Falusi ember szemével nem volt megfelelő, mert semmiféle gazdasági épület nem tartozott hozzá: ólak, istálló stb. Édesanyám emlékei szerint, már amikor épült a kis villa, jártak oda nézegetni milyen különleges lesz. Amire ők beköltöztek, már teljesen befutotta a falakat a vadszőlő, még a padlásra is belógtak az indák. A házban két festmény maradt, az egyik Liezen-Mayer Sándor: Magyarországi Szent Erzsébet című képének (1882) másolata.
Az eredeti festmény a Magyar Nemzeti Galériában látható. Illusztrációként a Magyarország Alaptörvénye (2017) díszes kiadványában is megtalálhatjuk a 40. oldalon egy kinagyított részletét. A másolatot, azt mondták, Hilár készítette. Meglehetősen tökéletes a kompozíció, és teljesen hiteles a színhasználat. A formátuma más: az íves felső helyett vízszintes a kép felső széle.
Az akkori lehetőségek csak a helyszíni másolatkészítést feltételezik. Egy kis csalafintaságot csempészett bele, a bal alsó mellékalak jobb kezére hat ujjat festett Hilár. A kép édesanyámék gyerekszobájában őrizte a két lány álmát évtizedeken át. Nagypapám kérése volt, hogy halála után helyezzék azt a temetőkápolna falára. A festmény 1991 óta kíséri a lelkeket utolsó útjukra.
A másik képet a szemközti szomszédék, Hauck Mátyásék kapták, akikre a ház kulcsa volt bízva, amíg az épület lakatlan volt. Ők a szép kis szaletlit időközben átköltöztették a saját portájukra. Nagypapám szívesen meg is vásárolta volna, hogy visszakerüljön az eredeti helyére, de nem adták semmi pénzért. Különleges dísze maradt kakukktojásként a parasztportájuknak.
Hilárt az eleki temetőben temették el. Második felesége, Szűcs Emilia, 1939-ben, nem sokkal férje halála után, a makói kórházban, 49 évesen hunyt el. A család Makón helyezte nyugalomra. Nagymamám, aki igen melegszívű teremtés volt, gondozta Hilár sírját. Erről tanúskodik a fotó, ahol ő és a két lánya látható a sírnál. Nyughelye a temető keleti részén, a díszsirhelyek közelében volt.
Még a múltat idézheti, hogy nagyapám a beköltözéskor megtalálta Hilár naplóját, melynek „esküvő nászéjszaka nélkül” című részére anyuka is emlékszik. Valószínű a katonai behívó miatt lehetett. Más példákat is ismerünk, hogy a jegyesek hamarjában megtartották az esküvőt a frontra indulás előtt. Milyen jó volna, ha meglenne még ez a napló!
Leszármazottakról nincs tudomása senkinek.
A történetnek itt látszólag vége, de a világ változott, az utca a Zalka Máté nevet kapta, most Alma utca lett. A kis villa viszont még áll. A történetet szeretném folytatni édesanyám emlékeivel arról, hogy ők milyen boldogan éltek itt, ebben a házban.
A cikkben közölt adatokért hálás köszönetem Rybar Olivérnek, A Cholnoky család története szerzőjének. A kötet a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület gondozásában jelent meg 2021. 295. o.
2013-ban Klemm Tamás egy csoportképet tett fel az „elekfoto”-ra és néhány kérdést fűzött hozzá.
„Valószínűleg az 1930-as évek elejéről származhat a következő csoportkép az iskola egyik elsős vagy másodikos fiú osztályáról.
Sajnos nem tudjuk azonosítani a kép szereplőit, de egész biztosan az eleki általános iskola egykori diákjai vannak a képen. Az eltelt nyolcvan-egynéhány év és az egységes frizurák nem könnyítik a személyek felismerését!
Néhányan egy kis füzetkét vagy kartonlapot tartanak maguk elé, talán elsőáldozási emléklap lehet?”
Az alábbi szívgárdista emléklap segítségével talán egy új szempont is felvethető.
Lehet, hogy nem egy osztály van a képen (hiszen tanító nem ül a gyerekek között, ahogy az többnyire lenni szokott), hanem esetleg valamilyen egyházi / hittanos rendezvény alkalmából készült a kép?
Az emléklapot Csepregi Imre plébános írta alá, ma az ő nevét viseli Elek főtere.
A „Fölvételi emlék” Dr. Mester / Mahler György hagyatékából való, aki 1929-ben 11 éves volt.
Mester Klára
Idén is elérkezett a farsangi időszak vége. A kedves – és néha félelmetes – maszkák végigvonultak Elek főbb utcáin.
A csoportképet Durst Beáta készítette.
Jó böjtölést mindenkinek – azért közben találkozhatunk a Mitte in der Fasta alkalmából!
Mit rejt a szekrény?
Véletlenül akadtam a következő szép felvételre. Egy valószínűleg eleki családot láthatunk: Édesanya, édesapa, kisgyermekkel.
A feleség még hagyományosnak nevezhető, a házas asszonyok részére akkoriban szokásos, sötét színű népviseletbe öltözött a fényképezéshez. A legszebb ruháját vette fel, mert ez nem volt mindennapos dolog, külön Aradra kellett utazni érte. A férj pedig katonaruhában. Ő már megjárta a háborút, valamilyen kitüntetések is láthatóak az uniformison. Sajnos nem tudni, kik voltak ők, csak a fényképész neve olvasható a kép alatt: Urai J., Arad, Forray utca 1.
Ha abból indulunk ki, hogy a Nagy Háború közben készülhetett a kép, akkor a házaspár nagyjából az 1890-es évek elején-közepén születhetett.
Érdekes lenne, ha kiderülne, melyik családot látjuk a képen. A fényképet a saját szekrényemben találtam, családi jellegű iratok között, emiatt akár saját rokonaim is lehetnek – csak éppen nem ismerős az arcuk…
Az 1956-os eseményekre emlékezett az ország október 23-án. Erre való tekintettel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a Facebook oldalán közzétett a “Pesti utca – 1956” című könyvből egy idézetet és ehhez tartozó levéltári dokumentumokat.
A könyvben az egyik fejezet Szigetvári Istvánról szól, aki egy kisebb csoport vezetőjeként részt vett a pesti harcokban. A fejezet címe: SZIGETVÁRI ISTVÁN “Maga lőtt, mi visszalőttünk, tehát kvittek vagyunk”.
A könyv letölthető a https://mek.oszk.hu/15200/15249/15249.pdf linken.
A visszaemlékezésében a pesti harcok mellett a gyermekkoráról és az 56-os forradalom utáni eleki életéről is mesél.
Schneider Katalin Stefánia tanítónő (1935-2019) és Dr. Raport Ferenc állatorvos (1935-2020) 1960. július 9-én Eleken kötöttek házasságot.
A derűs, kedves, fiatal tanítónőt sok kollégája, –ahogy ő mondta, „kartársa”- elkísérte ezen a jeles napon a Tanácsháza házasságkötő termébe. Az egyházi esküvőt -a kor szellemének megfelelően- csak titokban, szűk körben lehetett megtartani.
A képen balról: Somos Józsefné Erzsike néni, Vígh Ferencné, Radnai Lászlóné Margó néni, Müllek Antalné Irénke néni, Dési Miksáné Trudi néni, Janecskó Jánosné Julika néni, Hauck Mátyásné Beca néni, Janecskó János igazgató
Katinka édesanyjával, Schneider Miklósné Schwarz Annával a Gyulai út 26 szám alatt lakott a Mester családdal.(Az édesanya sajnos már nem élte meg lánya esküvőjét.) A vőlegény innen „kérte ki” a menyasszonyt, innen indultak a násznaggyal, a Szegedről érkezett nagybácsival, Schwarz Jánossal és a rokonokkal a szertartásra.
Az esküvői vacsora a Raport családnál volt a Hősök úti házukban. A lakodalmi mulatság egyik mozzanata volt, hogy egy vendég kislánynak az asztal alá bújva el kellett csennie a menyasszony cipőjét, hogy a vőlegény aztán kiválthassa azt.
A harmonikus, szép családi életet élő, két gyermeket felnevelő Raport házaspár arról nem beszélt még fiainak sem, milyen sorsot éltek meg gyermekként.
Katinka Párdányban (Szerbia, ma Meda) született, mint a később Eleken esperes-plébános Reibel Mihály. A településen szerb és német lakosság élt békességben.
1944 őszén Titó partizánjai szabad kezet kaptak a német lakosság megsemmisítésére. Katinka az édesapját a helyszínen elveszítette, a nagyszüleit a többi idős német emberrel táborba hurcolták, ahol éhen haltak. A gyerekek és asszonyok másik táborba kerültek, Katinka is itt töltött két évet, mígnem az édesanyjával sikerült átszökniük a zöld határon. Szegedre mentek anyja testvéréhez. Mivel Katinka nem tudott magyarul, mert az anyanyelve német volt, másrészt mindketten nagyon le voltak gyengülve, 1947 nyarától egy ideig Kétegyházán találtak menedéket.Takács Istvánné Hruschka Laura ui. Schneider Mikósné rokona volt.
Később így került Katinka tanítónőként Kétegyházára, majd 1956 őszén Elekre.
Dr.Raport Ferenc gyermekkora is megpróbáltatásokkal teli. Elek és Gyula között volt a tanyájuk. Amikor édesapját, idősb Raport Ferencet sokéves háborús katonáskodásból hazatérve 1945-ben malenkij robotra hurcolták, a 10 éves gyerek az édesanyjával látta el a gazdaságot. Sokszor maguk álltak az eke elé, ha szántani kellett, mivel az oroszok még az igavonó állatokat is rekvirálták.
Diákéveit – kortársaihoz hasonlóan – a háború eseményei alakították.
Az 1946-47-es tanévben a Polgári Fiúiskola 5. osztályát végezte Eleken, de „túlkoros” volt. Kilenc éves volt ui., amikor az oroszok bejöttek, és egy évet ki kellett hagynia az iskolában. Így lehetett osztálytársa a nála egy évvel fiatalabb Majtényi István, aki az USA –ban Steven Istvan Majtenyi néven vált ismertté és angol nyelven Elek történetét is megírta.
Az 1946-47-es tanévben Raport Ferenc és Majtényi István testnevelő tanára Takács Klára volt.
„Fiam, az úr a pokolban is úr”- ezzel a mondattal biztatta idősb Raport Ferenc a fiát a tanulásra, így lett belőle állatorvos.
Sorsukat, keserű gyerekkori emlékeiket csak egymással osztották meg, gyerekeiket szerették volna ettől megkímélni.
Az élet megtisztelő ajándéka számomra, hogy egy Párdányba tett utazásom és az azt követő élménybeszámoló hatására lassan megnyíltak. Sokszor fájdalmas volt számukra a visszaemlékezés, lassan, lépésről-lépésre történt, de vágytak rá és megkönnyebbülést hozott mindkettőjüknek az, hogy végre szabadon felidézhették a gyerekkori emlékeket.
A napvilágra került történet a gyerekeik, unokák számára is magyarázat sok homályos pontra a „családi krónikában”, a múltban gyökerező folytonosság ajándéka.
Az „elekfoto” lelkes olvasói voltak, többször hozzászóltak, ill. segítettek nevek kiegészítésével.
Mester Klára
elekfoto 