Idén is elérkezett a farsangi időszak vége. A kedves – és néha félelmetes – maszkák végigvonultak Elek főbb utcáin.
A csoportképet Durst Beáta készítette.
Jó böjtölést mindenkinek – azért közben találkozhatunk a Mitte in der Fasta alkalmából!
Kategória: történelem
Mit rejt a szekrény?
Véletlenül akadtam a következő szép felvételre. Egy valószínűleg eleki családot láthatunk: Édesanya, édesapa, kisgyermekkel.
A feleség még hagyományosnak nevezhető, a házas asszonyok részére akkoriban szokásos, sötét színű népviseletbe öltözött a fényképezéshez. A legszebb ruháját vette fel, mert ez nem volt mindennapos dolog, külön Aradra kellett utazni érte. A férj pedig katonaruhában. Ő már megjárta a háborút, valamilyen kitüntetések is láthatóak az uniformison. Sajnos nem tudni, kik voltak ők, csak a fényképész neve olvasható a kép alatt: Urai J., Arad, Forray utca 1.
Ha abból indulunk ki, hogy a Nagy Háború közben készülhetett a kép, akkor a házaspár nagyjából az 1890-es évek elején-közepén születhetett.
Érdekes lenne, ha kiderülne, melyik családot látjuk a képen. A fényképet a saját szekrényemben találtam, családi jellegű iratok között, emiatt akár saját rokonaim is lehetnek – csak éppen nem ismerős az arcuk…
Az 1956-os eseményekre emlékezett az ország október 23-án. Erre való tekintettel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a Facebook oldalán közzétett a “Pesti utca – 1956” című könyvből egy idézetet és ehhez tartozó levéltári dokumentumokat.
A könyvben az egyik fejezet Szigetvári Istvánról szól, aki egy kisebb csoport vezetőjeként részt vett a pesti harcokban. A fejezet címe: SZIGETVÁRI ISTVÁN “Maga lőtt, mi visszalőttünk, tehát kvittek vagyunk”.
A könyv letölthető a https://mek.oszk.hu/15200/15249/15249.pdf linken.
A visszaemlékezésében a pesti harcok mellett a gyermekkoráról és az 56-os forradalom utáni eleki életéről is mesél.
Schneider Katalin Stefánia tanítónő (1935-2019) és Dr. Raport Ferenc állatorvos (1935-2020) 1960. július 9-én Eleken kötöttek házasságot.
A derűs, kedves, fiatal tanítónőt sok kollégája, –ahogy ő mondta, „kartársa”- elkísérte ezen a jeles napon a Tanácsháza házasságkötő termébe. Az egyházi esküvőt -a kor szellemének megfelelően- csak titokban, szűk körben lehetett megtartani.
A képen balról: Somos Józsefné Erzsike néni, Vígh Ferencné, Radnai Lászlóné Margó néni, Müllek Antalné Irénke néni, Dési Miksáné Trudi néni, Janecskó Jánosné Julika néni, Hauck Mátyásné Beca néni, Janecskó János igazgató
Katinka édesanyjával, Schneider Miklósné Schwarz Annával a Gyulai út 26 szám alatt lakott a Mester családdal.(Az édesanya sajnos már nem élte meg lánya esküvőjét.) A vőlegény innen „kérte ki” a menyasszonyt, innen indultak a násznaggyal, a Szegedről érkezett nagybácsival, Schwarz Jánossal és a rokonokkal a szertartásra.
Az esküvői vacsora a Raport családnál volt a Hősök úti házukban. A lakodalmi mulatság egyik mozzanata volt, hogy egy vendég kislánynak az asztal alá bújva el kellett csennie a menyasszony cipőjét, hogy a vőlegény aztán kiválthassa azt.
A harmonikus, szép családi életet élő, két gyermeket felnevelő Raport házaspár arról nem beszélt még fiainak sem, milyen sorsot éltek meg gyermekként.
Katinka Párdányban (Szerbia, ma Meda) született, mint a később Eleken esperes-plébános Reibel Mihály. A településen szerb és német lakosság élt békességben.
1944 őszén Titó partizánjai szabad kezet kaptak a német lakosság megsemmisítésére. Katinka az édesapját a helyszínen elveszítette, a nagyszüleit a többi idős német emberrel táborba hurcolták, ahol éhen haltak. A gyerekek és asszonyok másik táborba kerültek, Katinka is itt töltött két évet, mígnem az édesanyjával sikerült átszökniük a zöld határon. Szegedre mentek anyja testvéréhez. Mivel Katinka nem tudott magyarul, mert az anyanyelve német volt, másrészt mindketten nagyon le voltak gyengülve, 1947 nyarától egy ideig Kétegyházán találtak menedéket.Takács Istvánné Hruschka Laura ui. Schneider Mikósné rokona volt.
Később így került Katinka tanítónőként Kétegyházára, majd 1956 őszén Elekre.
Dr.Raport Ferenc gyermekkora is megpróbáltatásokkal teli. Elek és Gyula között volt a tanyájuk. Amikor édesapját, idősb Raport Ferencet sokéves háborús katonáskodásból hazatérve 1945-ben malenkij robotra hurcolták, a 10 éves gyerek az édesanyjával látta el a gazdaságot. Sokszor maguk álltak az eke elé, ha szántani kellett, mivel az oroszok még az igavonó állatokat is rekvirálták.
Diákéveit – kortársaihoz hasonlóan – a háború eseményei alakították.
Az 1946-47-es tanévben a Polgári Fiúiskola 5. osztályát végezte Eleken, de „túlkoros” volt. Kilenc éves volt ui., amikor az oroszok bejöttek, és egy évet ki kellett hagynia az iskolában. Így lehetett osztálytársa a nála egy évvel fiatalabb Majtényi István, aki az USA –ban Steven Istvan Majtenyi néven vált ismertté és angol nyelven Elek történetét is megírta.
Az 1946-47-es tanévben Raport Ferenc és Majtényi István testnevelő tanára Takács Klára volt.
„Fiam, az úr a pokolban is úr”- ezzel a mondattal biztatta idősb Raport Ferenc a fiát a tanulásra, így lett belőle állatorvos.
Sorsukat, keserű gyerekkori emlékeiket csak egymással osztották meg, gyerekeiket szerették volna ettől megkímélni.
Az élet megtisztelő ajándéka számomra, hogy egy Párdányba tett utazásom és az azt követő élménybeszámoló hatására lassan megnyíltak. Sokszor fájdalmas volt számukra a visszaemlékezés, lassan, lépésről-lépésre történt, de vágytak rá és megkönnyebbülést hozott mindkettőjüknek az, hogy végre szabadon felidézhették a gyerekkori emlékeket.
A napvilágra került történet a gyerekeik, unokák számára is magyarázat sok homályos pontra a „családi krónikában”, a múltban gyökerező folytonosság ajándéka.
Az „elekfoto” lelkes olvasói voltak, többször hozzászóltak, ill. segítettek nevek kiegészítésével.
Mester Klára
Az alábbi meghívót küldték tanáraiknak 1972 áprilisában az első Eleken érettségizett diákok.
Biztos sokakban felmerült már az ötlet, hogy felkutassák a családjuk eredetét és elkészítsék a saját családfájukat. Ilyenkor a második gondolat az, hogy ez mennyire időigényes és nehéz. Ha valaki mégis eltökélt, akkor két lehetőség közül választhat, vagy megbíz egy családfakutató céget, akik elvégzik helyette a munkát, vagy saját maga vállalkozik erre. Most azoknak szeretnék némi segítséget nyújtani, akik úgy döntenek, hogy nekivágnak ennek a „kalandnak”. Erről a témáról órákat lehetne beszélni és könyveken át írni, ezért most csak „kedvcsinálóként” osztanám meg saját tapasztalataimat.
A kivételes elekiek
Hála Johann Schimpl kemény munkájának az eleki sváb családok családfája egészen 1734-ig visszakereshető az általa készített Sippenbuch-ban. Ebben a kiadványban gyakorlatilag a betelepült német családok családfáját készítette el a betelepüléstől egészen 1946-ig. Tehát ha egy eleki sváb szeretné felkutatni a családfáját elegendő ezt a könyvet elővenni. (Tudomásom szerint a könyv Eleken nem kapható. Nekem Németországból sikerült beszerezzek egy példányt.)
Újonnan érkezett hozzánk egy érdekes kép, amely egy valószínűleg eleki boltot ábrázol, a személyzettel és talán néhány vásárlóval.
Vajon hol lehetett ez az üzlet?
Hasonlít kicsit a Bottó Péter által vezetett egykori kocsmára, de nem az.
A homlokzaton különféle márkanevek, a háború előtt szokásos fém reklámtáblákon. Napraforgó olaj és csokoládé is megtalálható köztük.
Az érdekes kép az Eleker Heimatkomitee egykori leimeini kiállításából származik, köszönet érte!
Amikor 2019 júliusában a Neue Zeitungban beszámoltunk az elekiek és almáskamrásiak 74. németországi búcsújáról, még nem sejtettük, hogy Leimen-St.Ilgenben ez volt az utolsó ilyen rendezvény.
Az 1946. április -májusban a hazájukból elűzött eleki németek számára a templombúcsú megünneplése mindig fontos esemény volt, az első összejövetelre még ugyanebben az évben sor került.
Az esemény szervezője, szellemi atyja Georg Ruck (1912 – 1977) eleki származású katolikus pap volt, aki 75 éves édesapjával és testvérével maga is osztozott az elűzöttek sorsában.
A hat transzporttal érkezett, közel 5000 elekit a romokban heverő Németország amerikai övezetében Ulm, Ludwigsburg, Heidelberg, Würzburg, Stuttgart környékén, különböző településeken osztották el. Többnyire családokhoz kerültek, akik maguk is szűkösen voltak, így nem szívesen látták a „betolakodókat”.
Ruck atya Hockenheimba került. Az ottani Szent György templomba hívta 1946. július elejére, Sarlós Boldogasszony napjára, a templombúcsú megünneplésére a szétszórtan élő elekieket.
A kétségbeesett, olykor tanácstalan, kiszolgáltatott embereknek kezdetben a tapasztalatcserét, támaszt, az összetartozás érzését jelentette ez a találkozás, de nyelvük, eleki dialektusuk, kulturális hagyományaik ápolását is.
A következő évtizedekben, a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan az eleki búcsú rendezvényei egyre színesebbek lettek, egyre több embert vonzottak.
1964-től 20 évig Heidelberg- Kirchheim volt a helyszín.
1985-ben Leimen- St. Ilgen és Elek valamint Almáskamrás testvérvárosi megállapodást kötöttek, Leimen- St. Ilgen városa védnökséget vállalt a Magyarországról elűzött németek fölött. Ettől kezdve 34 alkalommal a búcsú megrendezésére is itt került sor.
2015-ben mint a magyarországi németek legrégebbi találkozójáról számoltunk be a Leimen- St. Ilgen -i búcsúról.
Ez a hagyomány szakadt most meg.
Reméljük, hogy a koronavírus járvány okozta kényszerszünet után az új helyszínen, Laudenbachban a Kulturkreis Elek szervezésében a fiatalabb korosztály „tovább viszi a fáklyát”, és az eleki búcsú megünneplése tovább erősíti az összetartozást.
Egy korábbi írás az eleki búcsúról: https://elekfoto.com/2014/08/01/eleki-bucsu-sarlos-boldogasszony-julius-2/
Az alábbi cikkben található képen jobbról a 2. Georg Ruck, egykori szegedi piarista diákok, ill. paptársak társaságában
Egy korábbi írásunkban (Apróságok az eleki üzletsorról) már bemutattunk egy Bécs térképet, amelyen két lila pecsét volt látható. A pecsétek tanúsága szerint a térképet a “Schillinger Miksa és Fia , Elek (Arad VM)” árusította. Most egy levelezőlaphoz sikerült hozzájutni, amit 1901. augusztus 22-én adtak fel.
A pecséten jól látszik a felirat “Schillinger Miksa és Fia kézmű és rövidárú raktár Elek”. Valószínűleg ezt a lapot ugyanabban az üzletben vásárolhatták, ahol a térképet.
Fabulya Éva: „Viszik a németeket” című könyvében olvasható többek között Franziska Kaupert naplója, amit szemtanúként, a szörnyű megpróbáltatások elszenvedőjeként írt az elekiek ukrajnai kényszermunkájáról.
Szerencsés túlélőként 1947-ben érkezett vissza Elekre, majd -némileg felerősödve- követte Németországba az időközben elüldözött családját.
Az már kevésbé ismert, hogy 1963-ban, immár német állampolgárként látogatott először újra Elekre; Ilona nevű testvérével, a férjével, Franz Posttal és a sógorával, Arnold Falkensteinnal.
Franz Post Elekről, pontosabban Kakucs-pusztáról került Ukrajnába. Némi hányattatás után a Heidelberg melletti Sandhausenben leltek otthonra Franziska Kauperttel. 1963-ban Mester György látta vendégül Eleken unokatestvérét, Franz Postot és családját.
Az 1963-ban készült fénykép derűs pillanatot örökít meg: Franz Post régi vágya teljesült, újra lovaskocsin ülhet!
Köszönhette ezt a mögötte ülő (idősebb) Klemm Istvánnak, a Mester család jó szomszédjának. Ugyanis Klemm István még a háború előtt felső mezőgazdasági érettségit tett, így később a helyi Tsz-ben agronómusként dolgozott. A képen mellette -kalapban-Arnold Falkenstein látható. Sajnos a bakon ülő férfi nevét nem ismerjük.
Ilona Németországban ismerte meg a férjét, Arnold Falkensteint, az ő családja Lützelsachsenben élt.
Mester Klára
