És az érettségi évében, 1973-ban
Címke: Elek
Fabulya Éva: „Viszik a németeket” című könyvében olvasható többek között Franziska Kaupert naplója, amit szemtanúként, a szörnyű megpróbáltatások elszenvedőjeként írt az elekiek ukrajnai kényszermunkájáról.
Szerencsés túlélőként 1947-ben érkezett vissza Elekre, majd -némileg felerősödve- követte Németországba az időközben elüldözött családját.
Az már kevésbé ismert, hogy 1963-ban, immár német állampolgárként látogatott először újra Elekre; Ilona nevű testvérével, a férjével, Franz Posttal és a sógorával, Arnold Falkensteinnal.
Franz Post Elekről, pontosabban Kakucs-pusztáról került Ukrajnába. Némi hányattatás után a Heidelberg melletti Sandhausenben leltek otthonra Franziska Kauperttel. 1963-ban Mester György látta vendégül Eleken unokatestvérét, Franz Postot és családját.
Az 1963-ban készült fénykép derűs pillanatot örökít meg: Franz Post régi vágya teljesült, újra lovaskocsin ülhet!
Köszönhette ezt a mögötte ülő (idősebb) Klemm Istvánnak, a Mester család jó szomszédjának. Ugyanis Klemm István még a háború előtt felső mezőgazdasági érettségit tett, így később a helyi Tsz-ben agronómusként dolgozott. A képen mellette -kalapban-Arnold Falkenstein látható. Sajnos a bakon ülő férfi nevét nem ismerjük.
Ilona Németországban ismerte meg a férjét, Arnold Falkensteint, az ő családja Lützelsachsenben élt.
Mester Klára
Még 2016-ban, a kiűzetés és kényszermunkára hurcolás eleki emléknapján elhangzott beszéd után érkezett az alábbi levél:
„Nem tudom, tudod-e, hogy Édesapám valamikor 1944 őszén vagy 1945 kora tavaszán, mint hadifogoly többed magával a Szovjetunióból érkezett vagonban Elekre, hogy az ottani családokhoz bekvártélyozva “felhizlalják” őket és a Dálnoki Miklós Béla-féle csapattal (1.) a német frontra küldjék harcolni a németek ellen. ( Mire „harcra készek” lettek, szerencsére vége lett a háborúnak…)
Az elekiek szívesen fogadták őket, még bálokat is adtak, ahol is Édesapám megismerhette Bánkúty Irént, akit 1947-ben el is vett feleségül. A levelezésük megvan, a lányunk legféltettebb olvasmánya….. Ez is egyfajta történelem.”
Mint azóta megtudtuk, a levélíró édesapja, Niszler /Nádas József, a Magyar Királyi 151.számú mozsárüteg tartalékos hadnagya -civil foglalkozása szerint erdőmérnök- 1943. január 12–én , a „doni áttörés” (2.) során tűnt el /esett szovjet fogságba, s így érkezett egy év múlva vagonban, hadifogolyként Elekre.
A családtörténetek így adnak támpontot a helyi történelem homályos részeinek a kiderítéséhez.
A menyasszonytól balra Mester György és Takács Klára, Dén József ésKatona Antónia. A vőlegény mellett Jäger Kornélia és ifj. Bánkúty / József
De ezútttal maradjunk a családtörténetnél.
Bánkúty /Zielbauer József, korábbi medgyesbodzási főjegyző háza Eleken a Dózsa György és Arany János utca sarkán volt, itt tartották Bánkúty Irén és Nádas József esküvőjét.
A menyasszony legjobb barátnői Katona Antónia és Takács Klára voltak – még a medgyesbodzási gyerekévekből. Életük végéig szoros barátság fűzte össze őket. Nem véletlen tehát, hogy az esküvőn mint koszorúslányok vettek részt – vőlegényükkel/ férjükkel.
Az ifjú Nádas család a Dunántúlra költözött, de a barátság életük végéig megmaradt.
Kezdetben gyakran találkoztak a Bánkúty nagyszülőknél vagy a Mester családnál, akik ekkor Eleken a Kétegyházi út 19. számú házban laktak.
A Nádas és Mester szülők kölcsönösen gyermekeik keresztszülei lettek.
A Nádas család eleki látogatásai akkor ritkultak meg, amikor az édesanya, Bánkúty Irén, , tragikusan hirtelen, korai halála után a Bánkúty nagyszülők a Dunántúlra költöztek, hogy segíteni tudjanak a nehéz helyzetben.
Elek Kétegyházi u 19.
A „Nádas gyerekek”, Irén és József, akik a szüleik keresztnevét viselik, máig szép emlékeket őriznek a nagyszülőknél és a keresztszülőknél töltött boldog eleki napokról.
(1.)Dálnoki Miklós Béláról: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ideiglenes_Nemzeti_Korm%C3%A1ny
(2.)https://www.google.com Magyar Királyi 151.számú mozsárüteg
Mester Klára
Ismét régi kapcsolatokat sikerült felfrissítenie az Eleki Németek Egyesületének: a 2017-es őszi temesvári kirándulást 2018. december 8-án a nagyváradi (Großwardein/Oradea – Románia) németek meglátogatása követte.
a Nagyváradi Németek Székháza
Monika Fabian, a Nagyváradi Németek Fórumának vezetője (Vorsitzende des Demokratischen Forums der Deutschen, Kreis Bihar – Großwardein /Rumänien) és csapata nagy szeretettel fogadták az elekieket.
Az Eleki Németek Egyesülete ezúttal meghívta az utazásra a Dr. Mester György Általános Iskola német nyelvet. ill. nemzetiségi hagyományokat oktató tanítóit, tanárait és az óvónőket, valamint azokat a diákokat, akik az év során a német programokat szereplésükkel gazdagították.
A diákok a nagyváradi vendéglátóknak is előadták német nyelvű betlehemes játékukat – iskolájuk névadójának eleki gyűjtéséből.
.Ezt követően megtekintették a nagy múltú, impozáns római katolikus püspöki székesegyházat, Erdély legszebb és legnagyobb barokk templomát.
Az árkádos, hangulatos Kanonok-sor a szemerkélő esőben jó védelmet nyújtott, miközben a résztvevők a város történetével ismerkedtek.
Az egységes stílusú épületegyüttes harmadik eleme az impozáns püspöki palota volt.
Bár az időjárás nem volt túl kegyes az utazókhoz, az adventi vásárt is mindenki végigjárta, s némi meleg teával, a felnőttek forralt borral
és szép élményekkel feltöltődve indult haza a csoport a délutáni órákban.
Mester Klára
Gyakran idézte Tamási Áron címnek választott és szállóigévé lett mondatát, ha arról kérdeztük, miért ragaszkodik Elekhez. Hiszen az 1956 utáni nehéz években még kemény harcot is kellett vívnia azért, hogy itt maradhasson. Erről egy korábbi írás:
„Mennyből az angyal” 1956 és 1957 karácsonya Eleken – Előzmények és következmények
1945-től nyugdíjba vonulásáig Eleken tanított.
Diákéveit Battonyán, Medgyesbodzáson, Kétegyházán, Békéscsabán, majd Budapesten, a Testnevelési Főiskolán töltötte.
A térdelő sorban balról az 1. Takács Klára
„WER VOR DER VERGANGENHEIT DIE AUGEN VERSCHLIEßT, WIRD BLIND FÜR DIE GEGENWART“ – RICHARD VON WEIZSÄCKER
(1984 és 1994 között Richard Karl Freiherr von Weizsäcker a Német Szövetségi Köztársaság elnöke volt, hivatali ideje alatt egyesült újra Németország)
„Aki nem akarja megismerni a múltat, vakon tekint a jelenbe.” Ennek a mottóként választott idézetnek jegyében hangzott el egy előadás 2017. október 21-én Németországban, Laudenbachban a „Kulturkreis Elek” / Elekiek Kulturális Egyesülete meghívására.
A rendezvényről és az eleki eseményeket taglaló előadásról a Weinheimer Nachrichten / Weinheimi Hírek c. lapban jelent meg az alábbi cikk német nyelven. A későbbiekben magyar fordítását is mellékeljük.
Az Schinagel család története is az előadás része volt.
Varga Györgyné Selley Mária családja is érintett volt az Eleken 1944-46-ban történt szörnyűségekben. A kép bal oldalán édesanyja, Schinagel Irén áll, mellette testvérei: a bátyja, József és a jobb oldalon a húga, Anna . Előttük a szülők ülnek: Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és felesége, sz. Purczel Mária.
Vargáné Selley Mária -mint a háború után született korosztályból még sokan- úgy gondolta, “legfőbb ideje, hogy megismerjük a múltat”, s megosztotta velünk nagynénje, Schinagel Anna( sz : 1927. augusztus) történetét. Köszönet neki érte!
“1944 őszén az oroszok házaknál voltak elszállásolva, így a Schinagel házban is. (Az egykori piacnál – Ady E. u. 3.- itt volt a Nagypapa a szabósága is ). Még tolmácsnak is használták a Nagypapát, persze attól még a lányát elvitték Krivoj Rogba és a házat is kifosztották, ha nem tetszett valami, még lövöldöztek is…..szóval szörnyű volt….”
“Ani néni törékeny, érzékeny kislány volt / 17 éves / az embertelen bánásmódtól, a hidegtől és a körülményektől megbetegedett, megfázott és tífuszt kapott, úgyhogy szeptemberben visszaküldték, de nem Elekre, hanem egy hadi kórházba a Lengyelország melletti Frankfurtba. Itt vizsgálgatták orosz és német orvosok is, tüdőbajt is megállapítottak nála, úgyhogy újra bevagonírozták és továbbvitték Drezdába.
Ez az egész tortúra 2 és fél évig tartott, közben elkezdődött a kitelepítés is, és a Nagypapát, Schinagel Ferencet és a feleségét is elvitték. Az anyu, Schinagel Irén csak azért úszta meg, mert ismét gyermekágyas volt.
A sok viszontagság közepette a szerencsétlenségben szerencséje is volt, mert itt ismerte meg Karl Pfaff német tisztet, aki szintén sérült volt. A szép, fiatal, törékeny lány megtetszett neki, később a felesége is lett. Persze nem ment ez ilyen könnyen.
A hadikórházból csak az apa – aki már Németországban volt – hívó, garanciát vállaló levelére adták ki Ani nénit.
Németországba kerülve a legjobb kezeléseket kapta. Családot alapított a viszontagságai alatt megismert Karl Pfaffal, 2 fiúk született és mondhatom, hogy nagyon boldogan éltek ill élnek a mai napig.
Schinagel Anna 90 éves…
Valószínűleg az őrangyalának köszönheti , hogy ezt a viszontagságot túlélte, igaz, hogy a következményeit egy életen át viselte, az izületei és az izmai sosem lettek a régiek…”
Kategóriák
Elek, 1976. szeptember
Vajon milyen rendezvényen és hol készült a fénykép? Talán érettségi találkozó az Üvegházban?
A fényképek Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
Kategóriák
Elek, 1945. január 11.
A Németországban élő elekiek és almáskamarásiak egykori vezetőségi tagjukat, Josef Postot gyászolják.
Josef Post 2017. szeptember 22-én hunyt el élete 88. évében.
Josef Post 1929. július 23-án Eleken született Martin Post és Franziska Wittmann gyermekeként.
Gyerekkorát és ifjúkorát Eleken töltötte, ennek 1946-ban hirtelen szakadt vége a család Németországba űzésével.
Josef Post 1956-ban vette feleségül Luise Noe-t, és Laudenbachban alapított vele családot. A házasságból négy gyermekük született.
Josef Post már korán képviselni kezdte a Németországba űzött társai érdekeit, és felismerte, hogy mennyire fontos új kapcsolatokat kötniük az itteni városok és községek választott képviselőivel.
Így Josef Post azokhoz az elkötelezett laudenbachi elekiekhez tartozott, akik kitartóan és sikeresen léptek fel annak érdekében, hogy községükben legyen egy „Eleker-Straße“.
Éppúgy Josef Post érdeme, hogy 1996-ban elsőként került sor hivatalos találkozóra Elek és Laudenbach polgármesterei között. Intenzív tevékenysége alapján az elmúlt húsz évben nagyon erős baráti kapcsolat fejlődött ki Elek és Laudenbach között.
Josef Post sok éven keresztül aktív tagja volt az Eleker Heimatkomitee-nak, és 2009-ig a laudenbachi Kulturkreis Elek egyesület vezetőségi tagjaként alakította a németországban élő elekiek közösségét.
Az eleki közösségért végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Josef Postot 2009-ben az Eleker Heimatkomitee díszoklevéllel tüntette ki.
A Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn is kitüntette őt: ugyanebben az évben Ezüst Érdemérmet kapott kiemelkedő tevékenységéért.
Josef Post a Harruckern (Radványi) Szakközépiskola gyűrűjének viselője is volt, melyet az eleki oktatási intézményért tanúsított kiemelkedő elkötelezettségéért kapott.
A közjó érdekében végzett munkájáért Josef Post már korábban elnyerte az “Elekért Érdemérem” kitüntetést, amely által bizonyos értelemben szülőfaluja díszpolgára lett.
Josef Postot a németországi elekiek és almáskamarásiak közössége gyászolja.
Nyugodjék békében.
Joschi Ament
Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland
elekfoto 