Kategóriák
archiv csoportkép emberek esemény történelem

2019-ben volt az utolsó eleki búcsú Leimen-St.Ilgenben

Amikor 2019 júliusában a Neue Zeitungban beszámoltunk az elekiek és almáskamrásiak 74. németországi búcsújáról, még nem sejtettük, hogy Leimen-St.Ilgenben ez volt az utolsó ilyen rendezvény.Az 1946. április -májusban a hazájukból elűzött eleki németek számára a templombúcsú megünneplése mindig fontos esemény volt, az első összejövetelre még ugyanebben az évben sor került.

Az esemény szervezője, szellemi atyja Georg Ruck (1912 – 1977) eleki származású katolikus pap volt, aki 75 éves édesapjával és testvérével maga is osztozott az elűzöttek sorsában.

A hat transzporttal érkezett, közel 5000 elekit a romokban heverő Németország amerikai övezetében Ulm, Ludwigsburg, Heidelberg, Würzburg, Stuttgart környékén, különböző településeken osztották el. Többnyire családokhoz kerültek, akik maguk is szűkösen voltak, így nem szívesen látták a „betolakodókat”.

Ruck atya Hockenheimba került. Az ottani Szent György templomba hívta 1946. július elejére, Sarlós Boldogasszony napjára, a templombúcsú megünneplésére a szétszórtan élő elekieket.

A kétségbeesett, olykor tanácstalan, kiszolgáltatott embereknek kezdetben a tapasztalatcserét, támaszt, az összetartozás érzését jelentette ez a találkozás, de nyelvük, eleki dialektusuk, kulturális hagyományaik ápolását is.

A következő évtizedekben, a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan az eleki búcsú rendezvényei egyre színesebbek lettek, egyre több embert vonzottak.

1964-től 20 évig Heidelberg- Kirchheim volt a helyszín.

Eleki búcsú Heidelbergben, 1966

1985-ben Leimen- St. Ilgen és Elek valamint Almáskamrás testvérvárosi  megállapodást kötöttek, Leimen- St. Ilgen  városa védnökséget vállalt a Magyarországról  elűzött németek fölött. Ettől kezdve 34 alkalommal a búcsú megrendezésére is itt került sor.

2015-ben mint a magyarországi németek legrégebbi találkozójáról számoltunk be a Leimen- St. Ilgen -i búcsúról.

A magyarországi németek legrégebbi találkozója

Ez a hagyomány szakadt most meg.

Reméljük, hogy a koronavírus járvány okozta kényszerszünet után az új helyszínen, Laudenbachban a Kulturkreis Elek szervezésében a fiatalabb korosztály „tovább viszi a fáklyát”, és az eleki búcsú megünneplése tovább erősíti az összetartozást.

Egy korábbi írás az eleki búcsúról:  https://elekfoto.com/2014/08/01/eleki-bucsu-sarlos-boldogasszony-julius-2/

Az alábbi cikkben található képen jobbról a 2. Georg Ruck, egykori szegedi piarista diákok, ill. paptársak társaságában

Az iskola tanárai a 40-es években

 

Kategóriák
archiv család csoportkép emberek esemény politika szakma történelem

Megtörni a hallgatást / Das Schweigen brechen

„WER VOR DER VERGANGENHEIT DIE AUGEN VERSCHLIEßT, WIRD BLIND FÜR  DIE GEGENWART“  RICHARD VON WEIZSÄCKER

(1984 és 1994 között Richard Karl Freiherr von Weizsäcker a Német Szövetségi Köztársaság elnöke volt, hivatali ideje alatt egyesült újra Németország)

 „Aki nem akarja megismerni a múltat, vakon tekint a jelenbe.” Ennek a mottóként választott  idézetnek jegyében hangzott el egy előadás 2017. október 21-én Németországban, Laudenbachban a „Kulturkreis Elek” / Elekiek Kulturális Egyesülete meghívására.

A  rendezvényről  és az eleki eseményeket taglaló előadásról a Weinheimer Nachrichten / Weinheimi Hírek c. lapban jelent meg az alábbi cikk német nyelven. A későbbiekben magyar fordítását is mellékeljük.

Kulturtagung 2017 WN

Az  Schinagel család története is az előadás része volt.

Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és családja, Elek, 1930-es évek

 

Varga Györgyné Selley Mária családja is érintett volt az Eleken  1944-46-ban történt szörnyűségekben. A kép bal oldalán édesanyja, Schinagel Irén áll, mellette testvérei: a bátyja, József és a jobb oldalon a húga, Anna .  Előttük a szülők ülnek: Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és felesége, sz. Purczel Mária.

Vargáné Selley Mária -mint a háború után született korosztályból még sokan- úgy gondolta, “legfőbb ideje, hogy megismerjük a múltat”, s  megosztotta velünk nagynénje, Schinagel Anna( sz : 1927. augusztus) történetét. Köszönet neki érte!

“1944 őszén az oroszok házaknál voltak elszállásolva, így a Schinagel házban is.  (Az egykori piacnál – Ady E. u. 3.- itt volt a Nagypapa a szabósága is ). Még tolmácsnak is használták a Nagypapát, persze attól még a lányát elvitték Krivoj Rogba és a házat is kifosztották, ha nem tetszett valami, még lövöldöztek is…..szóval szörnyű volt….”

“Ani néni törékeny, érzékeny kislány volt / 17 éves / az embertelen bánásmódtól, a hidegtől és a körülményektől megbetegedett, megfázott és tífuszt kapott, úgyhogy szeptemberben visszaküldték, de nem Elekre, hanem egy hadi kórházba a Lengyelország melletti Frankfurtba. Itt vizsgálgatták orosz és német orvosok is, tüdőbajt is megállapítottak nála, úgyhogy újra bevagonírozták és továbbvitték Drezdába.
Ez az egész tortúra 2 és fél évig tartott, közben elkezdődött a kitelepítés is, és a Nagypapát, Schinagel Ferencet és a feleségét is elvitték. Az anyu, Schinagel Irén csak azért úszta meg, mert ismét gyermekágyas volt.

A sok viszontagság közepette a szerencsétlenségben szerencséje is volt, mert itt ismerte meg Karl Pfaff német tisztet, aki szintén sérült volt. A szép, fiatal, törékeny lány megtetszett neki, később a felesége is lett. Persze nem ment ez ilyen könnyen.
A hadikórházból csak az apa – aki már Németországban volt –  hívó, garanciát vállaló levelére adták ki Ani nénit.
Németországba kerülve a legjobb kezeléseket kapta. Családot alapított a viszontagságai alatt megismert Karl Pfaffal, 2 fiúk született és mondhatom, hogy nagyon boldogan éltek ill élnek a mai napig.
Schinagel Anna 90 éves…
Valószínűleg az őrangyalának köszönheti , hogy ezt a viszontagságot túlélte, igaz, hogy a következményeit egy életen át viselte, az izületei és az izmai sosem lettek a régiek…”

Selley Máriáék látogatóban Anna Pfaff családjánál Németországban
Kategóriák
archiv család csoportkép emberek esemény politika történelem

Marika Beck – Waschik története

Klassentreffen /osztálytalálkozó 2010
Maria Waschik (stehend) die 1. links /Balra az elsó az álló sorban

A Neue Zeitung 2017/30-as számában jelent meg Marika Beck, vagy ahogy diákkorunkból ismertük, Waschik Manci történetének első része. A folytatás a Deutscher Kalender 2018-ban lesz olvasható.

Ich wollte nicht von hier weg. Ich wollte von hier sein, ich wollte ungarisch sein…“

Die Geschichte von Maria „Manzi“ Waschik aus Elek

Die Deutschen in Elek mussten im 20. Jahrhundert einen doppelten Schicksalsschlag erleiden: nach der Verschleppung zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion 1945 kam 1946 die Vertreibung nach Deutschland.

Was für Folgen diese Ereignisse auch auf das Leben der Nachkriegsgeneration haben konnten, zeigt der Lebensweg von Maria Beck (geborene Waschik), wohnhaft seit 1965 in Stetten (Ortsteil in Leinfelden- Echterdingen in Baden-Württemberg) in der BRD. Bei unserem erfreulichen, zufälligen Treffen auf dem 71. Kirchweihfest der Eleker am 2. Juli 2016 in Leimen-St. Ilgen kam Maria Beck zuerst die Idee, über ihre Kindheit in Elek zu erzählen. Das darauf folgende Klassentreffen in Elek gab den entscheidenden Anstoß, ihre Lebensgeschichte zusammenzufassen, und über ihre neue Heimat, neue Familie, das Heimweh, die „Muttersprachen“, über die doppelte Identität und den Spracherwerb ihrer Kinder offen zu reden.

„Das Datum 27. 03. 1965 hat sich sehr stark in mein Gedächtnis eingeprägt, an diesem Tag musste ich Elek verlassen. Ich wollte von hier nicht weg, ich war 15, ging seit einem halben Jahr aufs Gymnasium, war eine eifrige Schülerin, wollte später Lehrerin werden. Ich hatte meine Freunde hier, habe mich hier einfach wohl gefühlt. Ein Widerstand wuchs in mir und ich habe fast verhindert, dass wir mit meinen Eltern nach Deutschland auswandern können, als ich unsere Reisepässe verbrennen wollte.

In unserer Wohnküche, wo man im Herd mit Maisstengeln heizte, hatte ich schon oben die Ringe abgenommen – mit den Pässen in der rechten Hand –, in diesem Moment kam meine Mutter herein…

1. Klasse 1956-57 in der Grundschule Elek. Maria Waschik in der knieenden Reihe rechts von
der Lehrerin Radnai Lászlóné, sie hat ihre Hand auf der Schulter von M. W. (Nach 1946
kamen aus 28 Orten Familien nach Elek, deswegen ist die Klasse so groß.)

Was der Grund für unsere Ausreise war?

In der Waschik-Familie war ich das vierte Kind: Die erste Tochter Elisabeth ist verstorben. Mein um zehn Jahre älterer Bruder war fünf, da wurden meine Eltern zur Zwangsarbeit in die Sowjetunion nach Krivoj Rog verschleppt. Ein Jahr später wurde er mit den Großeltern nach Deutschland vertrieben.

Meine Eltern konnten erst im Juli 1947 krank und abgemagert nach Elek zurückkehren, wo sie niemanden aus der Familie wiederfinden konnten. Aber mein Vater wollte nicht nach Deutschland weitergehen.Um diese Zeit kam meine zweite Schwester – wieder Elisabeth genannt– zur Welt, sie lebte aber nur zwei Wochen.

Am 23. Mai 1950 wurde ich als viertes Kind geboren.

Meine Eltern haben versucht, meinen Bruder nach Ungarn zurückzuholen, mit zwölf hätte er kommen können – da haben aber die Großeltern geschrieben, er wolle es nicht mehr, er habe sich da eingelebt.

So stellten meine Eltern den Antrag um eine Ausreisegenehmigung nach Deutschland wegen Familienzusammenführung.

15 Jahre lang ist meine Mutter jedes Jahr nach Budapest gefahren, um diese Gelegenheit zu erledigen, bis es ihr 1965 gelang. Mein Vater hat damit nicht gerechnet – er hoffte nicht auf den Erfolg dieser Aktion, und hatte sowieso einen Groll auf meinen Bruder, dass er nicht nach Ungarn kommen wolle. Meine Mutter aber wollte ihren Sohn wiederhaben, egal wie.

Als wir in Stetten angekommen sind, kam die große Enttäuschung: Mein Bruder lebte nicht mehr dort, er war nach Kanada ausgewandert, hat dort geheiratet. Erst drei Jahre später, 1968, habe ich ihn das erste Mal im Leben getroffen, darauf folgten noch fünf kurze Besuche.

Erst 1993 konnte geklärt werden, warum er nicht nach Ungarn zurückgekehrt ist: er wusste von der Aktion der Eltern gar nichts, die Großeltern haben es ihm einfach verschwiegen. Er ist in dem Glauben aufgewachsen, dass die Eltern nichts von ihm wissen wollten.

Um diese Zeit war er schon schwer krank, und es ist gut, dass diese Spannung zwischen Eltern und Sohn gelöst werden konnte, bevor er ein Jahr später aus dem Leben schied.“

Wie Marika Beck- Waschik in der neuen Heimat Fuß fassen konnten, wann sie sich da erst zu Hause fühlte, wann und warum sie die ungarische Staatsbürgerschaft wieder beantragt hat, folgt im Deutschen Kalender 2018.

Aufgezeichnet von Klara Mester

Kategóriák
emberek esemény gyász háború munka politika történelem Uncategorized utazás

GYERMEKSORSOK – Lassan megtörik a jég… Az eleki Wittmann György története

Az eleki Wittmann György története