Ez a kép valószínúleg az 1980-as évek első felében készülhetett. Mai szemmel nézve leginkább az egykori, az úgynevezett szocialista rendszer hangulatát idézi fel azok számára, akik akkor még nem is éltek, vagyis a viszonylagos egyszerűséget, a sivárságot, de a már akkor is meglévő aszfaltozott utakat, a “büfét” és a céllövöldét is.
Ki hitte volna akkor, hogy szinte néhány év múlva be fog következni a rendszerváltoztatás hazánkban is. Az egykori piaci hangulat változatlanságot sugall, de szerencsénkre ez az “életérzés” nem tartott örökké!
1883-tól 1970-ig Elek vasútvonallal is rendelkezett, amely nagyban megkönnyítette a közlekedést és a zömében mezőgazdasági termékek szállítását, adás-vételét. A trianoni békekötésig a vonatok Kétegyházától Eleken, Ottlakán, Kisjenőn, Szentannán át Aradig is jártak, érintve egy sor további kisebb települést. A vasútvonal az Arad-Csanádi Egyesült Vasutak (ACSeV) helyiérdekű vonalaihoz tartozott.
A vasút megérkezik
Elek vasútja – ezt az Elek történetét összefoglaló Zöld Könyvben olvasni – eredetileg a Szolnok-Arad vasútvonal lehetett volna (ez a mai 120-as vonal), Békéscsabán, Gyulán és Eleken keresztül. Részben a Gyula környéki árvízveszélyes Körös-ágak miatt, részben a földrajzi közelség, valamint pénzügyi okok (az építés költségébe az érintett településeknek is be kellett szállni, és ez nem mindegyiknek sikerült) miatt végül a Békéscsaba-Arad útvonalon építették meg az 1858-ban átadott pályát.
Elek később, 1883-ban jutott vasúthoz, azonban ez már nem fővonal, hanem egy HÉV, azaz helyiérdekű vasút volt, amely nem azonos a manapság Budapestet a környékével összekötő ódon zöld elektromos vonatokkal, hanem egy könnyű építésű, egyszerűsített műszaki tartalommal megépült,a hely, a közvetlen környék gazdaságát szolgáló vasút volt – ennek a célnak maradéktalanul megfelelt az akkori, jó minőségű műutak nélküli korszakban. (Részletesebben a műszaki részletekről ld. a Wikipediát az ACseV-ről, melyre fentebb is hivatkozom).
Érdekesség – ezt a Wikipedia írja a vasúttársaságról –, hogy ez a vállalat kora egyik leginkább nyereséges, nagyon költséghatékony vasúttársasága volt. Már a megnyitás utáni években pozitív mérleget produkált a cég. Előremutató műszaki megoldásokat alkalmaztak, például járműveiken a kezdetektől volt sebességíró berendezés.
A szentendrei vasúti skanzenben látható egy kiállított jármű is, ami eredetileg az ACseV vonalain közlekedett – így akár Eleken is járhatott (a képért köszönet illeti Varga Ákos Endrét, a www.hampage.hu oldal tulajdonosát!). A kinézete alapján – ma is ilyesfajta kocsik járnak a HÉV-en, de a budapesti metróban is – nem gondolná róla az ember, hogy 1906 körül készült, tehát több, mint 100 éves.
Az első eleki gyermek-fúvószenekar Amerikában pórul járt tagjai a megnyitás évében, 1883-ban már vasúttal érkeztek haza Elekre.
A szentendrei jármű-múzeumban látható egykori ACsEV-jármű, mely később a csepeli HÉV-vonalon járt.
Eleken egykoron a Bajcsy-Zsilinszky u. 23. szám alatt állt az egykori kántorház, ahol régen Wagenhofer Ede (1911-97), plébános is lakott egy ideig.
Az egykori kántorházból csak ez a fénykép maradt meg. A puritán szobabelső hűen kifejezi azt is, hogy pl. az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel (is) a helyi és a központi hatalom számára mennyire volt fontos a a mindennapi életben a katolikus egyház!
2008. június 28-án Dobóruszkán (ma Szlovákia) újratemették Dobó Istvánt (1502-72), aki egy zűrzavaros időszakban lett kegyvesztett, így akkor méltó temetést sem kaphatott, csak most, mivel maradványait nem régen tudták azonosítani!
Az egykori eleki gimnázium tudós tanára, dr. Csipes Antal 1972-ben egy értékálló monográfiát írt az egri várkapitányról.
Rubinek István 1922-35 között az eleki választókörzet országgyűlési képviselője volt, a Parlamentben az Egységes Párt, vagyis a kormánypárt vezérszónoka volt. Elsősorban gazdasági, pénzügyi kérdésekkel foglalkozott.
Fontos lenne parlamenti források alapján megnézni, hogyan képviselte választóit. Ne felejtsük el, ő is Elek történetéhez tartozik!
1935-től visszavonult a politikától, ügyészként dolgozott.
A most bemutatott fotó valószínűleg az 1960-as években készülhetett, és Ijjas József (1901-89) püspök, egykori látogatását örökítette meg az eleki plébánián. A püspök mögött láthatjuk Wagenhofer Ede (1911-97), akkori plébánost és a “személyzetet” is.
Forrás: az eleki plébánia levéltára.
Ijjas József püspök látogatása az eleki plébánián, 1960-as évek.
Télen első ránézésre nincs olyan nagyon minek örülni, tekintve a tetemes fűtésszámlát, a síelés drága, a hegyek távoli mivoltát (avagy azok ha nem is olyan távoliak, de nem a mieink, ehhezvö. Wass Albert: “Adjátok vissza a hegyeimet!”), de itt még egy rendes tó sincs mostanában, amin korcsolyázni lehetne, mint régen:
Korcsolyázó gyerekek 1942 körül
Csak itt van ez az átkozottul sok hó – legalábbis a mi fogalmaink szerint rengeteg van most éppen belőle – jó fagyos, és se hóembert-se hógolyót nem lehet gyúrni belőle, hát akkor menjünk legalább szánkózni kicsit.
Még régebben a mostaninál komolyabb telek voltak, az 1942-es különösen hideg volt. Ekkortájt készült a következő kép is:
A Singer-Strifler család szánon utazik 1942-ben. A hajtó: Strifler József.
Manapság már nincsenek lovas szánok, vagyis a drága lovacskákat azért be-befogják, de az általános téli közlekedést átvették a “Winter” jelzésű téli abroncsokkal szerelt gépkocsik.
A fényképen valószínűleg Elek egyik legrégebbi háza (Erkel u. 11.) látható, melynek kora kb. 200 év, és amely egykoron kocsma is volt, sőt mellette pedig egy malom is állt. A fotó 1961-ben készült.
Szűkös időket élünk, és a hideg tél, a mindennapi gondok és a fásultság elveszi a kedvet a mulatozástól. Így az idei báli szezon például Eleki Svábbál nélkül marad, már ami a téli időszakot illeti.
Sebaj, lesz nyáron Welttreffen, majd akkor bálozunk. Így döntöttek a szervezők, hisz olyankor több vendégre is lehet számítani.
A báli szezon hagyományosan télen van, hisz ilyenkor ráért a nép mulatozni, még a böjt előtt. A nyári bálokat valójában a külföldre elüldözött egykori elekiek kedvéért találták ki, hiszen a nyári szabadságolások idején tudtak a legtöbben hazalátogatni, hogy egy kis időt együtt töltsenek itthon maradt szeretteik körében.
Batyus- avagy Binkelball elnevezéssel is illetik a rendezvényt, mivel alapvetően a fogyasztani kívánt étel-italt a résztvevők vitték magukkal. Ehhez egy nagyobb batyura vagy kosárra volt szükség, amit mindenki elcipelt a mulatságra, aztán esetleg csereberélt a többiekkel (kiváló alkalomként egymás süteményeinek a megkóstolására). A legutóbbi idők Világtalálkozóján jelent meg a büfé intézménye, ahol egy kitelepült vendéglátó vállalkozásnál lehet vásárolni is, főleg innivalót.
Ha már az idei telet ki kell bírjuk buli nélkül, itt egy kis emlék az 1996-os szezonból… A kicsit gyengécske kivitelű meghívóhoz a címlapon remek fénykép társul, a korabeli Edel Nachtigall Tanzgruppe két illusztris tagjával – íme:
Singer Éva és Szabó Zoltán az 1996. február 10-i eleki svábbál meghívóján. Fotó: Halász Gyula
A részletes programból látszik, hogy nem bízták a véletlenre a szórakozást, hisz a Jeszenszki-zenekar máig a környék egyik legszínvonalasabb mulatós együttese.
Sok éve már, hogy itt hagyott bennünket egykori remek karvezetőnk és ének-zenetanárunk, Törzsök Attila.
Neki köszönhető, hogy sok eleki máig szereti a zenét. Ő volt az Éneklő Elek rendezvénysorozat fő szervezője és motorja. Számtalan nagy sikerű előadás volt köszönhető neki, kórustalálkozóktól a különféle ünnepi műsorokig.
Eleki felnőtt vegyeskar, 1980 körül
A tanár úr órái mindig felüdülést jelentettek, nem csak akkor, amikor a hangulat úgy hozta, hogy a szorosan vett énektanítás helyett érdekes történeteket meséljen nekünk.
A művelődési ház színpadán énekel az eleki gyerekkórus, 1980 körül. Vezényel: Törzsök Attila
Nem csak a kedvenc csatahajós történeteit hallgattuk meg szívesen, de nagyon érdekesen tudott beszélni például kedvenc zeneszerző barátjánál, Bárdos Lajosnál tett látogatásairól is. Egyszer büszkén említette, hogy Bárdos még egy külön kórusművet is írt az eleki kórus számára.
Gyerekkórusának egykori tagjai sokat tudnának mesélni a hosszú énekpróbákról, amiket mustárevő szeánszokkal tarkítottak, a hangszálak karbantartása céljából.
Jómagam, bár nem voltam gyerekként az éneklés nagy híve, többször is szerepeltem az általa szervezett műsorokban, amelyek közül a legutolsó az 1988. március 15-i fellépés volt, melyet Gyulán tartottunk – ekkor már lehetett méltó ünnepséget szervezni március 15-ére. Ekkor a “kőművesállvány” színpadtechnikát is bevetettük. A szavalókórusban szavalva többed magammal kis híján megfagytam a napsütötte, ámde hideg napon, mert fehér ingünkre nem vettünk nagykabátot, de belülről fűtött a lelkesedés.
Törzsök Attila ünnepi virágcsokorral egy rendszerváltás utáni 1956-os műsor után
A kőművesállványos megoldás (egy kőművesállványon álltak a kórus tagjai, alul a zenészek) az első, 1990-es Eleki Világtalálkozón is szerepelt, a Hősök Ligetében tartott műsoron. A zenét ekkor Gulyás Levente szolgáltatta barátaival, aki több ilyen produkcióban is segítségére volt Törzsök tanár úrnak, és manapság a Jókai Színház karmestere és zeneszerzője.
Nem kétséges, hogy az eleki iskola egyik legszínesebb egyénisége volt Törzsök Attila, és igazán nagy kár, hogy olyan fiatalon itt hagyott bennünket.
elekfoto 