Janecskó Gyöngyit ismét az “elekfoto társszerzője”-ként köszönthetjük.
Az eleki gimnazisták sportéletéról készült érdekes képekhez az alábbi magyarázatot fűzte Janecskó Gyöngyi:
A képeket Busa tanár úr fotózta 1972-ben, az eleki sportpályán. A volt osztálytársaimra ismertem a focizó lányokban. Magda Erzsi, Sztancsik Kati, Spiegel Gyöngyi. Akkor mi már Gyulán laktunk, és nem tudom, hogy csak sima tornaóra volt, vagy valami kupáért fociztak. Mintha az egyik képen házi gyártású kupát látnék.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva láttam meg Medgyesi Pál a Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleleteit feldolgozó könyvét. Az Eleki Évszázadok első kötetében olvastam, hogy Eleken is végeztek ásatásokat a Téglagyár területén. Így biztosan tudtam, hogy Elek is szerepelni fog a műben.
A könyvet olvasva eszembe jutott, hogy még általános iskolai tanulmányaim során Mérai Istvánné tanárnő biológia órán behozott több csontot szemléltető eszköznek és mint érdekesség mesélte, hogy ezek bizony a téglagyári ásatásokból származnak.
Mindig büszkeséggel tölt el, ha jót hallok Elekkel kapcsolatban, ha mások jó véleménnyel vannak a településről, vagy az ott élőkről. Ez a könyv azonban egy szomorú történetet is elmesél, amire egyáltalán nem lehetünk büszkék.
“Végül had említsek meg egy szomorú dolgot ezzel a lelőhellyel kapcsolatban. Banner Benedek leírja, hogy amikor kiment a helyszínre, megtudta, hogy a munkások már jó ideje a gödrök szélére rakták a koponyákat, majd “mit vigyorogsz, az anyád Istenit” felkiáltással, lapáttal szétverték azokat. Megdöbbentő, hogy egyes emberekben egyáltalán semmilyen tisztelet nincs az elődök iránt. Lehet, hogy saját őseiknek a koponyáit verték széjjel – elképesztő barbárság.”
Ehhez sokat nem lehet hozzáfűzni……
Wittmann Attila
Ismét kedves, derűt sugárzó képre bukkantunk Dr. Mester György hagyatékában.
A második világháborúban sajnos nagyon sok katona tűnt el. A halottak beazonosítását segítette elő az azonosító cédula, vagy népi nevén a “dögcédula”, amely minden katonának ki lett osztva. Ez a kis fémdoboz nagyon hasznos volt, de sajnos sokszor előfordult, hogy a szovjet fogságba eső magyar katonák azonosító céduláját a szovjet katonák egyszerűen letépték a katona nyakából és eldobták, ezzel lehetetlenné téve, hogy később bármikor is azonosítható legyen a fogoly.
Ezt az azonosító cédulát évekkel ezelőtt kaptam és állítólag egy kétegyházi gyepen találták. Tulajdonosa az Elek – Kétegyháza közti harcokban is részt vehetett. Mára már kissé viseltes állapotban van, de még jól látszódnak rajta a lyukasztások.
Az azonosító cédula tulajdonosa valószínűleg OLÁH IMRE volt, aki a Szovjetunióban tűnt el 1944.12.15-én.
A katona 1944. október 6-án eshetett hadifogságba és az őt elfogó szovjet katona/katonák letépték a nyakából az azonosító céduláját és eldobták. A hadifoglyot utána bevagonírozhatták és a Szovjetunióba szállították. Sajnos “hamar” elhunyt és ennek pontos okát nem ismerjük. Akkoriban csak a hazatérő bajtársak, még manapság a hevenyészett szovjet “láger nyilvántartások” meséltek/mesélnek Oláh Imre sorsáról.
Minden katona hős, mert családját, szeretteit hátrahagyva a legdrágább kincsét, az életét áldozza fel a hazájáért! Ők megtették, amit megkövetelt a haza, a mi dolgunk, hogy hálásak legyünk ezért, és sose feledjük őket! Oláh Imre neve már nem merül a feledés homályába….
Bővebb információk az elesett katonákról: http://www.hadisir.hu
Kapcsolódó cikk: https://elekfoto.com/2016/02/21/hadrev-1944-szeptember-16/
Wittmann Attila
A katonai veszteségeket böngészve egy érdekes időpontra bukkantam. 1944. szeptember 16-án több eleki születésű katona is eltűnt Erdélyben, Hadrév nevű településnél. Mindnyájan a 66./II. hv.zlj (határvadász zászlóalj) tagjai voltak .
Csápos / Czápos Miksa az adatbázisban kétszer szerepel, csak az anyja neve és a családi neve szerepel másként, a többi adat megegyezik.
Érdekesség még, hogy ebben a zászlóaljban kétegyháziak is szolgáltak és ők is mind ugyanezen a napon tűntek el Hadrévnél.
Hadrév Erdélyben Torda közelében található. 1944. szeptember 15-től október 7-ig tartott a tordai csata ahol a magyar és német katonaság közel egy hónapig tartotta fel a szovjet előrenyomulást. ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Tordai_csata )
Sajnos a háború idején a veszteségek elkönyvelése nehézkesen ment. Sok esetben csak napokkal, hetekkel később kerültek a sebesültek, elesettek és eltűntek dokumentálásra. A bemondások, illetve a rendelkezésre álló dokumentumok alapján vezették fel az adataikat. Ezért több esetben is eltérések tapasztalhatóak az írásos dokumentumok és a „valóság” közt. A fent közölt adatokat a nyilvántartásban szereplő módon közöltem, kiemelve a vélhetően elírt adatokat.
Forrás:http://huszarok.nadasdymuzeum.hu/targyak_.php?keres=14&fajta=3
Az azonosító szám a polgári anyakönyvi nyilvántartáson alapult. Ez a szám került az azonosító cédulákra (népi nevén a „dögcédulákra”). Az első négy szám a település kódját, nevét jelezte. A második két számjegy a katona születési évének az utolsó két számjegye volt (a 19.. utáni számjegyek). Végül az utolsó négy számjegy az adott év születési anyakönyvébe történt bejegyzésének a sorszáma. Ezeket az azonosító számokat a háború második felében már a katonáknak maguknak kellett “belelyukasztani” az azonosító cédulájukba. Így sajnos akadt olyan katona is akinek az azonosító cédulája “kitöltetlen” maradt, vagy téves adatokat tartalmazott.
Nézzük Hőhn Ferenc azonosítószámát: 607-200-078, helyesen olvasva: 0607-20-0078
A 0607 Eleket jelöli, a 20 azt, hogy a születési év 1920., a 0078 pedig azt, hogy az 1920-as születési anyakönyvben a 78-ik bejegyzésben szerepelnek a katona személyes adatai. Tehát ha előveszünk egy 1920-as évi eleki polgári születési anyakönyvet és megnézzük a 78-ik bejegyzését akkor megtaláljuk Hőhn Ferenc tartalékos honvéd összes személyes adatát (anyja neve, apja neve, anyja lakóhelye, apja foglalkozása, anyja és apja életkora, gyermek neme, vallása, születés helye- sokan háznál születtek ilyenkor a cím van feltüntetve).
Ennyi katona egyszerre történő eltűnésének, -ha egymás közelében tartózkodtak- vélhetően az lehetett az oka, hogy fogságba estek, vagy tüzérségi gránáttalálat esetleg közvetlen támadás érte az állást. Sajnos róluk bővebb információnk nincs, nem tudjuk, hogy a háború után hazatértek vagy sem. Reméljük a legjobbakat….
-Wittmann Attila-
Ha szeretnénk felidézni, milyen lehetett Elek főtere a 20. század első felében, segítségünkre lehetnek a Mag József egykori üzletéről készült fényképek.
A Munkácsy Mihály Múzeumban járva az állandó kiállítások közt sok érdekes dolgot lehet látni. Többek közt egy 1946. április 30-i cikket a Viharsarok (Munkás- és parasztújság) című újságból, amely egy “aktualitással”, az eleki németek kitelepítésével foglalkozik.
A cikk írója azon botránkozik meg, hogy nem megy simán az eleki svábok kitelepítése, mert “több esetben volksbundistákat, sőt SS-tetoválást viselő egyéneket mentesítettek a kivándorlási kötelezettség alól, ugyanakkor azonban régi és hűséges baloldali magatartású lakosokat a távozók közé soroztak“.
Akit érdekel a történelem, a múltunk emlékei annak érdemes megnézni az állandó kiállítást, hiszen sok érdekes “kincsre” lelhet.
Wittmann Attila
Január 19-e néhány éve már a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. 1946-ban e napon indult el az első szerelvény “kitelepített” Budaörs állomásáról, amivel kezdetét vette a német származású magyar polgárok elüldözése.
A hideg idő ellenére számosan vettek részt az ünnepségen.
Az eleki ünnepséget idén január 17-én tartották, a kiűzetés emlékművénél. Klemm Tamás, az Eleki Németek Egyesülete bevezető szavai után Mester Klára, az általános iskola egykori tanára és névadója, Dr. Mester György lánya tartotta. Verset Kocsisné Pelle Erzsébet, az Eleki Németek Egyesülete alelnöke mondott.
Az ünnepi műsorról az ElekTV felvételt készített, amely itt tekinthető meg.
Az ünnepi műsor után a körülbelül 65 vendég – közöttük megyénk nemzetiségi önkormányzatainak küldöttségei, a különböző intézmények dolgozói, valamint a város polgármestere – a katolikus templomba ment, ahol Máté János plébános az elhurcoltak emlékére ajánlott misét celebrált.
A mise után a résztvevők a Leimen-házban szerény megvendégelésben vettek részt, mely során alkalom nyílott beszélgetésekre, találkozásokra. A plébános úr is eljött, és ministránsaival megáldotta a házat.
Az összejövetelre meghívtuk a Szovjetuniót megjárt még élő egykori kényszermunkásokat is, akik közül ketten, Finta Elekné Jámbor Aloisia és Leiszt Magdolna tudott eljönni.
Az eleki német nemzetiségi önkormányzat jóvoltából a szervezők az emléknap alkalmából szép ajándékcsomaggal lepték meg őket.
A vendégek és a vendéglátók a kedélyes együttlét után kora délután vettek búcsút egymástól.
Már az első nap idegen férfiak kezdtek ólálkodni az ásóval-csákánnyal felszerelt női brigádok körül. De nemcsak idegenek, kolhozbeliek is: sebesüléssel hazatért vagy éppen féllábú, félkarú hadfiak, akik harctéri fegyvertényeiket képzelték, hátországi férfi-téteményeikkel öregbíteni. Az őrök ímmel-ámmal s némi féltékenységgel próbálták elhessenteni a kakaskodó hímeket. Eleinte még azzal is vigasztalták a kívánatos ruháiktól megfosztott eleki lányokat: lám, megriadtak kérőitek szurtos katonacondráitoktól!
A megdézsmált ácsolatszállítmány másnapján a MÉMOSZ vezérelte szakemberek fejszékkel s fűrészekkel felfegyverezve trappoltak őrkíséretük előtt a bányaszádhoz. De íme már csak nyomai fűrészporát találták a harminc vagon bányafának. Az őrök meghökkentek, de nem nagyon. A nacsalnik, a bányarekonstrukció mérnök-katona parancsnoka éktelen káromkodásnak adta át magát, az éjszakára állított őrséget szidta s követelte maga elé. Csakhogy az őrök feladata és fegyelme virradatig tartott, bár a tábortűz parazsa, amely mellett elviselhetővé tették az éjszaka fagyát, bizonyította, hogy jelen voltak, amíg kellett, s amíg lehetett, de most már valahol nyílván fűtött rejtekhelyükön húzzák a lóbőrt.
Egy-két órás járóföldön belül a környék lakosságának birtokában, színjeikben, kemencéikben, konyháikban rábukkantak volna az elrekvirált gerenda és deszkaanyag nagy részére. Ilyen viszontagságos és várhatóan nagy ellenállásra okot adó kutakodásra, visszaszerzésre a parancsnok nem szánta el magát. Tudta, miért. Mire a hűtlen éjjeliőrök alkonyat felé előkerültek, s a mérnök-parancsnok mintha egész megfeledkezett volna mulasztásuk bűnéről, sőt némi engesztelődött összesúgásból azt olvashatták ki az elekiek, hogy őneki magának is juthatott a meleget adó elveszett bányafából.
Nem gyorsvonat volt ez, lassan cammogó, minden lehetséges kitérőnél hosszan várakozó szerelvény. Az élelmiszerrel megrakott vagonnal együtt harmincegy kocsiból állították össze, s mozdony és a szenelőkocsi után egy harmadosztályú, a mozdonyról fűthető lakosztály a kísérő őrség számára.
A kocsik tolóajtaját kívülről reteszelték el, menet közben naponta ha egyszer engedték valamely puszta állomáson némi testmozgásra az „utasokat”.
Az első három nap állomástábláit ismerősként silabizálták a vasrácsos ablakon át figyelők: Arad – Tövis (Teius) – Brassó. A következő hét ismeretlen román állomások mellett telt el, majd a cirill betűs pályaudvarok nevét szótagolták a katonaviseltek.
Brassóig a sarokba állított ürítkezővödör gyakori használata miatt az eredendő szemérem már a nőkről is lefoszlott. A férfiak ebből nagy gondot nem csináltak, legfeljebb a napi ajtónyitás miatt dörömböltek, ha megtelt az edény.
elekfoto 