Janecskó Gyöngyit ismét az “elekfoto társszerzője”-ként köszönthetjük.
Az eleki gimnazisták sportéletéról készült érdekes képekhez az alábbi magyarázatot fűzte Janecskó Gyöngyi:
A képeket Busa tanár úr fotózta 1972-ben, az eleki sportpályán. A volt osztálytársaimra ismertem a focizó lányokban. Magda Erzsi, Sztancsik Kati, Spiegel Gyöngyi. Akkor mi már Gyulán laktunk, és nem tudom, hogy csak sima tornaóra volt, vagy valami kupáért fociztak. Mintha az egyik képen házi gyártású kupát látnék.
Érdekes és megtisztelő kérés érkezett Wittmann Attilától: “Szeretném, ha írnál egy cikket az “Elek és Krivojrog között” című “cikksorozatomhoz”, pontosabban Cseres Tibor részletekben közölt novellájához. Elbizonytalanodtam, hogy mennyire tekinthető biztos forrásnak ez az írás. A dátumok és nevek ugyanis nem pontosan egyeznek meg a más forrásokban fellelhetőkkel”.
Bár személyesen nem ismerjük egymást Wittmann Attilával, az “elekfoto”-n korábban több témában is kiegészítették egymást írásaink. Ezúttal a magyarországi németek elhurcolásának január 19-i emléknapja különös aktualitást is ad a “malenkij robot”-tal kapcsolatos cikkeknek.
Nos, az időpontok és a név megváltoztatása minden bizonnyal tudatos Cseres Tibor részéről, aki műveiben a múltbeli eseményeket az irodalom eszközeivel dolgozta fel. A “biztos”, hiteles források, az írott dokumentumok elemzése a történettudomány dolga. Nagy kérdés persze, hogy egy-egy korszakból ezek közül mennyi maradt meg, ezért fontosak a szemtanúk elbeszélései is.
Karácsony másodnapján kora reggel fehér bekecses géppisztolyosok vették körül a falut. Kettesével a kivezető utakat, utcákat szállták meg – a kertek alatt is párosával járőröztek.
Aki vendégségbe érkezett tegnap, annak sem nyílt menekvés.
A megszálló osztály őrnagy parancsnoka tolmácsostul a községházán rendezkedett be, szállásolta el magát.
Az odamerészkedő kíváncsiak hamarosan megtudták, hogy a bundisták összegyűjtésére érkeztek a biztonsági szolgálat fehér bekecses emberei.
Az őrnagy előbb az elvtársozást kifogásolta, majd hitetlenkedett, hogy bundistáknak írmagjuk sem maradt volna.
A tolmács lassan, lelkiismeretesen fordította Kern szavait, s mikor az elvtárs megszólítás újra előkerült, tiltakozásul az őrnagy asztalra zuhintotta teli pisztolytáskáját.
Ezt a tolmács nem értette.
A tolmács szaván-arcán s az őrnagy képén is látszott, nem sokra értékelik a hümót. Ezt Kern nem hagyhatta, minthogy maga is ellenállt a Bundnak.
A napokban érkezett Theresia Zöllnertől Laudenbachból az alábbi, Németországban megjelent újságcikk.
Nagyon köszönjük, és gyorsan közreadjuk, mielőtt az ősz beköszöntene, hiszen egy nyári eseményröl van szó. A szöveg magyar fordítását is csatoljuk.
Izgalmas hír kezdett keringeni nem olyan rég a Facebook felületén: nemsokára megjelenik T.S. Thomas, azaz Tóbiás Sándor első műve, a Londinium hercege. A beharangozó alapján már kiderült, hogy nem mindennapi sztoriról van szó.
A történet egy elképzelt jövőbeli katasztrófa utáni Angliában, pontosabban annak fővárosában, Londiniumban játszódik. A társadalmi élet meghatározó tulajdonsága, hogy a gazdagok szinte bármit megtehetnek, a szegények viszont folyamatosan az életükkel játszanak. Ez így még nem annyira rendkívüli, viszont a bármit megtehet legfontosabb velejárója, hogy a gazdag emberek – szegény embereket esznek!
Főhősünk, Demetrius, éppen erre készül – no nem arra, hogy ő is gazdag legyen, és másokat, hm… vacsorára hívjon főételnek, hanem épp ellenkezőleg, ő szeretne főétel lenni, a családjának juttatandó plusz ellátás reményében. A történetbeli szegények részére ugyanis az egzisztenciális mentőövet nem valamiféle hitelfelvétel, hanem az jelenti, hogy a bátrabb családtagok főételnek szegődnek el, és húsukért cserébe a nemesség megsegíti szegény családjukat.
Az első lehetséges alkalommal rendeltem egy példányt a könyvből – nemsokára megérkezett, igényes kivitelben, majd’ hatszáz oldal tömény történettel.
A saját bevallása szerint menthetetlenül megrögzött filmnéző szerző jó képi fantáziája – képzett grafikusként ez nem meglepő – remek mesélési készséggel párosul, így az ember szinte falja (hm, ez csak egy papírkönyv, mily szerencse!) a történetet. Tény, hogy nem lehet könnyen letenni ezt a könyvet, jómagam három nap alatt végeztem vele (nocsak, milyen durva kifejezés…).
Kedves Sándor, ha egyszer valami bátor emberek megfilmesítik ezt a sztorit, és meghívsz a bemutató vetítésre megint, mint anno a Közúti karbantartókéra, én ezt a filmet nem fogom tudni megnézni, vagy esetleg akkor, ha előtte és utána pár hétig teljesen vegán életmódra térek át.
Demetrius egészen változatos kalandjai a zabálás vagy felzabáltatás kérdése körül a saját nézőpontjából kerülnek bemutatásra, némileg fűszerezve a másik főszereplő naplóbejegyzéseivel, aki egyébként nem sokat beszél. Egy igazi romantikus szerelmi történet bontakozik ki a borzongató kalandok közepette, tudniillik a főhős, annak rendje és módja szerint, beleszeret a főgonosz polgármester leányába. Tessék csak megnézni, itt is vagyunk a Rómeó és Júlia világában, némiképp újragondolva. A nemesség imádja Shakespeare-t, a főgonosz polgármester neve és lakhelye is a Globe.
A gond csak az, hogy Demetriust elvileg a világszép leány esküvőjén kellene főfogásként elfogyasszák. Eredetileg ezzel a szándékkal indult útnak, megmentendő a sugárfertőzött peremvidéken nyomorgó családját. A történet feszültségét ez adja meg – sikerül-e a főhősnek célját elérni, vagy nem? Az ember szurkol neki, hogy ne egyék meg a kellemetlen nyershús-fetisiszták mindjárt a könyv első harmadában, és hát azért mégiscsak olyan zabálnivaló a kis vörös menyecske (böff, izé, hát bocsi, ez egy ilyen sztori…), hogy hátha vele is lesz valami happy end? No de az eredeti – nem kicsit bizarr – happy end a lakomán ínyencfalatként való részvétel lenne!
Ebben a történetben jó sokan meghalnak, de nincs temető. Rozoga templom van, de semmi temető. De ha lenne, a nagykapu felett talán a „Feltálalunk!” feliratot lehetne olvasni…
Az ember kicsit még kétségbe is esik, mert nem tudja, hogyan drukkoljon a protagonistának. Végig többféle cél van, hisz a megevés aktív vagy passzív oldalán kívül a szerelmi szál is fut. Jóérzésű olvasók – amennyiben nem sötét lelkű hentesek – talán azt gondolják, hogy azért mégiscsak a kis vörös Abigail meghódítása felé kellene billenjen a mérleg. Nehéz a legvágyottabb célért szorítani. Egészen a végéig kétséges, hogy mi fog történni.
A szereplő egyfajta fejlődésen is átmegy, a régi Demetrius egy új Demetriussá változik. A shakespeare-i időket időző életet folytató nemesség életmódja beszippantja, és fokozatosan maga is átváltozik… az egykoron vegetáriánus parasztfiú elegáns modort vesz fel beszédében, és egyszer csak húst eszik, anatómiai megnevezésekből elkészített precíz menü alapján… Vajon eléri-e célját?
Színház az egész világ, vallják a Shakespeare-rajongó kannibálok, és dinamikusan változik a célok elérésének reménye. Hatalmas fordulatok és meglepetések, jó sok hússal.
(V)egyék meg, ez a könyv ugyanis jó! Gyenge gyomrúak óvatosan fogyasszák!
Félelmetes módon a borítóra azt írta rá Sándorunk, hogy ez itt a trilógia első része… nos, akkor várjuk a második és a harmadik fogást! (Kíváncsivá tesz, hogy miként lehet ezt még fokozni… nyamnyam).
Jó vaskos kötet a Londinium hercege
A könyv, amiről ez a cikk szól: T.S. Thomas: Londinium hercege. Athenaeum, Budapest, 2015.
Klemm Tamás
Janecskó János igazgató úrnak köszönhetjük ezt a jó hangulatú osztályképet is. Bár a felvétel időpontja bizonytalan, kárpótolnak a derűs arcok: a tanárok, a diákok és a „technikai dolgozók”, Vince bácsi és Mari néni („Másenka”) is jókedvűek.
Janecskó János igazgató úrtól érkeztek kiegészítő képek a Békakirály című gyermekszíndarabról, amit az eleki Általános Iskola tanulói – odaadó tanári felkészítéssel – 1958-ban(?) mutattak be.
Nagyon köszönjük a képeket!
Tisztelt Szerkesztőség!
Eleki gyermekkorom legkedvesebb képe a mellékletben szereplő óvodai
csoportkép.
Kató óvó néni tanította be nekünk (azt hiszem) a karácsonyi műsort, amelyről
a kép készült. A Hősök útján volt az óvoda. Sok arcra emlékszem, a nevekre
kevésbé, de biztos vannak még Eleken, akik magukra ismernek.
A bal szélen Gáspár Etelke (Bimbi), előtte az egyik Kemenes kislány, a jobb
szélen Szigeti Klári van. Én a sötét csokornyakkendős (matrózinges) kisfiú
(úgy emlékszem Csapó Miki) párja vagyok a középvonaltól jobbra (Orosz Anna).
Ez az előadás 1948-ban lehetett.
Azt énekeltük:
“Kiskefe, poroló, tollseprű.
Szobalánynak lenni nem könnyű.
Az én nevem máskép szobacicuska.
Megterítek s készen van az ozsonna.”
… és táncoltunk hozzá.
Szeretettel küldöm.
Boldog, békés új esztendőt kívánok: dr Bagyinszki Jánosné (dr Orosz Anna)
Ezen levéllel együtt természetesen egy fotó is eljutott hozzánk, így örömmel teljesítjük dr. Orosz Anna kérését.
Köszönjük.
Rapajkó Tibor
Mester Klára
“Juhé, farsang van, ide a fánkot!” -ezzel a kiáltással zörgettek be húshagyókedden a maszkák (fasingnara/Faschingsnarren) az ablakokon. Kezükben nyárs (spiaz) és korsó, bögre (pehr) volt az adományoknak.
A vidám eleki felvonulás, jókedvű bolondozás gyökerei a német óhazában keresendőek, de sok elem pl. a mohácsi busójárásban is fellelhető. Feltűnnek azok a motívumok -bár eredeti jelentésük rég elhomályosult –, melyek ennek a télüző, tavaszköszöntő, termékenységvarázsló népszokásnak a tavaszi napfordulóhoz kapcsolódó, kereszténység előtti gyökereire utalnak: a „rossz szellemek”, a tél elűzésére szolgáló állatmaszkok és zajkeltő eszközök (láncok, kereplők, kolompok), a közösen bemutatandó „áldozat” (lakoma) céljára gyüjtött adományok, a bőséges evés-ivás, a kakastoll/fácántoll mint az egykori állatáldozatok jelképe, a kitömött bábu és állatfigura (putsa), amit sok helyen a farsang végén – mint a tél jelképét – elégetnek vagy vízbe dobnak. (Eleken ez nem volt ismert.) De ide sorolható az is, hogy az alakoskodás szigorúan az utcához kötődik, és az egész közösséget bevonják a tréfálkozásba.
Bár az ősi motívumok megmaradtak, a három napos, vasárnaptól keddig tartó farsang ünnepe az 1920-40-es években sokkal inkább azt a kulturális és erkölcsi szokásrendet tükrözte, ami a homogén sváb paraszti közösség életét meghatározta.
Farsang vasárnapján kezdődtek a táncmulatságok, életkor, családi állapot és lakhely szerint kűlönböző időpontokban, csoportokban. Kora délután a 10-12 éves gyerekek, később a 13 éves lányok „tánciskolája” volt egy-egy családnál. A házasulandók (14-20 éves lányok, 18-21 éves fiúk) már esti bált rendezhettek. Valamelyik ismerősnél vagy utcabeli családnál gyűltek össze a fiatalok az anyák szigorú felügyelete mellett, a házas férfiak be se léphettek a terembe. Ha nem volt a társaságban zenész, megfogadtak egy harmonikást.
elekfoto 