A „Nagy gyep” (hivatalos nevén a Szikmező) mindig is fontos szerepet töltött be a település életében. Itt rendezték a lóversenyeket és ide hajtották ki az állatokat legelni. A világháború előtt sok gyermek találkozott és játszott a gyepen, míg vigyáztak az állatokra.
Ez mára megváltozott, de még mindig megéri szép időben sétálgatni és gyönyörködni a természet szépségeiben. Viszont ezen értékek mellett itt a múlt emlékei furcsa elegyet alkotnak, van „ezer éves” gulyakút és „modern” krosszpálya is.
Az egyik sétám alkalmával meglepődtem, amikor rátaláltam egy szép állapotban megmaradt lövészárokra.
Még ma is jól látható a lövészárok tipikus „cikk-cakk” vonala.
Egy kis kutatás során kiderült, hogy ezt a lövészárkot a háború után ásták, amolyan gyakorlási céllal. Valószínűleg az 1950-es évek első felében használhatták.
Az árok léte mára feledésbe merült. De mivel a gyepet nem művelik, így szép állapotban megmaradhatott, tanúságaként annak, hogy hogyan kell egy lövészárkot szakszerűen, a hadászati előírásokat betartva elkészíteni. Reméljük sosem kell majd használni.
Az eleki temetőben járkálva, vagy helytörténeti műveket lapozgatva a laikus, nem helybéli számára is feltűnhet az eleki német családnevek sokfélesége, de az is, hogy több családnév nagyon gyakran ismétlődik.
Az 1724-es bejövetel során ideérkezett első ötven családot az akkori egészségügyi körülmények között súlyosan érintette az 1738-39-es pestisjárvány, melyben igen sok család teljesen kihalt. Voltak olyan, szerencsés famíliák is, melyek fennmaradhattak, ilyen volt például a Strifler család, akik szinte mindannyian túlélték a halálos kórt – minden bizonnyal valamilyen öröklődött immunitás segíthette őket. Sok család viszont teljesen eltűnt, amit mutatnak az anyakönyvi adatok is. Helyükre a járvány elmúltával később, 1744-ben érkeztek újabb “telepesek”, akikből (a családneveikből) viszont sokkal kevesebben maradtak fenn a továbbiakban. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy ekkor sok csonka család érkezett, amelyek egy részében nem volt fiú gyermek, így a lányok férjhez menetele után értelemszerűen nem maradhatott fenn a továbbiakban a nevük.
Az elekiek nemzetsége
Ha a Sippenbuch című, az eleki anyakönyvek adatain alapuló “nemzetségkönyvet” nézegetjük, előbb-utóbb rájövünk, hogy a helyi németség egykoron élt illetve ma is fellelhető tagjai egy nagyon szövevényes, nyolc-kilenc generációs családfát alkotnak. Szinte minden ma élő, valamelyest “sváb” származású eleki rokona néhány másiknak.
Ennek elsősorban az az oka, hogy a helyiek sokáig viszonylagos elszigeteltségben éltek itt, egyfajta német szigetet alkotva a más nyelvű lakosság tengerében. Jómódjuk alapja a földművelés volt. A vagyon megtartása és fejlesztése érdekében a párválasztás során leginkább a vőlegény/menyasszonyjelöltek gazdasági helyzete számított (de nem csak a mi német őseink körében). Vagy gyakran unokatestvérek házasodtak, és így nem kellett az évtizedek szorgos munkájával összegyűjtögetett családi vagyonokat szétosztani “máshová tartozó” családoknak az öröklés során, hanem a szülők törekedtek arra, hogy gyerekeiknek lehetőleg mindig több legyen.
A német eredetű, és nyelvüket az idegen környezetben is sokáig megőrző helybeliek tehát egymás közt házasodtak és sokáig nem “keveredtek” más népekkel. Ha valaki nem helybelivel házasodott, akkor legfeljebb a környékbeli települések német családjai (pl. gyulaiak, szentmártoniak, almáskamarásiak, ottlakaiak) jöhettek ezen kívül számításba.
Elvándorlás és betelepedés
A családfákat nézegetve feltűnik, hogy már a kezdetektől volt azért mozgás a helybeliek közt, hiszen, bár itt kiváló földeket kaptak, természetesen nem mindenki volt egyformán tehetős – egy idő után a népesség annyira megnövekedett, hogy már nem mindenki élhetett meg a földművelésből. Már a kezdetek során oda-vissza vándoroltak az ide betelepült családok, annak ellenére, hogy eredetileg a földesúr olyan feltételekkel hívta ide őket, hogy többet nem mehetnek vissza. A tehetségesebb, de föld nélkül maradt polgárok mesteremberek lettek, vagy máshová költöztek.
Előfordult az is, hogy valaki messzebb elvándorolt az országon belül, mint például Brandt Bartholomäus, akiről nemrég közöltünk egy összeállítást. A legtöbben viszont nem költöztek messze, hanem a környékbeli településekig jutottak, ahol esetleg több szabad föld, nagyobb érvényesülési lehetőség jutott nekik.
Így jött létre a XIX. század közepén Almáskamarás község, amelyet az Elekről elvándorolt családok hoztak létre. Oda látogatva ma is jelentős számban lehet találkozni ismerősen hangzó, eleki családnevekkel – ők mindannyian az elekiek rokonai. A rokonságot ápolták is folyamatosan a szomszédba költözöttek és az itt maradottak, és olyan is előfordult idővel, hogy almáskamarási-elekiek újra visszaköltöztek Elekre.
Egy másik szomszédos település, Ottlaka is részben eleki kötődésű hely, hisz ide is költöztek eleki német családok, akiknek egy külön lakónegyedet hoztak létre. Ma is megtalálható ott például a Niedermayer család.
Az eleki földművesek gazdasági helyzete egy idő után a szorgos munkának köszönhetően annyira megerősödött, hogy az egyes családi gazdaságokban már nem tudtak minden munkát elvégezni a család tagjai, és ezért tekintélyes számú munkaerőnek kínáltak munkalehetőséget. Megindult a munkások betelepedése, így lett Elek soknemzetiségű település.
Egyes foglalkozásokat szinte kizárólag bizonyos népcsoportok tagjai végeztek, így például a cselédek, mesteremberek gyakran magyarok, a kereskedők zsidók, a tanyákon dolgozó, az állatokhoz legjobban értő, róluk gondoskodó emberek általában románok voltak, a téglákat készítő vályogvetők viszont a cigányok közül kerültek ki. Általános volt az, hogy a legtöbb helybeli beszélt a többiek nyelvén.
Becenevek és gúnynevek
A helybeli családok szerteágazó rokoni kapcsolatai azt eredményezték, hogy sok családfőt ugyanúgy hívtak. A más településről érkezett nem németajkú munkások, alkalmazottak számára a megkülönböztetésük nagy nehézséget jelentett, így a külső jellegzetességeik, tulajdonságaik alapján bece-vagy gúnyneveket költöttek nekik. Így lett sok családnak román vagy német eredetű mellékneve, melyeket aztán továbbörökítettek. Ezáltal a családfő kinézetéről vagy alaptermészetéről alkotott “Nagyfejű”, “Fehérhajú” vagy “Hirtelenharagú” elnevezés állandó tartozéka lett az egyes családok nevének. Ezek bemutatásának egy külön cikket fogunk szentelni.
A múltat végképp eltörölni…
Az eleki németség nagy részének 1946-os elűzése a hitleri Németország bűnei miatti kollektív büntetésként történt.
Mint közismert, 1943 februárjától Németország totális háborúban állt szinte a fél világgal, aminek többek között az lett az eredménye, hogy a nagyobb városokat az angolok és az amerikaiak is bombázták. Ezzel térdre akarták kényszeríteni az akkori németeket.
Részben ezért is sikerült feltételek nélkül megadásra bírni Németországot, de az igazsághoz tartozik az is, hogy a szövetségesek gazdasági potenciálja is jóval nagyobb volt, és ezen a fejlett német technika sem tudott változtatni.
Mivel az angolok már 1940. szeptember 24-én komoly erőkkel bombázták Berlint, vagyis így válaszoltak a támadásokra, a német légvédelem pedig nem tudta minden esetben teljesen garantálni a biztonságot. Ez odáig vezetett, hogy a háború vége felé már szövetséges légi fölény volt, így sok ember számára már csak a menekülés maradt, pl. a fiatalokat vidékre menekítették (“Landverschickung”), de arról is van tudomásunk, hogy diákok érkeztek hazánkba, még Elekre is!
Hivatalos visszaigazolás
A németországi fiatalok egykori magyarországi itt-tartózkodása gyakorlatilag máig feltáratlan terület a hazai történettudomány számára, így különösen érdekes az a hivatalos értesítés is, amit az eleki Resetár András talált meg még 2011 novemberében a Gyulai úton lévő házuk felújítása során a stukatúrban.
Régebben találtam az interneten ezt a térképet, amit kínaiaknak készítettek. Frissnek nem mondható, hiszen még az “eleki vasút” élő vonalként van jelölve.
Kínai térkép
A segítség kedvéért kivágtam a térképből a minket érdeklő részt és Békéscsabát , Gyulát jelöltem is rajta.
Sajnos így sem tudtam rájönni, hogy kínaiul, hogyan írják, hogy “Elek”.
A vitézi rend magyar alapítású rend, amelyet Horthy Miklós kormányzó alapított 1920-ban. Olyan személyeket avattak a rend tagjaivá, akik harcokban, vagy esetleg egyéb módon tűntek ki a magyar nemzet szolgálatában. Tagjai vitézi telket, azaz földbirtokot is kaptak, és a „vitéz” előnevet használhatták, a cím használatára a Rend alapszabálya szerint a legidősebb férfi leszármazott is jogosulttá vált. A cím használatát 1947 óta a ma is hatályos 1947. évi IV. törvény megtiltja, olvasható a wikipédián.
Vitéz emberek Eleken is éltek és így vitézi telkek itt is kerültek kiosztásra. Kotroczó József (Lőkösháza) lerajzolta, hogy a Lőkösháza felé vezető út mellett hol voltak ezek a telkek kimérve.
Vitézi telkek
A jobb olvashatóság érdekében pár feliratot „begépeltem”.
Eleken is sokaknak cseng ismerősen Dr Csepregi Imre plébános, pápai prelátus neve. A makói születésű plébános 1913-1931 közt Eleken, majd 1931-1954-ig Makón szolgált. 1944. szeptember 22-től, 1953. június 8-ig naplót vezetett. A kézirat terjedelme 3363 oldal, számítógépen 1700 oldal. A naplót nem magának hanem az utókornak vezette, hogy így segítségével ismerjék meg az általa átélt diktatúra mindennapjait. A napló majdnem tűzre került, ám pár lelkes embernek köszönhetően mára könyv lett belőle. A mű összeállítása nem csak a kézirat nagy terjedelme miatt volt nehéz. A szocialista diktatúra miatt a napló egy részét latinul írta.
De hála Tóth Ferenc szerkesztőnek a könyv első kötete 2011-ben megjelenhetett, méghozzá Dr Csepregi Imre plébános születésének 130., makói plébánosi kinevezésének 80. évfordulóján.
A második kötet bemutatója a napokban volt. Aki szeretné megvásárolni az keresse a makói Kincskereső Könyvesboltot (30/455-39-99).
A könyvben több eleki vonatkozású bejegyzés is található, hiszen a plébános hiába költözött Makóra, nem feledte az elekieket!
Magyarország területén arányában a legtöbb német 1890-ben élt, hisz az akkori országos népszámlálás szerint hazánk össznépessége 15. 261. 000 fő volt, amiből 1. 999. 000 fő jelentette a német népességet, ami 13, 1 %-ot tett ki.
A következő népszámlálási adatok viszont csökkenést jelentenek, ami részben magyarázható az önkéntes asszimilációjával, illetve a területi veszteségekkel is
Az viszont érdekes, hogy 1920-ban vallották magukat legtöbben németnek, a 7. 987. 000 össznépességből 550. 000-en, vagyis 6, 9 %-ban, 1941-ben egy teljesen más történelmi helyzetben is “csak ” 5, 1%-ban (475. 000-en), a mai Magyarország területén akkor 10. 245. 000-en éltek.
Érdemes összevetni az egykori és a mostani helyzetet bemutató térképet.
A magyarországi németség 1930-ban
Egykoron, még a megcsonkított országban is a Dunántúlon élt a legtöbb német, főleg Baranyában, Veszprémben, Komáromban, de pl. Sopronban és környékén is.
A térképen is jól látszik, hogy a Duna mentén Bácskában is sok német élt akkor.
Trianon következtében az eleki és az almáskamarási németek szó szerint a határ mellé szorultak, pedig közismert, hogy ” Eleken túl is” élnek németek.
A térképen nem tüntetik fel Mezőberényt név szerint, csak az ott élő németség “szigetét”.
A magyarországi németség 2001-ben
Ehhez képest jóval kedvezőtlenebb állapotokat olvashatunk le a mostani térképről, vagyis 2001-ből. (Sajnos.)
2001-ben hazánk népessége 10. 245. 000 főre csökkent, amiből csak 34 ezren vallották magukat németnek, ami csak 0, 3%-nak felel meg!
Eleken 2001-ben 99-en vallották azt, hogy otthon németül beszélnek, ami a tragikus előzmények miatt nem is olyan rossz arány az 5. 500 fős össznépességen belül.
A németség arányának tragikus változása az 1945 utáni elűzetéssel magyarázható, hisz az ország ekkor veszítette el a németség kb. 2/3-t!
Éppen ezért örülhetünk annak, hogy az egykori tömb német területek helyén megfogyva, de törve nem ma is él egy viszonylag jelentős német népesség, főleg a Dunántúlon! (Ezek főképpen a rendszerváltoztatással magyarázhatók.)
Az már tragikus, hogy a mostani állapotokat bemutató térkép már fel sem tünteti Eleket, csak Almáskamarás területét, vajon miért?
Az viszont érdekes, hogy az előző térkép nem tud pl. a borsodi, szabolcsi németekről.
Azt azért el kell mondanunk, hogy 1994-98-tól a mai Békés megyében a következő településeken működnek német nemzetiségi önkormányzatok: Gyula, Elek, Almáskamarás, Gyomaenrőd, Mezőberény, Orosháza, Kétegyháza. (A most bemutatott térképek sem tüntetik fel ezeket a településeket, csak töredéküket!)
A Rubicon 2012 novemberi lapszáma
Akik kíványcsiak arra, hogy mikor és miért érkeztek Magyarországra németek, illetve milyen tragédiákat kellet elszenvedniük, azok olvassák el a Rubicon 2012 novemberi lapszámát (www.rubicon.hu), a térképeket és az egyéb adatokat mi is onnan vettük át.
Magyarországon az 1980-as évek végétől felgyorsult a várossá válás folyamata, vagyis sok nagyközségből város lett, mint ahogy Elek esetében is ez történt 1996-ban, sőt emiatt mára már szinte nem is maradt nagyközség Békés megyében!
Hazánkban különösen a rendszerváltoztatásnak köszönhetően visszaállt a rend a címerek tekintetében is, mely többek között azzal is bizonyítható, hogy a megyei önkormányzatok központjában, vagyis régiesen fogalmazva, a megyeháza tanácstermében is láthatók ezek a régi, vagy pedig a hagyományoknak megfelelően újonnan elkészült településcímerek.
Az eleki címer Békéscsabán
(A képen látható címerek sorrendje balról jobbra: Békéscsaba, Csorvás, Füzesgyarmat, Elek, Dévaványa, Gyomaendrőd és Gyula.)
Reibel Mihály (1889-1959) egykori eleki plébános 1959 novemberében hunyt el, miután 1956-os tevékenysége miatt meghurcolták, és egy időre a márianosztrai börtönbe került. Az ő temetését ábrázolja a fénykép – a menet éppen a tanácsháza (egykori főszolgabírói hivatal) előtt vonul el, a temető irányába.
A magyarországi rendszerváltoztatásnak köszönhetően a települések központjából eltűntek az egykori szovjet emlékművek, amelyek valójában nem csupán a “felszabadítást”, hanem inkább az elnyomást szimbolizálták, hisz a Vörös Hadsereg csak 1991-ben vonult ki hazánkból.
Magyarországon az ötágú vörös csillag ma tiltott önkényuralmi jelképnek számít, de egykoron ez is a “csúcson volt”!
(A fekete-fehér korabeli fényképet Halász Gyula készítette.)
Az egykori eleki “felszabadulási” emlékmű
Még mindig sokan emlékezhetnek Eleken a mai kiűzetési szoborkompozíció helyén álló egykori “felszabadítási emlékműre”, melynek felirata szerint a szovjetek az elekiek számára 1944. szeptember 24-én hozták el a “szabadságot”, ami több mint érdekes, hisz az eleki polgári halotti anyakönyv 1946. április 2-i bejegyzése szerint a község területén dúló harcok idején, vagyis 1944. szeptember 26-án 18 katona és egy polgári személy halt meg. (17 magyar katona, egy román katona és egy civil.)
Magyar hősi emlékmű az eleki temetőben
Az egyházi anyakönyvben is tulajdonképpen ugyanazok a nevek szerepelnek, illetve a római temetőben is, a magyar hősi emlékművön, de még annyival kiegészítve, hogy Ottlakán még ezen kívül négy személyt is eltemettek.
(A fényképen szereplő rövidítések és azok feloldásai: honv. : honvéd, tiz. : tizedes, szkv. : szakaszvezető, fdgy. : főhadnagy, ism. : ismeretlen.)
Arra viszont nincs magyarázat, hogy Névery Sándor (27) zászlós neve miért nem került fel az emlékműre, pedig ennek a Nagybecskereken született katonának a neve a polgári és az egyházi anyakönyvben is szerepel, mint ahogy a váci Nagy László (23) hadapród őrmester nevét is csak az egyházi anyakönyv őrizte meg!
Az is érdekes még, hogy Vigyikán Tivadar neve viszont ma is olvasható az emlékművön, pedig róla azt is tudjuk, hogy román katona volt!
A legérdekesebb azonban mégis Fok László ( a sebesüléskor 23 éves) hadapród őrmester esete, akiről az eleki polgári anyakönyvben az áll, hogy adatai ismeretlenek, a katolikus anyakönyv szerint, pedig “csak” sebesült volt, így a neve valószínűleg azért nem került fel (szerencsére) az emlékműre, mert túlélhette a háborút, szemben Lajkó Dezsővel (24), akinek nem ismert a származási helye és a topolyai Szanya Jánossal (23) , akik viszont belehaltak a sebesülésbe!
Tényként még azt is elmondhatjuk, hogy eleki polgári anyakönyv tud még egy ismeretlen, polgári ruhás hősi halottról is, aki az ottlakai határ közelében halt meg, amiről viszont a katolikus anyakönyv nem tud.
Visszatérve az úgynevezett felszabadítási emlékműre, számunkra a szeptember 24-i dátum a legfontosabb, vagyis a logika, mert valószínűleg akkor Eleken is az volt a lényeg, hogy a szovjetek mikor léptek először eleki földre, és nem az számított, hogy ki mikor mikor győzött, hisz még szeptember 24-e után is voltak harcok.
Az eleki szovjet emlékmű
Az eleki római katolikus temetőben van egy másik katonai emlékmű, vagyis a szovjeteké, akik szintén a legértékesebbet, vagyis az életüket adták a háború befejezésért, vagy ahogy akkor hivatalosan mondták és többen is hitték is, hazánk felszabadításáért, illetve a felirat szerint Elek városáért!. (Elek csak 1996-tól város, de vajon ki merte volna szóvá tenni akkor ezt a nagy tévedést!)
Mindentől függetlenül 1944 őszén Eleken meghalt 37 szovjet katona és 17 ismeretlen, akiknek így az előbbiekkel szemben viszont a nevük sem szerepelhet az emlékművön.
1989-től már hivatalosan is elmondhatjuk, hogy minden olyan katona, aki a háborúban az életét áldozza az általa nemesnek gondolt célért, azok hősi halottaknak tekinthetők, így pl. Eleken nem csak az akkori Honvédség katonái, hanem az egykori Vörös Hadsereg orosz, ukrán, muzulmán katonái is.
Az az időszak mindenkinek nagyon kegyetlen volt, de talán a szovjeteknek lehetett a legkegyetlenebb, hisz pl. hazaárulást, így biztos halált jelentett az, ha a szovjet katona megadta magát az ellenségnek, de a háború után a kommunista hatalomnak “gyanús” volt az a nem kevés szovjet katona is, aki győztesként és természetesen világlátottként visszatért a Szovjetunióba, ami 1991-től már csak lapalji jegyzetnek számít!
Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy hazánk számára nem elsősorban azért volt tragikus a II. világháború, mert azt elveszítettük, hanem azért, mert a szovjet katonák elhoztak számunkra egy olyan rendszert, a kommunizmust, amelyet egyetlen józanul gondolkodó ember sem akart elfogadni, de mégis ránk kényszerítették, aminek az árát valamilyen módon még ma is keményenfizetnünk kell!
Most pedig az eleki katolikus halotti anyakönyv alapján, annak bejegyzési sorrendjének megfelelően nézzük meg, mit kell még tudni az Elek védelmében elesett magyar katonákról! (Név, életkor, születés helye.)
Juhász Imre(23), Gyöngyös, Ádám József (23), Visznek, Polyák László honvéd tüzér (23), Benedeki, Sinka István (22), Nagytarcsa, Zachar József (23), Tápiószentmárton, Lukács Imre (30), Karcag, Hingyi Imre (28), Újpest, Szépkúthy Zoltán (25), Nagyvárad-Budapest, Vági János (22), Medgyesbodzás, Pintér Ferenc (29), Budapest, Dropa János (29), Herencsény, Szetei István 35), Kőhidgyarmat?, Hornicsek József (?), Nógrádmarcali, Kovácsik István (22), Kevermes.
Ottlakán temették el a következőket: Szatmári Ferenc (?), Budapest, Sz. Tóth Antal (22), Hajdúszoboszló, Varga József (22), Dömsöd, Matyinkó Mihály (22), Lósa? (Ők valószínűleg a már korábban a magyarok által felszabadított Ottlaka védelmében haltak hősi halált.)
Ezek az Elekhez kapcsolódó nevek tudomásunk szerint csak most kapnak nagyobb nyilvánosságot.
Reményeink szerint az estleges leszármazottak ha eddig még nem, akkor ezen emlékező írásunknak köszönhetően utólag is hírt kaphattak eltűnt szeretteikről, és ha ez így lesz, akkor már megérte munkálkodásunk!
elekfoto 