Gyakorlatilag elkészült az Elekről Ottlaka felé, a határig tartó rész aszfaltozása. Készült néhány kép a megnyerő látványról. Kár, hogy egyelőre dísznek lesz csak jó a modern útszakasz, hisz határállomást egyelőre nem terveznek.
A Lökösházi úton dolgoztak a napokban az aszfaltozók, és nagyrészt elkészült a legfelső, ún. kopóréteg. Ezt a műveletet is megörökítettük pár fényképpel.
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Lutherstadt-Wittenberg: rövid kitérő a reformáció hangulatos kisvárosába
Kelet- Berlin, Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal 
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Mester Klára
Eleken egy negyed századig (1925-50) fejtették ki áldásos tevékenységük az iskolanővérek (S.S.N.D). Az általuk vezetett eleki iskolában is nagyon komolyan vették az egyházi és a hazafias nevelés mellett az életre való felkészülést, vagyis fontosnak tartották a kétkezi munkát is.
(A négy elemi után lehetett gazdasági iskolába jelentkezni, ami hároméves volt, illetve polgáriba, ami viszont négyéves volt, de mindkét iskolatípus az iskolanővérek irányításával működött, a most közölt fényképek valószínűleg a gazdasági iskolában készültek!)
A fényképek tanúsága szerint a diákok szerethettek itt tanulni, és a jó családi háttér miatt örömmel végezték el a különböző gyakorlati feladatokat is. (Az egykori iskola helyén, illetve megmaradt épületeiben található a mai általános iskola központi része.)
Az itt tanuló diákok nem csak a földeken jeleskedtek, hanem pl. megtanultak varrni, hímezni, de befőttet elrakni is, amelyek ilyen szempontból garantálták azt, hogy jó feleségek, családanyák legyenek!
Dr. Csepregi Imre eleki plébános (1913-31) sokat tett azért, hogy Eleken is tanítsanak apácák, de ő is tanított itt helytörténetet (Heimatkunde), ami nem kis dolog, hisz ő maga nem volt német származású.
A most bemutatott fényképeket az eleki plébánián találtuk. Sajnos nincs rajtuk, mikor készültek és pontosan mit is örökítették meg.
Szerintünk 1925-31 közötti időszakról lehet szó, hisz az egyik fotón maga Csepregi is látható, és az iskolát pedig 1925-ben alapították.
Ezen képeknek azonban most azért akarunk nagyobb nyilvánosságot adni, mert abban reménykedünk, hogy többen felismerik szüleiket, nagyszüleiket, illetve esetleg információval is fognak szolgálni.
Úgy hisszük, a képen láthatók közül nem kevesen voltak azok, akik az 1940-es évek közepén önszántukon kívül “eljutottak” az akkori népnyelven csak “paradicsomnak” nevezett valamelyik szovjet munkatáborba, illetve elüldözöttként meghalt az óhazában, de lehet, hogy volt közöttük néhány szerencsés is. Az azonban biztos, hogy a későbbiekben az iskolában tanultakat jól tudták hasznosítani.
Talán még nem túl késő, hogy a képen látható eleki leányokról megtudjunk valamit!
Rapajkó Tibor
Nagyon érdekes az a tény, hogy egy olyan gazdag múlttal rendelkező településnek, mint pl. Elek is, nem volt korábban saját címere, így az 1990-es rendszerváltoztatásnak köszönhetően azt meg kellett alkotni, de az ünnepélyes zászlóavatásra csak 1993. augusztus 20-án kerülhetett sor.
Az eleki címer is tudatosan merít a hagyományokból: a pajzs, a rombuszok az újratelepítő br. Harruckern János Györgyre (1664-1742) , Sarlós Boldogasszony az eleki plébániára, a vitéz Zaránd vármegyére, a korona Gerolzhofenra, a griff-fejű szárnyas oroszlánok pedig Arad vármegyére utalnak.
A címer heraldikai leírása a következő:
“Elek város címere ellipszis talpú, vízszintesen és függőlegesen hasított pajzs. A mezőket aranyszínű keskeny csíkok határolják.
Az első és a negyedik (bal felső és jobb alsó) mezőben öt sorban váltakozva piros és ezüstszínű csúcsokra állított rombuszok sorakoznak. Soronként pirossal kezdődően: 4 piros és 3 ezüstszínű rombusz található. A körülöttük lévő fél és negyed rombuszok ezüstszínűek.
A második (jobb felső) mezőben az első mező piros rombuszának közepéig terjedő zöld mezőben, kék háttérben kivont szablyát tartó vitéz áll. A bajuszos, hosszú hajú vitéz ruházata sujtással díszített piros színű nadrág és mente, aminek szélei aranyszínű csíkkal szegélyezettek. A szablya hüvelye a vitéz háta mögött keresztbe helyezkedik el.
A harmadik (bal alsó) mezőbe a harmadik mező alsó piros rombusza 3/4-ének magasságáig terjedő zöld mezőben kék színű háttérben középen a Sarlós Boldogasszony áll. A mező bal szélén az eleki római katolikus templom tornya és hajójának kis részlete (az első ablakig) áll. A Boldogasszony ruházata: bő ujjú, bokáig érő, ezüstszínű ruha, derékban fekete színű masnira kötött zsinórövvel összefogva. Hosszú barna haja bal válla mögé ér. Felemelt jobbjában aranyszínű sarló, baljában maroknyi búza.
A templom alapszíne arany, oszlopa, ablakai és a torony kupolája ezüstszínű.
A pajzs fölött koronaszerűen elhelyezett ötbástyás városfal. A városfal aranyszínű, nyílásai ezüstszínűek.
A címerpajzsot két piros színű griff-fejű aranysörényes szárnyas oroszlán tartja, melyek Arad vármegye címeréből származnak. (Elek régen Arad vármegyéhez tartozott.)”
Mondjuk el a következőket is: a zászló vörös színe a hősiességet, a kék pedig a hűséget jelenti.
Eleknek immáron 20 éve van címere és zászlója, erre kívántunk emlékezni.
Forrás: Ament, Joschi (?): “Der alten Heimat zum Gedenken-der neuen Heimat zum Dank.” Fahnenweihe der Eleker in Laudenbach. (kulturkreiselek.wordpress.com – 2013. november 3.)
Gál István: Az eleki címer keletkezése. In: Helyi Hírhozó. Elek-Kétegyháza, 1993. április 3.
Gál István: Színjáték. In: Eleki Demokrata. 1993. augusztus 19.
Gál István: Magyarországról jövök… In: Eleki Demokrata. Elek, 1993. augusztus 19.
Rapajkó Tibor: Eleki címer. In: Eleki Demokrata. Elek, 1991. május 15.
Rapajkó Tibor
Mint közismert, Orbán Viktor 2000. augusztus 6-án miniszterelnökként városunkat is meglátogatta. Erre a nem mindennapi eseményre még nyilván sokan élénken emlékeznek, pedig azóta már 13 év telt el…
Akkor avatták fel a Szent István-szobrot és ültették el a millenniumi, vagyis a magyar államiság 1000 éves tiszteletére az emlékfát is.
Az emléktábla is azóta erre a jeles eseményre utal.
|
||
Hosszas előkészítés után az idén nyáron végre nagy rendetlenség lett az eleki főutcán: megkezdődött a városon átvezető észak-déli út, valamint a határig kivezető Ottlakai út felújítása.
A határhoz vezető út ódon állapotáról már korábban írtunk. Jelenleg ott már modern, két sávos szélességű betonozott útfelület van, és nyilván nem sok idő telik már el addig, hogy kész legyen az aszfaltburkolat.
Az építők előbb derekasan feldúlták a Gyulai, és még durvábban a Lökösházi utat. Utóbbi helyszínen évtizedek óta hatalmas kátyúk voltak, és emiatt néhol az alapig lemenően kicserélték az út szerkezetét. Sok helyütt épülnek parkolóhelyek, valamint mindenhová magas útpadkát tettek, amik minden bizonnyal megszüntetik az eddigi sáros, rendezetlen, összevissza parkolási lehetőségeket.
A régi eleki községházát nem sokkal a II. világháború befejezése után lebontották. Nem tudjuk miért, hisz tudomásunk szerint a háború alatt meg sem sérült.
A általunk most bemutatott fénykép azért érdekes, mert a háttér fontosabb, hisz kevés olyan fotót ismerünk, ami az egykori községházánkat örökítette volna meg az utókor számára.
Az is igaz, hogy ez az épület nem jelentett nagy művészettörténeti értéket, de azért mégis csak a miénk volt, már csak a jogfolytonosság miatt is hiányzik azóta is!
Ma az épület helyén a Csepregi tér illetve az országos kiűzetési emlékmű található. A régi épületen el lehet olvasni a hivatalos feliratot, a sarkon pedig útjelző táblákat láthatunk.
A fényképen valószínűleg elől Wagenhofer Ede (1911-97) egykori eleki plébános (1960-91), illetve mögötte Reibel Mihály (1889-1959), akkori plébános (1931-59) és országgyűlési képviselő látható.
A fénykép az eleki plébánián található.
Rapajkó Tibor
75 éve rendezték meg a 34. eucharisztikus világkongresszust Budapesten (1938. május 26-29.), melynek a jelmondata egy Szent Ágoston-i (354-430) szentencia volt: az Oltáriszentség-a szeretet köteléke.
A görög eredetű Eucharisztia különben Oltáriszentséget jelent, és a katolikus hittan egyik központi fogalma.
A világkongresszust Pacelli beszédével már május 25-én megnyitották a Hősök terén.
A pápai legátus (megbízott), aki különben impozáns megjelenésű volt, beszélt a kongresszus programjáról, azonban nem adott valamiféle politikai programot, de utalt a dicsőséges magyar múltra (Európa védőbástyája), a kereszténység megvédésére, a magyar szentekre, a kommunizmus és a nácizmus egyházellenességére.
A beszédet a helyszínen 100 ezren hallgatták, de nem mindenki értette meg, mert a szónok latinul beszélt, és nem volt tolmács, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy ez a beszéd főképpen a katolikus egyháznak és az értelmiség nagy részének szólt, vagyis azoknak, akik tanultak latinul!
Pacelli különben a zárónapon is szólt a világkongresszus résztvevőihez a rádióban, mert a rossz idő miatt megváltozott a program, de ekkor már németül, mert ezen a nyelven is tudott a még hat másik mellett. (1917-29-ig Németországban nuncius-pápai követ volt.)
Ennek a korszaknak egyik meghatározó egyházi személyisége, illetve az 1938-as budapesti világeseménynek egyik szervezője a jezsuita Bangha Béla volt, aki egyik könyvében arról ír, hogy az Oltáriszentség Isten legnagyobb ajándéka, ami a hit és a szeretet iskoláját is jelenti.
Bangha Béláról mindenképpen el kell mondanunk, hogy kb. 60 könyvet írt önállóan, illetve társszerzőként!
A fontosabb műveinek elolvasása után így “jellemezhetjük”: mint jezsuita, Isten katonájaként küzdött a katolikus egyházért, hisz pl. ha a XX. század elején lehetett a sajtó döntő részében támadni az egyházat, illetve lehetett asszisztálni az erkölcstelenséghez hazánkban is, akkor szerinte a katolikusoknak is joguk van a saját sajtóra. Ha van magyarellenesség, akkor ilyen értelemben van antiszemitizmus is.
1919-20 után legfontosabb feladatának tekintette az újpogányság elleni küzdelmet, vagyis a kommunista- és a náciellenességet!
A teljességhez hozzátartozik az is, hogy bírálta a hazai református egyházat is, de nem volt teljesen elégedett a Horthy-rendszer keresztény alapú politikájával sem, pl. Corvin-láncot egyetlen katolikus egyházi személyiség sem kapott!
Tudomásunk szerint a világkongresszusra Elekről két turnusban 460-an jutottak el, ami elég szép szám, hisz a csanádi egyházmegyéből összesen 7. 156-an voltak jelen ekkor a fővárosban.
Az viszont roppant érdekes, hogy a korabeli Európából a náci Németországból és Szovjetunióból nem érkezett küldöttség .(Ausztria ekkor már csatlakozott Németországhoz, így már az előzetes jelentkezések ellenére sem jöhetett onnan senki!)
Mindenképpen nagy magyar diplomáciai sikernek tekinthető a világkongresszus megrendezése, vagyis az egyik legsikeresebb évnek számított 1938, hisz “ráadásként” még az év november 2-án visszakaptuk a Felvidék magyar lakta részeit is!
A II. világháború után a következő, 35. eucharisztikus világkongresszust Barcelonában tartották, a legutóbbit, vagyis a 47-t pedig 2000-ben Rómában.
Forrás: Bangha Béla szerk.: Eucharisztia. Bp., 1938. 276 o.
Bangha Béla: Az oltár fényében. Bp., 1942. 400 o.
Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten/1938. Bp., 1988. 193 o.
A képeket innen vettük: eleki plébánia, http://www.bibl.u-szeged.hu és a Wikipédia.
Rapajkó Tibor
Nem tudjuk, hogy Reibel Mihálynak (1889-1959) volt-e könyvtára, illetve az mekkora lehetett?
Erre gondoltunk akkor, amikor is nem olyan régen találtunk egy érdekes, de ugyanakkor értékes könyvet az eleki plébánia könyvtárában, melyben az egykori eleki plébános (1931-59) neve mellett Temesvár is szerepel, ami azt is bizonyítja, hogy Reibel Mihály ezt Temesvárról hozhatta magával Elekre, vagyis igen fontos lehetett számára.
Szerintünk Reibel Mihály egész papi és politikusi tevékenysége során is XIII. Leó pápa lehetett a példakép.
Ezen állításunkat a következőkkel is bizonyíthatjuk: Reibel Mihály is elveszítette szűkebb hazáját 1920-ban, mint ahogy nem volt pápai állam 1870-29 között sem, a szociális érzékenység mindkét esetben fontos volt, így természetesen a politizálás is!
Mielőtt bármit is szólnánk a kötetről, beszéljünk a szerzőről, vagyis XIII. Leó pápáról, aki 1910-ben gróf Gioacchino Pecciként született, majd 1878. II. 20. és 1903. július 20. között ő volt a katolikus egyházfő egy igen nehéz helyzetben, hisz pl. az ő uralkodása alatt sem volt pápai állam! Nyilván főképpen emiatt lehetett ő is politikus pápa, az egyik legnagyobb érdeme azonban az 1891. május 15-én kiadott Rerum novarum kezdetű enciklika, amely a munkáskérdéssel foglalkozik.
Az ő hosszú, 25 éves uralmának köszönhetően mégis növekedett a világi hatalmától megfosztott pápaság tekintélye!
(A könyvben szereplő, róla készült művészi értékű rajz, illetve a magáról írt kétsoros vers szerintünk jól adja vissza a XIII. Leó személyiségét.)
Végül, de nem utolsó sorban, fiatal kora óta a latin nyelv klasszikus művelője volt. Latin nyelvű versei már 1894-ben megjelentek hazánkban, illetve halála évében is, de szerepelt egy 1940-es magyarországi gimnáziumi latin szöveggyűjteményben is. (Hogy volt még erre is ideje?)
A fordító, Csicsáky Imre (1860-1935) , aki római katolikus pap is volt, szintén rendkívüli embernek számított, hisz már 1903-ban 33 könyve jelent meg, jeles Dante-kutatóként tartották számon, több nyelvből fordított, tagja volt a Szent István Akadémiának, illetve munkatársa volt egy olasz lapnak is!
XIII. Leó pápa költészetéről a legrövidebben azt lehetne mondani, hogy verseivel nemcsak használni akart, hanem gyönyörködtetni is. Verseit áthatja a béke iránti vágy, illetve az optimizmus.
Mi most szubjektív módon a kötetben az utolsó, vagyis az 57. verséből szeretnénk néhány részletet idézni, mert szerintünk ma is igen aktuális:
…”Jura veranda jacent; cessere Fidesque
Pudorque,
Omne impune audet caeca Cupido nefas…
…Sic optata diu terras Pax alma revisat.
Pectora fraterno foedere iungat Amor.”
(In praeludoi natalis Jesu Christi domini nostri—MDCCCCI) Ugyanez Csicsáky fordításában: …”Tisztes Jog letiporva, a Hit megszünt, a Szemé- rem, Mindent tesz-vesz a vak, buta Vágy… …Szálljon a földre a rég óhajtott isteni Béke S kösse a hű Szeretet össze az embereket!” (A mi urunknak, Jézus Krisztusnak születése előidejére-1901)
Költeményeit különben három csoportba sorolhatjuk: líraiak, elégiák és epigrammák. Alkotásaira a vergiliusi tisztaság és a dantei mélység jellemző. (Első versét 1822-ben, az utolsót 1902-ben írta.)
Az egyik korabeli méltatója szerint XIII. Leó mint költő nem tekinthető sem professzionistának sem pedig dilettánsnak sem, ami a mai olvasó szerint is elfogadható magyaráznak tekinthető.
Ezen írásunkkal a 110 éve meghalt nagy pápára is emlékezni kívántunk.
Forrás: XIII. Leó pápa összes költeményei–Carmina et in B. Virginem Mariam flosculi. Temesvár, 1903. 232 o.
Gergely Jenő: A pápaság története. Bp., 1982. 456 o.
Dr. Huszti József: Latin chrestomatia. Bp., 1991 (1940) 357 o.
Kollega Tarsoly István főszerk. : Révai Új Lexikona IV. k. Szekszárd, 1999. 848 o.
(Reibel Mihály egy érdekes könyvéről című írásunk az eleki Katolikus Hírmondó 2014. 30., májusi lapszámában jelent meg.)
Rapajkó Tibor
Egy kissé viseltes 1985-ben kiadott képeslapra leltem.
Eddig ez az egyetlen olyan 1990 előtt kiadott képeslap, amin az “újtelepi” óvoda is szerepel.
Wittmann Attila
elekfoto 