Régen nagy ünnepe volt Május 1-nek, és bőven maradt fenn erről fénykép is. Több cikk is foglalkozott már a témával az Elekfotón, de nem tudok úgy “elmenni” ezek a képek mellett, hogy ne “mutassam meg”.
A képek a Fortepan gyűjteményéből valók (szerző Gyulavári Andrea). A leírás szerint a képek “a Gyulai út a Kétegyházi útnál” készültek 1956-ban.
Wittmann Attila
Az 1956-os eseményekre emlékezett az ország október 23-án. Erre való tekintettel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára a Facebook oldalán közzétett a “Pesti utca – 1956” című könyvből egy idézetet és ehhez tartozó levéltári dokumentumokat.
A könyvben az egyik fejezet Szigetvári Istvánról szól, aki egy kisebb csoport vezetőjeként részt vett a pesti harcokban. A fejezet címe: SZIGETVÁRI ISTVÁN “Maga lőtt, mi visszalőttünk, tehát kvittek vagyunk”.
A könyv letölthető a https://mek.oszk.hu/15200/15249/15249.pdf linken.
A visszaemlékezésében a pesti harcok mellett a gyermekkoráról és az 56-os forradalom utáni eleki életéről is mesél.
Gyakran idézte Tamási Áron címnek választott és szállóigévé lett mondatát, ha arról kérdeztük, miért ragaszkodik Elekhez. Hiszen az 1956 utáni nehéz években még kemény harcot is kellett vívnia azért, hogy itt maradhasson. Erről egy korábbi írás:
„Mennyből az angyal” 1956 és 1957 karácsonya Eleken – Előzmények és következmények
1945-től nyugdíjba vonulásáig Eleken tanított.
Diákéveit Battonyán, Medgyesbodzáson, Kétegyházán, Békéscsabán, majd Budapesten, a Testnevelési Főiskolán töltötte.
A térdelő sorban balról az 1. Takács Klára
Wisconsin Dells
1958. áp. 17. Wacker Drive
A jó Isten adjon erőt, egészséget! Sok szeretettel: /magyar tanárok/ Kézcsók: Gyula
Többen vagyunk magyar nevelők. Imádkozzál néha értünk is. Szeretettel gondolunk rád.
Csodaszép, de Hazánkat nem pótolja.
1958.máj. 31.
Gyurkám!
Indián településen voltunk kirándulni. Tanár társunk vett autót, s azzal mentünk.
Csodálatos ut csak(?)
imádságot kérünk.
Sok szeretettel köszönt és üdvözöl. Gyula
Burján Gyula 1957-ben elhagyta Magyarországot. További információk:
A képeslapok Dr. Mester György hagyatékából valók.
Mester Klára
Nem olyan régen a véletlennek köszönhetően hozzá tudtunk jutni két korabeli dokumentumhoz fénymásolt formában, egy jegyzőkönyvhöz és egy hivatalos levélhez, amelyeknek köszönhetően valamiféle betekintést kaphatunk ezen vészterhes időszak két napjába.
Mint közismert 1956. október 23-november 4-e között Magyarország világtörténelmet írt azáltal, hogy fegyverrel szembe szállt az akkori kommunista világhatalommal, a Szovjetunióval, illetve ezen rövid időszakban visszaállították a többpárti demokráciát is, de a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt, illetve “némi” belső erővel sajnos mégis leverték a forradalmat, de az egész mégis komoly nyomot hagyott maga után, és 1989. október 23-a óta ezen forradalom és szabadságharc kirobbanásának a napja az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünknek számít!
Most pedig térjünk vissza gondolatban az 1956. november 6-i Elekre, vagyis a forradalom leverése utáni második naphoz! Ekkor ülésezett a helyi Forradalmi Bizottság, a jegyzőkönyv szerint a következők voltak jelen: P. Nagy Mihály, Barják Ferenc és Nyeste Pál az MKP, valójában az MSzMP (azokat képviselte, akik leverték a forradalmat).
Még évekkel ezelőtt a megyei levéltár békési fióklevéltárában kutakodva megtaláltam egy fontos, a forradalom helyi eseményeiről szóló forrást, egészen pontosan, egy jelentést, amit az egykori eleki községi tanács helyettese, B. Kun István írt a gyulai tanács elnökének 1957. február 28-án.
Mester Klára
Hideg volt 1956 karácsonyán, a lelkekben is. De már az ünnepi várakozásba is félelem vegyült. A családok otthonaikba húzódtak, próbálták megteremteni az ünnep meghittségét.
Mi, gyerekek – a felnőttek minden igyekezete ellenére – valahogy éreztük a feszültséget, amely 1956 őszét végigkísérte.
A „csoda”, ahogy Márai Sándor a címben idézett versében az 1956-os forradalmat nevezte, alig néhány hétig tartott, a következmények viszont több nemzedék életét meghatározták.
Békés megyében november 4-ig, a szovjet tankok megérkezéséig nem voltak áldozatok, sortüzek se dörrentek, „miközben Magyarországon mintegy 500 ember halt meg fegyvertelenül az ÁVH gyilkos sortüzei következtében”. „Békésben a hatalom harc nélkül ment át a forradalom kezébe.”[i]
Az 56-os eleki események követték az országos, elsősorban rádión érkező híreket. Az 1848-as emlékműnél Balogh Sándor műszerész mondott rögtönzött beszédet az egybegyűlteknek, Mester György tanár elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Innen a temetőbe vonult a tömeg, ahol Burján Gyula tanár beszélt, Reibel Mihály plébános pedig együtt imádkozott a jelenlévőkkel. Később ismertették a község 15 pontos követeléseit.
Az első tüntetés október 27-én volt Eleken, eközben a tanárok a nyár folyamán nekik juttatott „pedagógusföldet” parcellázták a határban. (Utóbbi esemény később mint a „földek újra felosztására való buzdítás” vádja szerepelt Mester György letartóztatásakor.)
A Forradalmi Bizottság 28-án alakult meg körülbelül 30 fővel. Elnöke Burján Gyula lett, a tagok között volt Balogh Sándor, Gura György, Haász Márton, Mester György, Recski Gusztáv, Szőts István.
Tóth Mihály tanácselnököt, B. Kun István helyettest és Fazekas József titkárt eltávolították tisztségéből. A leváltott funkcionáriusok lakását nemzetőrök védték, nem esett bántódásuk.
Mester Györgyöt mint eleki születésűt azért kérték fel a bizottsági tagságra, hogy tanári tekintélyével segítsen az indulatok megfékezésében, a felzaklatott kedélyek lecsillapításában. A hangos híradón keresztül nyugtatta a helyieket, hogy ne üljenek fel a rémhíreknek, nincs szó a svábok visszatelepítéséről, a kb. 28 helységből betelepült lakosság nyugalomban élhet tovább Eleken.
Egy közepén lyukas 56-os zászlót együtt készítettek Nyisztor Györggyel.
Az utolsó tüntetésre december 7-én került sor, s ezen az iskola is részt vett, Mester György javaslatára viszont a tanulókat erre nem kötelezték, hazaküldték.
Eleken 1956 őszén még csak egy pofon se csattant el.
Dermesztő hideggel köszöntött be az 1957-es esztendő; a február eleji rekord mínuszoknak csak a gyerekek örültek: a téli szünetet „szénszünettel” is megtoldották. A bizonyítványokat is később kapták meg a diákok, az első osztályosok Kossuth-címerrel, de a rövid ideig tanult hittan és német nyelv tantárgyak bejegyzése nélkül. A címert később leragasztották a fedőlapon, majd 3. osztályban új „vörös csillaggal ékesített” bizonyítványt írtak a tanárok.
Mester Györgyöt és feleségét 1957. február 13-án este a tantestületi értekezletről kísérték haza az ÁVH-sok. Otthonukban házkutatást tartottak, jelen volt három 10 év alatti gyermekük és Schneider Katalin tanítónő is. Nem sokkal ezután Balogh Sándorral, Szőts Istvánnal együtt Mester György is annak a nyitott teherautónak az utasa lett, amely Gyulára szállította őket. Útközben fejüket gumibottal ütlegelték. Mester György innen Békéscsabára, majd Kistarcsára, később Tökölre került „internálótáborba”.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából 2012-ben kapott dokumentumok megerősítették a korábbi feltételezést: nem történt személyes, névvel, aláírással vállalt feljelentés.
Az 1957-es karácsony legnagyobb ajándéka családunkba kicsit megkésve, a következő év januárjában érkezett meg: bíróság elé állítás nélkül, váratlanul szabadon bocsátották Mester Györgyöt. 1958. január 21-én érkezett haza – szandálban.
Szabadulása köszönhető volt a család barátainak, így Vertán Endréné, Klári néninek. Az ő ügyvéd ismerőse találta meg apánk dossziéját egy másikba becsúsztatva. Mily egyszerű módja egy ember eltüntetésének!
Köszönet illeti azokat a szülőket, tanárkollégákat is, akik aláírásukkal, kiállásukkal 1957 nyarán segítették Mester Györgynét, édesanyánkat, amikor el akarták helyezni Elekről. A kényszerű költözéssel távol került volna szüleitől, támaszaitól. 127 szülő, 31 tanár látta el kézjegyével azt a kérvényt, melyet a Pedagógus Szakszervezet országos központjába írt: ennek eredményeként Mester Györgyné testnevelő tanárt visszahelyezték állásába.
Ki és mi mozgatta hát itt az eseményeket? A szüleinktől ránk maradt dokumentumok adják meg a választ, hiszen a számtalan beadvány, kérvény másolatai – bizonyára elővigyázatosságból – megmaradtak a családi levéltárban.
Nagy József igazgató 1953 szeptemberétől az 1956-os tanév kezdetéig tevékenykedett Eleken, ekkor Kétegyházára, 57-ben Tótkomlósra helyezték. A Járási Egyeztető Bizottság előtt tette a következő kijelentést: „Eleken két emberrel volt bajom, Burjánnal, aki külföldre szökött, és Mesterrel, akit hűvösre tetettem.” Mester György kiállt barátja és kollégája, Tihanyi József igazsága mellett, ezt nem tudta neki megbocsátani felettese.
Nagy József később önkezével vetett véget életének.
Eleken az általános iskola – volt tanítványai kezdeményezésére – 2003 óta Dr. Mester György nevét viseli.
A karácsonyi együttlétet családunk máig nagyra becsüli.
[i] Békés megye 1956-ban I. 29. (Szerk. Erdmann Gy.)
Az eleki 1956-os eseményekkel kapcsolatban minden érdekesebb történet csak azokhoz jutott el, akik valamelyik résztvevőt ismerték, esetleg személyesen jelen voltak. A szereplők közvetlen családtagjaikon, barátaikon kívül másnak nem nagyon meséltek élményeikről. Ez nem csoda, hisz az elnyomó hatalom legyűrte a nép felkelését, és bő harminc évig mély hallgatás vette körül a történteket.
A hatalom számára, amely az idealizált kommunista “világforradalmat” akarta elterjeszteni a világban, kínos volt, hogy voltak olyan emberek, akik fel mertek szólalni, és tenni merészeltek valamit az ellen, ahogyan őket a negyvenes-ötvenes években elnyomták. A Magyarországon akkor történteket később hivatalosan szigorúan “ellenforradalomnak” kellett nevezni. Ez egy olyan kifejezés, aminek tulajdonképpen nincs értelme, hisz már maga a “forradalom” szó bőven megfelel a fogalomra. Csak éppen a nép önjelölt urai a saját kommunista-szocialista forradalmuk ellenében érezték a megmozdulást, voltaképpen joggal. Tudniillik az a nép, akinek a nevében ők eljárni véltek, méltóztatott utálni őket.
Később a kádári vezetés igyekezett egyre jobb körülményeket teremteni a szocialista alattvalók számára, hogy ne kerüljön sor újabb megmozdulásokra. Az ötvenhatos emlékeket, és általában a magyar történelemben előfordult forradalmak ünnepeit pedig, amennyire lehetett, igyekeztek mellőzni – így még március tizenötödikét is, pedig az egy “jó forradalom” volt magyar szemszögből nézve. Ebből is látszik, hogy a vezetők pontosan tudták, hogy csak egy “forradalom” fogalom létezik, és az számukra, a hatalom emberei részére, csakis rossz lehet.
Klemm Tamás
Ezen a valószínűleg 1956-os fényképen a Klemm család tagjai láthatóak.
A képen balról jobbra: Klemm József István (1923-1987), mellette felesége, Zöllner (akkor már Zentai) Magdolna (1927-2005), mellette áll fiuk, Klemm István (1948-2009). Fölötte a kis Klemm Hilda (1955-), akit édesanyja, Strifler Franciska (1932-2002) tart karjaiban, mellette az ő férje, Klemm Ferenc (1928-). Jobb oldalt ülnek: Post Genoveva, azaz idősebb Klemm Ferencné (1906-2000), és id. Klemm Ferenc (1898-1970).
Idősebb Klemm Ferenc és felesége az 1946-os kiűzés során már eleve nem fiatalon Németországba kerültek, és csak látogatóba jöhettek haza a saját gyerekeikhez. Ifjabb Klemm Ferenc (“Pötyi bácsi”) is így járt, ő azonban a kedvese, Franciska kedvéért önként hazatért Németországból, hogy feleségül vegye őt. Jelenleg ő a Klemm család ezen ágának legidősebb élő tagja. Isten éltesse!
Eleken egykoron a Bajcsy-Zsilinszky u. 23. szám alatt állt az egykori kántorház, ahol régen Wagenhofer Ede (1911-97), plébános is lakott egy ideig.
Az egykori kántorházból csak ez a fénykép maradt meg. A puritán szobabelső hűen kifejezi azt is, hogy pl. az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után egy évvel (is) a helyi és a központi hatalom számára mennyire volt fontos a a mindennapi életben a katolikus egyház!
Forrás: a plébánia levéltára.
Rapajkó Tibor
elekfoto 