Az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményében, egy eddig számomra ismeretlen eleki képeslapra bukkantam.
A képeslap elrendezéséből és a képekből ítélve körülbelül az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején készülhetett.
Wittmann Attila
A magyarországi rendszerváltoztatásnak köszönhetően a települések központjából eltűntek az egykori szovjet emlékművek, amelyek valójában nem csupán a “felszabadítást”, hanem inkább az elnyomást szimbolizálták, hisz a Vörös Hadsereg csak 1991-ben vonult ki hazánkból.
Magyarországon az ötágú vörös csillag ma tiltott önkényuralmi jelképnek számít, de egykoron ez is a “csúcson volt”!
(A fekete-fehér korabeli fényképet Halász Gyula készítette.)
Még mindig sokan emlékezhetnek Eleken a mai kiűzetési szoborkompozíció helyén álló egykori “felszabadítási emlékműre”, melynek felirata szerint a szovjetek az elekiek számára 1944. szeptember 24-én hozták el a “szabadságot”, ami több mint érdekes, hisz az eleki polgári halotti anyakönyv 1946. április 2-i bejegyzése szerint a község területén dúló harcok idején, vagyis 1944. szeptember 26-án 18 katona és egy polgári személy halt meg. (17 magyar katona, egy román katona és egy civil.)
Az egyházi anyakönyvben is tulajdonképpen ugyanazok a nevek szerepelnek, illetve a római temetőben is, a magyar hősi emlékművön, de még annyival kiegészítve, hogy Ottlakán még ezen kívül négy személyt is eltemettek.
(A fényképen szereplő rövidítések és azok feloldásai: honv. : honvéd, tiz. : tizedes, szkv. : szakaszvezető, fdgy. : főhadnagy, ism. : ismeretlen.)
Arra viszont nincs magyarázat, hogy Névery Sándor (27) zászlós neve miért nem került fel az emlékműre, pedig ennek a Nagybecskereken született katonának a neve a polgári és az egyházi anyakönyvben is szerepel, mint ahogy a váci Nagy László (23) hadapród őrmester nevét is csak az egyházi anyakönyv őrizte meg!
Az is érdekes még, hogy Vigyikán Tivadar neve viszont ma is olvasható az emlékművön, pedig róla azt is tudjuk, hogy román katona volt!
A legérdekesebb azonban mégis Fok László ( a sebesüléskor 23 éves) hadapród őrmester esete, akiről az eleki polgári anyakönyvben az áll, hogy adatai ismeretlenek, a katolikus anyakönyv szerint, pedig “csak” sebesült volt, így a neve valószínűleg azért nem került fel (szerencsére) az emlékműre, mert túlélhette a háborút, szemben Lajkó Dezsővel (24), akinek nem ismert a származási helye és a topolyai Szanya Jánossal (23) , akik viszont belehaltak a sebesülésbe!
Tényként még azt is elmondhatjuk, hogy eleki polgári anyakönyv tud még egy ismeretlen, polgári ruhás hősi halottról is, aki az ottlakai határ közelében halt meg, amiről viszont a katolikus anyakönyv nem tud.
Visszatérve az úgynevezett felszabadítási emlékműre, számunkra a szeptember 24-i dátum a legfontosabb, vagyis a logika, mert valószínűleg akkor Eleken is az volt a lényeg, hogy a szovjetek mikor léptek először eleki földre, és nem az számított, hogy ki mikor mikor győzött, hisz még szeptember 24-e után is voltak harcok.
Az eleki római katolikus temetőben van egy másik katonai emlékmű, vagyis a szovjeteké, akik szintén a legértékesebbet, vagyis az életüket adták a háború befejezésért, vagy ahogy akkor hivatalosan mondták és többen is hitték is, hazánk felszabadításáért, illetve a felirat szerint Elek városáért!. (Elek csak 1996-tól város, de vajon ki merte volna szóvá tenni akkor ezt a nagy tévedést!)
Mindentől függetlenül 1944 őszén Eleken meghalt 37 szovjet katona és 17 ismeretlen, akiknek így az előbbiekkel szemben viszont a nevük sem szerepelhet az emlékművön.
1989-től már hivatalosan is elmondhatjuk, hogy minden olyan katona, aki a háborúban az életét áldozza az általa nemesnek gondolt célért, azok hősi halottaknak tekinthetők, így pl. Eleken nem csak az akkori Honvédség katonái, hanem az egykori Vörös Hadsereg orosz, ukrán, muzulmán katonái is.
Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy hazánk számára nem elsősorban azért volt tragikus a II. világháború, mert azt elveszítettük, hanem azért, mert a szovjet katonák elhoztak számunkra egy olyan rendszert, a kommunizmust, amelyet egyetlen józanul gondolkodó ember sem akart elfogadni, de mégis ránk kényszerítették, aminek az árát valamilyen módon még ma is keményen fizetnünk kell!
Most pedig az eleki katolikus halotti anyakönyv alapján, annak bejegyzési sorrendjének megfelelően nézzük meg, mit kell még tudni az Elek védelmében elesett magyar katonákról! (Név, életkor, születés helye.)
Juhász Imre(23), Gyöngyös, Ádám József (23), Visznek, Polyák László honvéd tüzér (23), Benedeki, Sinka István (22), Nagytarcsa, Zachar József (23), Tápiószentmárton, Lukács Imre (30), Karcag, Hingyi Imre (28), Újpest, Szépkúthy Zoltán (25), Nagyvárad-Budapest, Vági János (22), Medgyesbodzás, Pintér Ferenc (29), Budapest, Dropa János (29), Herencsény, Szetei István 35), Kőhidgyarmat?, Hornicsek József (?), Nógrádmarcali, Kovácsik István (22), Kevermes.
Ottlakán temették el a következőket: Szatmári Ferenc (?), Budapest, Sz. Tóth Antal (22), Hajdúszoboszló, Varga József (22), Dömsöd, Matyinkó Mihály (22), Lósa? (Ők valószínűleg a már korábban a magyarok által felszabadított Ottlaka védelmében haltak hősi halált.)
Ezek az Elekhez kapcsolódó nevek tudomásunk szerint csak most kapnak nagyobb nyilvánosságot.
Reményeink szerint az estleges leszármazottak ha eddig még nem, akkor ezen emlékező írásunknak köszönhetően utólag is hírt kaphattak eltűnt szeretteikről, és ha ez így lesz, akkor már megérte munkálkodásunk!
Rapajkó Tibor
Mint minden temetőben, az eleki katolikusban is, van jó néhány olyan sírkő, amelyen fénykép is található. Akárhogy is nézzük ezeket a régi, többé-kevésbé megfakult fotókat, a történelemnek valamilyen lenyomatainak tekinthetjük őket.
Jelképes módon ezek az egykori eleki németek még ma is ránk tekintenek a homályos múltból, mint például Ruck Franciska is.
Ha most mai szemmel megnézzük Ruck Franciska fényképét, akkor talán azt modhatnánk róla, hogy komoly, megfontolt fiatal nő lehetett, aki a korabeli öltözet, illetve a fekete szín dominanciája miatt idősebbnek tűnik valós koránál.
Valószínűleg nagyon szerethették, ha fontosnak tartották azt, hogy személye ilyen módon “örök időkre” megőrződjön.
A korabeli egyházi anyakönyvi bejegyzések alapján szerencsére azért néhány fontos dolgot sikerült megtudnunk róla.
A férje Strifler János volt, de valószínűleg csak egy leányuk született, Veronika 1915. április 12-én, aki házasságot kötött 1932. március 15-én az 1908. szeptember 8-án született Bender Györggyel.
Ezt a házasságot azonban az édesanya, vagyis Ruck Franciska már nem élhette meg, mert korábban, 1929. április 3-án 35 éves korában tüdővészben maghalt. A halála előtt a Tavasz utcában (ma is az) lakott.
Most nem tudjuk megmondani, hogy mi történt a családdal később, csak azt, hogy akkoriban még elég rosszak voltak a halálozási mutatók még felnőtt korban is, de ez nyilván nem nyugtatta meg a családot, mint ahogy az sem, hogy a gazdasági világválság csak tovább nehezítette az életet Eleken is!
Rapajkó Tibor
A boldog békeidők, illetve az azt követő közismert tragikus események után az elekiek 1924-ben ünnepelték meg a község újratelepítésének a 200. évfordulóját (bicentenáriumát), vagyis azt, hogy a török pusztítás után egykoron németekkel népesítették be Eleket.
Klemm Tamás
Ma esti gyertyagyújtogató túránkon végigjártuk szeretteink sírjait a temetőben. Eközben készült néhány hangulatos kép.
Látszik a trend, hogy gyakorlatilag eltűntek a hagyományos, odacsepegtetős-leragasztós gyertyák a temetőkből, helyettük mindenki mécseseket visz ki.
A temető bejáratánál mindjárt a II. Világháborúban itt elesett magyar és szovjet katonák két síremléke fogad – manapság a magyarra fordítunk több gondot, és azért ez helyén is van így Mégiscsak a sajátjaink voltak. A szovjet emlékmű pusztul, pár éve ledőlt róla a vörös csillagos obeliszk. Ők is kaptak azért pár mécsest – valójában egyik fél katonái sem akarták azt, ami miatt itt vannak – mármint meghalni. Így sikerült.
Érdekes az időjárás, pár éve visszatérően kellemesnek mondható a klíma ilyenkor. Nem olyan rég viszont volt olyan eset, hogy térdig kellett gázolni a hóban a gyertyagyújtáshoz. A gyertyák is szépen égtek, a szél sem volt erős. Az ünnep mély szellemiségét csak kicsit zavarta meg, hogy egyesek a virágbolt helyett a sírokról szerezték be az emlékezés virágait. Nyilván őszintén szerették és tisztelték elhunyt családtagjaikat… csak éppen nem jöttek rá arra, hogy szeretteire emlékezvén nem vall nagyon mély érzelmekre az, ahogyan másokat ebben aljas és visszataszító módon megkárosítanak.
Klemm Tamás
Mindjárt itt a Halottak Napja, és ezért a napokban párszor látogatást tettünk a temetőben. Tegnap este készültek az alábbi, szerintem szép képek, valamivel naplemente után, a ravatalozó (Niedermayer-kripta) hátánál induló középső útról, délnyugati irányba nézve.
elekfoto 