Kategória: család
Az alábbi fénykép is Dr. Mester Györgyné Takács Klára testnevelő tanár hagyatékából való.
Békéscsaba, vasútállomás, 1936. szeptember 17. A jobb oldalon Takács Klára
Gyakran idézte Tamási Áron címnek választott és szállóigévé lett mondatát, ha arról kérdeztük, miért ragaszkodik Elekhez. Hiszen az 1956 utáni nehéz években még kemény harcot is kellett vívnia azért, hogy itt maradhasson. Erről egy korábbi írás:
„Mennyből az angyal” 1956 és 1957 karácsonya Eleken – Előzmények és következmények
1945-től nyugdíjba vonulásáig Eleken tanított.
Diákéveit Battonyán, Medgyesbodzáson, Kétegyházán, Békéscsabán, majd Budapesten, a Testnevelési Főiskolán töltötte.
A térdelő sorban balról az 1. Takács Klára
„WER VOR DER VERGANGENHEIT DIE AUGEN VERSCHLIEßT, WIRD BLIND FÜR DIE GEGENWART“ – RICHARD VON WEIZSÄCKER
(1984 és 1994 között Richard Karl Freiherr von Weizsäcker a Német Szövetségi Köztársaság elnöke volt, hivatali ideje alatt egyesült újra Németország)
„Aki nem akarja megismerni a múltat, vakon tekint a jelenbe.” Ennek a mottóként választott idézetnek jegyében hangzott el egy előadás 2017. október 21-én Németországban, Laudenbachban a „Kulturkreis Elek” / Elekiek Kulturális Egyesülete meghívására.
A rendezvényről és az eleki eseményeket taglaló előadásról a Weinheimer Nachrichten / Weinheimi Hírek c. lapban jelent meg az alábbi cikk német nyelven. A későbbiekben magyar fordítását is mellékeljük.
Az Schinagel család története is az előadás része volt.
Varga Györgyné Selley Mária családja is érintett volt az Eleken 1944-46-ban történt szörnyűségekben. A kép bal oldalán édesanyja, Schinagel Irén áll, mellette testvérei: a bátyja, József és a jobb oldalon a húga, Anna . Előttük a szülők ülnek: Schinagel Ferenc szabómester , volt huszártiszt és felesége, sz. Purczel Mária.
Vargáné Selley Mária -mint a háború után született korosztályból még sokan- úgy gondolta, “legfőbb ideje, hogy megismerjük a múltat”, s megosztotta velünk nagynénje, Schinagel Anna( sz : 1927. augusztus) történetét. Köszönet neki érte!
“1944 őszén az oroszok házaknál voltak elszállásolva, így a Schinagel házban is. (Az egykori piacnál – Ady E. u. 3.- itt volt a Nagypapa a szabósága is ). Még tolmácsnak is használták a Nagypapát, persze attól még a lányát elvitték Krivoj Rogba és a házat is kifosztották, ha nem tetszett valami, még lövöldöztek is…..szóval szörnyű volt….”
“Ani néni törékeny, érzékeny kislány volt / 17 éves / az embertelen bánásmódtól, a hidegtől és a körülményektől megbetegedett, megfázott és tífuszt kapott, úgyhogy szeptemberben visszaküldték, de nem Elekre, hanem egy hadi kórházba a Lengyelország melletti Frankfurtba. Itt vizsgálgatták orosz és német orvosok is, tüdőbajt is megállapítottak nála, úgyhogy újra bevagonírozták és továbbvitték Drezdába.
Ez az egész tortúra 2 és fél évig tartott, közben elkezdődött a kitelepítés is, és a Nagypapát, Schinagel Ferencet és a feleségét is elvitték. Az anyu, Schinagel Irén csak azért úszta meg, mert ismét gyermekágyas volt.
A sok viszontagság közepette a szerencsétlenségben szerencséje is volt, mert itt ismerte meg Karl Pfaff német tisztet, aki szintén sérült volt. A szép, fiatal, törékeny lány megtetszett neki, később a felesége is lett. Persze nem ment ez ilyen könnyen.
A hadikórházból csak az apa – aki már Németországban volt – hívó, garanciát vállaló levelére adták ki Ani nénit.
Németországba kerülve a legjobb kezeléseket kapta. Családot alapított a viszontagságai alatt megismert Karl Pfaffal, 2 fiúk született és mondhatom, hogy nagyon boldogan éltek ill élnek a mai napig.
Schinagel Anna 90 éves…
Valószínűleg az őrangyalának köszönheti , hogy ezt a viszontagságot túlélte, igaz, hogy a következményeit egy életen át viselte, az izületei és az izmai sosem lettek a régiek…”
A bajor-frank nyelvjárást beszélő eleki németek néphagyományainak gyűjtését az 1960-as években kezdte el Mester György- dr. Gunda Béla debreceni professzor biztatására. A munkában Banner József, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára volt a kutatótársa.
Az akkor 60-70-80 éves elekiek rokoni-baráti társaságokban elevenítették fel emlékeiket munkáról, ünnepnapokról, régi szokásokról.
Az egyik fontos bázist a „Schlachter’s K’sellschaft”, Schlachter Ferencnek és feleségének rokoni és baráti köre jelentette.
Kategóriák
Elek, 1945. január 11.
A Németországban élő elekiek és almáskamarásiak egykori vezetőségi tagjukat, Josef Postot gyászolják.
Josef Post 2017. szeptember 22-én hunyt el élete 88. évében.
Josef Post 1929. július 23-án Eleken született Martin Post és Franziska Wittmann gyermekeként.
Gyerekkorát és ifjúkorát Eleken töltötte, ennek 1946-ban hirtelen szakadt vége a család Németországba űzésével.
Josef Post 1956-ban vette feleségül Luise Noe-t, és Laudenbachban alapított vele családot. A házasságból négy gyermekük született.
Josef Post már korán képviselni kezdte a Németországba űzött társai érdekeit, és felismerte, hogy mennyire fontos új kapcsolatokat kötniük az itteni városok és községek választott képviselőivel.
Így Josef Post azokhoz az elkötelezett laudenbachi elekiekhez tartozott, akik kitartóan és sikeresen léptek fel annak érdekében, hogy községükben legyen egy „Eleker-Straße“.
Éppúgy Josef Post érdeme, hogy 1996-ban elsőként került sor hivatalos találkozóra Elek és Laudenbach polgármesterei között. Intenzív tevékenysége alapján az elmúlt húsz évben nagyon erős baráti kapcsolat fejlődött ki Elek és Laudenbach között.
Josef Post sok éven keresztül aktív tagja volt az Eleker Heimatkomitee-nak, és 2009-ig a laudenbachi Kulturkreis Elek egyesület vezetőségi tagjaként alakította a németországban élő elekiek közösségét.
Az eleki közösségért végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Josef Postot 2009-ben az Eleker Heimatkomitee díszoklevéllel tüntette ki.
A Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn is kitüntette őt: ugyanebben az évben Ezüst Érdemérmet kapott kiemelkedő tevékenységéért.
Josef Post a Harruckern (Radványi) Szakközépiskola gyűrűjének viselője is volt, melyet az eleki oktatási intézményért tanúsított kiemelkedő elkötelezettségéért kapott.
A közjó érdekében végzett munkájáért Josef Post már korábban elnyerte az “Elekért Érdemérem” kitüntetést, amely által bizonyos értelemben szülőfaluja díszpolgára lett.
Josef Postot a németországi elekiek és almáskamarásiak közössége gyászolja.
Nyugodjék békében.
Joschi Ament
Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland
A képet Janecskó Gyöngyitól kaptuk, köszönet neki érte.
Mindig érdekes dolog volt számomra a temetőben sétálva rég elmúlt családok emlékeit felfedezni a kövekbe vésve. Banner József tanár úr annak idején feldolgozta az egykori elekiek névanyagát, mely digitalizált formában egy ideje elérhető az Országos Széchenyi Könyvtár archívumában is.
Olvasásához ide kell kattintani: bmmk_1973_187-215
Eredeti linken elérhető ide kattintva.
Elek történelmében fontos momentum a “svábok kitelepítése”, amikor az itt élő német lakosság nagy részét át- / visszatelepítették Németországba. Erről már sok cikk és írás megjelent, nem csak az oldalunkon, de szerte az elektronikus és a nyomtatott sajtóban, médiában is.
Sajnos még sehol sem találkoztam a kitelepített lakosok hosszabb névsorával. Ezért egyenlőre nem tudtam leellenőrizni azt a listát, amelyet most közzé kívánok tenni. De talán ez is több az eddigieknél…
