Még a nyáron több érdekes fényképet kaptunk, amelyeket ezennel örömmel meg is osztunk az érdeklődőkkel.
Az 1943 nyarán készült, mai fogalmak szerint ballagási fotó több szempontból is történeti forrásnak számít, hisz pl. több olyan személy is található rajta, akiknek a hatása valamilyen szempontból máig érződik.
(A képen látható ballagók a négy elemi után végezték el a négyosztályos polgárit, ahol a nővérek tanítottak, de voltak olyanok is, akik utána középiskolában tanultak tovább.)
Kezdjük a tanárokkal, akik apácák is voltak (iskolanővérek-S.S.N.D), balról jobbra: Mária Emerika, aki kézimunkát tanított ( Eleken temették el), Mariella, aki kémiát tanított, Modeszta, aki Temesvárról jött, ő volt az igazgató, de német szakos is, (őt is Eleken temették el), Mária Bóna, osztályfőnök, matematika-fizika szakos, de egészségtant is tanított (1950 után a debreceni Svetits Intézet tanára lett), Mária Raffaella, aki magyar szakos volt és Krizosztoma, aki szintén magyartanár volt.
Mindenképpen el kell mondani egy fontos irodalomtörténeti vonatkozást is, ami Mária Bóna nővérhez kapcsolódik! Szabó Magda (1917-2007) Kossuth-díjas (1978) és Corvin-lánccal (2001) is elismert író 1978-ban megjelent Régimódi történet (1978/1971) című önéletrajzi vonatkozású regényének 227. oldalán ezeket olvashatjuk: “…, Mária Bonáról még Bartók Bella sem meri állítani, hogy lendületes órákat tart, Mária Bona olyan, mint a neve, jóságosan unalmas.”
(Ez a regénye is olvasható németül.)
Az idézet is azt bizonyítja, hogy mégis jelentős személyiség lehetett, ha még egy regényben is feltűnik alakja.
Az egyik eleki tanítványa szerint azonban az igazsághoz tartozik az is, hogy a regényben szereplő Mária Bóna rövid jellemzése az írói fantázia eredménye, vagyis a valóságban teljesen más volt.
Nyelvtanulás anyanyelvi környezetben, hozzá új tapasztalatok, élmények, barátok – melyik diákot ne vonzanák ezek a lehetőségek?
Az ötlet viszont sokkal régebbi, mint gondolnánk. A soknyelvű Osztrák- Magyar Monarchiában már a 19. században is „divat volt” cseregyereket fogadni. Iparos és parasztcsaládok rövidebb-hosszabb időre más vidékre küldték tanulni gyerekeiket, hogy a magyar, német, szlovák nyelv elsajátítása mellett a mesterségek tanulásában is új tapasztalatokat szerezzenek. (1.) A családok persze előzetesen megismerkedtek egymással.
Az 1960-as évek derekán az egyéni utazási lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak. Nyelvtanulás címén levelezni lehetett más országbeli diákokkal. A Világ Ifjúsága című lapban például rendszeresen közölték levelezni vágyó fiatalok címét.
Olykor azért sor került egy-egy külföldi diákcserére, személyes találkozásra is.
Az 1966-os év július-augusztusa az Eleki Gimnázium sok tanulója számára lázas készülődéssel, majd hosszú utazással, vendégeskedéssel és a vendégek fogadásával telt; a Lipcse / Leipzig közelében fekvő kisváros, Dahlen diákjaival kölcsönösen meglátogatták egymást.
Ma már homályba vész, hogy is jött létre ez a kapcsolat az akkori NDK („Német Demokratikus Köztársaság”) szász kisvárosával. Talán a két TSZ vezetőségén keresztül?
Annyi bizonyos, hogy az eleki diákok oda-vissza kb. 3000 km-t utaztak, sok mindent megnéztek; a vendéglátók ugyanis még a Keleti-tengerhez (Ostsee), a Rügen sziget csúcsán fekvő Wiekbe is elvitték őket.
Dahlen, 1966
S hogy milyen emlékek maradtak erről az útról 47 év távlatából?
Az egész napos vonatozás után hajnali érkezés az óriási lipcsei pályaudvarra. Hogy a dahleni csatlakozásra várva kicsit felmelegedjünk, a Vöröskereszt „Pfefferminztee”-vel (fodormenta tea) kedveskedik. Máig felejthetetlen (?) az íze!
Barátságos fogadtatás Dahlenben, némi pihenő után kirándulások:
Drezda/Dresden: Még a 2. világháború sebeit viselő, szürke, lehangoló kőrengeteg, nagyon sok romos épülettel – „történelmi lecke fiúknak/lányoknak”.
Potsdam, Sanssouci Nagy Frigyes nyári rezidenciájának a parkjában az “OrangeriePotsdam, Sanssouci – a kastély parkja
Kelet- Berlin,Treptow-park
A város központjában az Alexanderplatz az S-Bahn-nal
és az újonnan épült Tanárok Házával (Haus der Lehrer -1.kép) Itt vacsoránkat is „elköltjük”: „Kartoffelsalat mit Würstchen” (hideg krumplisaláta virslivel) – szokatlan, új íz. De legalább ilyen maradandó gasztronómiai élmény az út során többször is „terítékre kerülő” főtt krumpli hússal és „generalszósz”-szal!
Újabb hosszú buszozás után végre itt a tenger! Kicsit hideg (16-17C’), ezért csak a lábunkat áztatjuk benne, de a látvány gyönyörű!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
A visszaút még vidámabban telik, hisz velünk tartanak új barátaink, hogy ők meg Magyarországgal ismerkedjenek.
Eleken a kollégiumban laknak. Gyulára, Békéscsabára, Szegedre kirándulunk velük, jókat bulizunk. Hazafelé utazva Budapestet is megtekintik.
A dahleni Karin Körnnel (a képen középen) máig megmaradt a barátság.
1. Kósa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás. In Nemesek, polgárok, parasztok Osiris Kiadó, 2003
Eleken egy negyed századig (1925-50) fejtették ki áldásos tevékenységük az iskolanővérek (S.S.N.D). Az általuk vezetett eleki iskolában is nagyon komolyan vették az egyházi és a hazafias nevelés mellett az életre való felkészülést, vagyis fontosnak tartották a kétkezi munkát is.
(A négy elemi után lehetett gazdasági iskolába jelentkezni, ami hároméves volt, illetve polgáriba, ami viszont négyéves volt, de mindkét iskolatípus az iskolanővérek irányításával működött, a most közölt fényképek valószínűleg a gazdasági iskolában készültek!)
Jogos a büszkeség, a közös munka meghozta gyümölcsét
A fényképek tanúsága szerint a diákok szerethettek itt tanulni, és a jó családi háttér miatt örömmel végezték el a különböző gyakorlati feladatokat is. (Az egykori iskola helyén, illetve megmaradt épületeiben található a mai általános iskola központi része.)
Kiállítás a tanulók munkáiból
Az itt tanuló diákok nem csak a földeken jeleskedtek, hanem pl. megtanultak varrni, hímezni, de befőttet elrakni is, amelyek ilyen szempontból garantálták azt, hogy jó feleségek, családanyák legyenek!
Ünneplőben az iskola udvarán, jobbra dr. Csepregi Imre (1876-1954)
Dr. Csepregi Imre eleki plébános (1913-31) sokat tett azért, hogy Eleken is tanítsanak apácák, de ő is tanított itt helytörténetet (Heimatkunde), ami nem kis dolog, hisz ő maga nem volt német származású.
A most bemutatott fényképeket az eleki plébánián találtuk. Sajnos nincs rajtuk, mikor készültek és pontosan mit is örökítették meg.
Szerintünk 1925-31 közötti időszakról lehet szó, hisz az egyik fotón maga Csepregi is látható, és az iskolát pedig 1925-ben alapították.
Ezen képeknek azonban most azért akarunk nagyobb nyilvánosságot adni, mert abban reménykedünk, hogy többen felismerik szüleiket, nagyszüleiket, illetve esetleg információval is fognak szolgálni.
Úgy hisszük, a képen láthatók közül nem kevesen voltak azok, akik az 1940-es évek közepén önszántukon kívül “eljutottak” az akkori népnyelven csak “paradicsomnak” nevezett valamelyik szovjet munkatáborba, illetve elüldözöttként meghalt az óhazában, de lehet, hogy volt közöttük néhány szerencsés is. Az azonban biztos, hogy a későbbiekben az iskolában tanultakat jól tudták hasznosítani.
Talán még nem túl késő, hogy a képen látható eleki leányokról megtudjunk valamit!
A régi eleki községházát nem sokkal a II. világháború befejezése után lebontották. Nem tudjuk miért, hisz tudomásunk szerint a háború alatt meg sem sérült.
A általunk most bemutatott fénykép azért érdekes, mert a háttér fontosabb, hisz kevés olyan fotót ismerünk, ami az egykori községházánkat örökítette volna meg az utókor számára.
Az egykori eleki községháza mellett haladnak el egy egyházi ünnep résztvevői az 1930-40-es években
Az is igaz, hogy ez az épület nem jelentett nagy művészettörténeti értéket, de azért mégis csak a miénk volt, már csak a jogfolytonosság miatt is hiányzik azóta is!
Ma az épület helyén a Csepregi tér illetve az országos kiűzetési emlékmű található. A régi épületen el lehet olvasni a hivatalos feliratot, a sarkon pedig útjelző táblákat láthatunk.
Ugyanott 2013. július 17-én
A fényképen valószínűleg elől Wagenhofer Ede (1911-97) egykori eleki plébános (1960-91), illetve mögötte Reibel Mihály (1889-1959), akkori plébános (1931-59) és országgyűlési képviselő látható.
Eugenio Pacelli (1876-1958), a későbbi XII. Pius pápa (1939-58) megnyitja a világkongresszust
75 éve rendezték meg a 34. eucharisztikus világkongresszust Budapesten (1938. május 26-29.), melynek a jelmondata egy Szent Ágoston-i (354-430) szentencia volt: az Oltáriszentség-a szeretet köteléke.
A görög eredetű Eucharisztia különben Oltáriszentséget jelent, és a katolikus hittan egyik központi fogalma.
A világkongresszust Pacelli beszédével már május 25-én megnyitották a Hősök terén.
A pápai legátus (megbízott), aki különben impozáns megjelenésű volt, beszélt a kongresszus programjáról, azonban nem adott valamiféle politikai programot, de utalt a dicsőséges magyar múltra (Európa védőbástyája), a kereszténység megvédésére, a magyar szentekre, a kommunizmus és a nácizmus egyházellenességére.
A beszédet a helyszínen 100 ezren hallgatták, de nem mindenki értette meg, mert a szónok latinul beszélt, és nem volt tolmács, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy ez a beszéd főképpen a katolikus egyháznak és az értelmiség nagy részének szólt, vagyis azoknak, akik tanultak latinul!
Pacelli különben a zárónapon is szólt a világkongresszus résztvevőihez a rádióban, mert a rossz idő miatt megváltozott a program, de ekkor már németül, mert ezen a nyelven is tudott a még hat másik mellett. (1917-29-ig Németországban nuncius-pápai követ volt.)
P. Bangha Béla S.J. (1880-1940)
Ennek a korszaknak egyik meghatározó egyházi személyisége, illetve az 1938-as budapesti világeseménynek egyik szervezője a jezsuita Bangha Béla volt, aki egyik könyvében arról ír, hogy az Oltáriszentség Isten legnagyobb ajándéka, ami a hit és a szeretet iskoláját is jelenti.
Bangha Béláról mindenképpen el kell mondanunk, hogy kb. 60 könyvet írt önállóan, illetve társszerzőként!
A fontosabb műveinek elolvasása után így “jellemezhetjük”: mint jezsuita, Isten katonájaként küzdött a katolikus egyházért, hisz pl. ha a XX. század elején lehetett a sajtó döntő részében támadni az egyházat, illetve lehetett asszisztálni az erkölcstelenséghez hazánkban is, akkor szerinte a katolikusoknak is joguk van a saját sajtóra. Ha van magyarellenesség, akkor ilyen értelemben van antiszemitizmus is.
1919-20 után legfontosabb feladatának tekintette az újpogányság elleni küzdelmet, vagyis a kommunista- és a náciellenességet!
A teljességhez hozzátartozik az is, hogy bírálta a hazai református egyházat is, de nem volt teljesen elégedett a Horthy-rendszer keresztény alapú politikájával sem, pl. Corvin-láncot egyetlen katolikus egyházi személyiség sem kapott!
Eleki apácák (S.S.N.D) eleki lányokkal a vasútállomáson az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra indulóban. A képet korábban is közöltük már; nagyobb méretben a Leimen-Haus múzeumában is megtalálható.
Tudomásunk szerint a világkongresszusra Elekről két turnusban 460-an jutottak el, ami elég szép szám, hisz a csanádi egyházmegyéből összesen 7. 156-an voltak jelen ekkor a fővárosban.
Az viszont roppant érdekes, hogy a korabeli Európából a náci Németországból és Szovjetunióból nem érkezett küldöttség .(Ausztria ekkor már csatlakozott Németországhoz, így már az előzetes jelentkezések ellenére sem jöhetett onnan senki!)
Mindenképpen nagy magyar diplomáciai sikernek tekinthető a világkongresszus megrendezése, vagyis az egyik legsikeresebb évnek számított 1938, hisz “ráadásként” még az év november 2-án visszakaptuk a Felvidék magyar lakta részeit is!
A II. világháború után a következő, 35. eucharisztikus világkongresszust Barcelonában tartották, a legutóbbit, vagyis a 47-t pedig 2000-ben Rómában.
Forrás: Bangha Béla szerk.: Eucharisztia. Bp., 1938. 276 o.
Bangha Béla: Az oltár fényében. Bp., 1942. 400 o.
Gergely Jenő: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten/1938. Bp., 1988. 193 o.
Az idén május 11-én került sor a Harruckern Középiskola eleki tagintézményében a ballagásra, ami két szempontból is rendhagyónak számított, hisz annak most csak a középiskola szolgált helyszínül, illetve a legjobb tanuló már a ballagás kezdete előtt átvehette a bölcs baglyot (Lampert Éva, gimnáziumi tanuló).
A legjobb tanuló, mögötte osztályfőnöke, Gerebenics Róbert
A ballagás további része a hagyományoknak megfelelően folytatódott, vagyis a diákok az osztályukból kiindulva jelképesen elbúcsúztak iskolájuktól, illetve megkoszorúzták a millecentenáriumi kopjafát is.
Meghallgatták Singer Ferenc bölcs gondolatait is.
Az eleki intézményvezető is ellátta útravalóval a ballagókat
Ez évben a ballagókat Balázs Evelin, Lázár Gabriella és Samu Zsanett színvonalas produkciójukkal búcsúztatták, a végzősök nevében Karnyánszki Edina, Lampert Éva, Mikó Elizabet, Mozsár Imre és Szász Zoltán búcsúztak.
Az integrált intézmény igazgatója az idén jelenlétével is megtisztelte a ballagást.
Kovács Zsuzsanna megköszönte mindazok munkáját, akik idáig juttatták el a ballagókat
Jutalomkönyvet a következő tanulók kaptak: Lampert Éva és Reszelő Miranda (érettségizők) Hegedüs Norbert (vadász), Krisán Anikó és Varga Norbert (eladók).
Az idén a következő vendégek tisztelték meg jelenlétükkel a ballagást: Kovács Zsuzsanna (intézményvezető), Czeglédiné Szappanos Anita (igazgatóhelyettes), Pluhár László Elek város polgármestere.
Singer F., Kovács Zs., Pluhár L, Czeglédiné Szappanos A., Antal József
Az ünnepség a ballagók közös éneklésével ért véget.
Az 1950-es évek csekély számú vívmányainak egyike volt, hogy sok gyerek vehetett részt nyári táborokban, ismerkedhetett az országgal. A helyszíneket az Úttörőszövetség biztosította, az utazásról, ellátásról az iskoláknak maguknak kellett gondoskodniuk.
A szervezéssel Mester György tanárt bízta meg az iskola igazgatója.
A mai diákok számára bizonyára már „mesébe illőek” lennének azok a körülmények, ahogy nagyszüleik (dédszüleik?) nyaralni indultak.
Parádfürdőn nyaraló diákok és tanáraik. A hátsó sorban jobbról Nádor J.Istvánné, Nagy József igazgató, Mester Györgyné, Mester György
1951-ben Szilvásváradra például közel egy napig „vonatoztak” 4-5 átszállással. Az élményt még „színesebbé” tette, hogy központi utasításra az alapfelszerelést is magukkal kellett cipelniük: az ágyneműtől, takarótól, evőeszköztől kezdve a mosdótálon és levesmerő kanálon át egészen a seprűig! ( Utóbbiakból 10 gyerekenként 1db)
A résztvevő fiúk és kísérőik névsora 1951-ben (a teljesség igénye nélkül):
IV. oszt. Bihercz, Szathmáry
V. oszt. Regős, Bencsik, Sarlós
VI.oszt. Fényi, Schön, Kiss
VII. oszt. Sütő, Kormányos, Sferle, Gyucsi, Szántó István, CzakóGy, Szathmáry János, Kormányos Mihály
VIII. oszt. Sarlós, Wittmann, Rezsnyák, Bender Gy, Timár, B. Kún Albert, Csanálosi, Szántó Imre, Tóth Mihály, Erdei Mátyás, Kisházi Zoltán, Zempléni László, Rusz Miklós, Zielbauer Gy.
50%-os menetkedvezmény a parádi táborozáshoz
1953-ban Recsk-Parádfürdő, 1954-ben Badacsonytomaj volt az úti cél. Ekkor az utazás annyival vált kényelmesebbé, hogy engedélyek hosszan tartó beszerzése után külön vasúti kocsiba szállhattak Eleken a gyerekek, amit az útba eső állomásokon az iránynak megfelelő szerelvvényhez csatoltak.
Ezúttal viszont vitték magukkal az élelmiszert és a szakácsokat; az utazóknak a részvételi díj egy részét tojás, burgonya, tarhonya, lekvár, méz, bab, cukor, hagyma stb. formában kellett leróniuk.
Az idén, az április 20-i szombaton rendezték meg az ötvennyolcadik Bundesschwabenball-t (“szövetségi svábbálat”) a Magyarországról egykoron elüldözött magyarországi németek.
A Németországban élö elekiek közös csoportképe az eleki tánccsoport tagjaival.
A rendezvénynek a házigazdája a kezdetek óta a Stuttgart melletti Gerlingen városa.
Érdekes volt látni az elüldöztetésük ellenére több évtizede csárdást táncoló német tánckarokat. Az idei fö müsorszám viszont az eleki táncegyüttes fellépése volt, amit sokan megerösitettek a jelenlevök közül.
Duhaj elekiek a színpadon
Köszönjük a szervezöknek a meghívást, valamint nem utolsósorban a táncosainknak és vezetöjüknek a kiváló szereplést!
További képek az itt található picasa galériában (Link)
Ma már alig képzelhető el, de az 1956-57-es tanévben 55 kisdiák kezdte meg tanulmányait az I. lányosztályban. (Még nem volt koedukáció!) Radnai Lászlóné Margó néni kiváló felkészültségét, emberi kvalitásait bizonyítja, hogy könnyedén megbirkózott ezzel a feladattal.
Az 1956-os 1. lányosztály
A képen láthatók névsora (balról jobbra)
Hátsó álló sor:
Marosán Ilona, Gábor Irén, Nagy Rózsa, Ónody Erzsébet, Ottlakán Erzsébet, Krizsán Ilona, Ollár Zsófia
Álló sor:
Sípos Teréz, Kopács Róza, Papp Lujza, Méri Ilona, Krisán Éva, Barkoczi Erzsébet, Bajusz Ilona, Schtrifler Magdolna,Döme Borbála, (Margó néni), Szalóky Ibolya, Mester Klára, Papp Eszter, Szatmári Erzsébet,Jova Ilona, Müllek Ágnes, Fodor Anna, Fazekas Mária, Janecskó Júlia, Doba Mária, Szőke Franciska
Térdelő sor:
Berczi Julianna, Brandt Mária, Kovács Erzsébet, Krizsán Mária, Áment Kornélia,( Margó néni), Waschick Mária, Szabó Ildikó, Baukó Éva, Kúti Zsófia, Nagy Julianna, Gémes Róza, Vizi Erzsébet
Ülő sor:
Gyurkovics Katalin, Hack Erzsébet, Szabó Mária, Fodor Ágnes, Árgyelán Anna ,(Margó néni) Bíró Rózsa,Fodor Julianna, Ottlakán Erzsébet, Tóth Erzsébet, Nedreu Anna, Nedró Zsófia, Tóth Ilona (A fénykép készítésekor négyen hiányoztak.)
Nemcsak a sok gyerek, de a sokféle mentalitás is kihívást jelentett, hiszen 1946 után 28 községből érkeztek Elekre azok a családok, akiknek gyerekeit az Általános Iskola tanítói betűvetésre, számtanra, olvasásra, emberségre oktatták, nevelték. Nagy volt a fluktuáció, sokan költöztek tovább (1.)
A IV. osztályban Müllek Antalné Irénke néninek már „csak” 36 gyerek között kellett megosztania gondoskodó szeretetét.
A 4. lányosztály az 1959-60-as tanévben
Álló sor: (balról jobbra) Fodor Anna, Ottlakán Erzsébet, Áment Kornélia, Szalóky Ibolya, Bíró Rózsa, Árgyelán Anna, Nagy Rozália,Bércesi Mária, Hack Erzsébet, Komori Ilona, Szabó Mária,Krizsán Mária, Brandt Mária, Ottlakán Erzsébet, Tóth Erzsébet
Ülő sor:
Mester Klára, Waschick Mária, Nagy Rózsa, Janecskó Júlia, Szőke Franciska, Müllek Antalné Irénke néni, Müllek Ágnes, Nedró Zsófia, Ónodi Erzsébet, Gábor Irén, Krisán Éva, Kopács Róza
Guggoló sor:
Tóth Ilona, Bajusz Ilona, Baukó Éva, Kúti Zsófia,Méri Ilona,Müllek Antal, Fodor Ágnes, Fazekas Mária, Nagy Julianna, Gémes Róza, Vizi Erzsébet
2007 óta kétévenként osztálytalálkozóra gyűlünk össze Rotyis Györgyné Áment Kornélia (Nelly) lelkes szervezésének köszönhetően.
S hogy milyen közös gyermekkori élményeket idézünk fel? Mi még értjük, ha valaki azt mondja, „a selyemhernyókat eperlevéllel etettük”, még fontunk búzavirág-koszorút a ballagók tarisznyájára. Hol van már a mezei búzavirág?
Aki 1949-50-ben született (még otthon!), annak két általános iskolai bizonyítványa van; az elsőt, a Kossuth- címerest 1957 februárjában kaptuk, mint félévi értesítőt, aztán Riha Ilonka néninek miniszteri utasításra a 3. osztálytól kezdődően új Tanulmányi Értesítőt kellett kitöltenie számunkra. 1956 őszén orosz tankot is láttunk a Katonaság és a volt Polgári előtti kereszteződésnél, hiszen ott volt az iskolánk.
De mi mindezzel nem sokat törődtünk, hiszen csak gyerekek voltunk, s a közös játék volt számunkra a legfontosabb. Sok játékot magunk készítettünk: papírból öltöztethető babát, melynek színes ruhatárát kis fülekkel lehetett – az egész osztályban egy mintára kivágott – babára illeszteni. Mennyit cserélgettük! Csináltunk „keljfeljancsit”vasgolyó segítségével sztaniolpapírból, „tulipánból kiskirályt” hajtogattunk, s vidámak voltunk, mint minden kisgyerek. A játék délután a napköziben vagy az utcán, az árokparton folytatódott. Ebben viszont már nem mindenki vehetett részt, sokaknak a háztartásban vagy a mezőgazdasági munkákban kellett segíteniük.
A felső tagozaton „nagy kirándulásokat” tettünk Nádor J. Istvánné Marika néni fáradhatatlan szervezésében. 1962-ben Szarvason, a „Pepi kertben” (Arborétum), a békésszentandrási duzzasztónál, a szőnyegüzemben jártunk. De emlékezetes maradt a Mezőhegyesi Cukorgyár meglátogatása is, nem is beszélve a nyári balatoni táborozásokról!
Szállás Rügen szigetén, Wiekben, egy „Oberschule”tornatermében. Remek hangulat!
elekfoto 