Csoportonként külön a férfiak (legények) s külön a nők (leányok) vetkőződtek mezítelenre a befűtött s meszelt ablakú tanteremben.
Az orvos későbbi emlékezésében megszépítve saját szégyenét, mesélte: – Egész életemben addig s aztán sem láttam annyi feszes, gyönyörű női mellet, mint abban a három napban, s annyi kókadt, lankadt, zsugorodott, hímvesszőt (pöcsöt).
Kern, látva, hogy Novikovval nem lehet alkudozni, másfelé nyúlt segítségért, a falut el nem hagyhatta, de a telefon a postán működött. Felhívta Békéscsabát, Szobek Andrást. Nehezen kerítette kagylóvégre a megyei titkárt, aki szintén MÉMOSZ-tag lévén, végre meghallgatta a panaszt – noha előbb legorombította, miért kél a „fasiszták” segítségére.
Három ilyen telefonbeszélgetés folyt Csabával. Szobek fenyegetődzött, ígért, de kiderült, semmihez sincs hatalma. Ezt a tehetetlenséget azzal ismerte be, hogy Debrecenbe segített egy telefonkapcsolást, egyenest Erdei Ferenchez. Erdei, miután a recsegő telefonban hosszas hallomozás után megértette, miről lenne szó, azt tanácsolta, kérjék az orosz őrnagyot, hogy a besorozottak közül engedje kereken 50 hümós személy mentesítését.
Azt már nem magyarázhatta meg Kern, hogy az elvitelre ítélteknek több mint a fele a hűségmozgalom embereiből került ki, s ezek közül mindössze ötvennek az érdemét feldúsítani, megemelni és személyét kiemelni, mentesíteni az ítélet alól, ahhoz legalábbis angyalnak kellene lenni. Ezt sem sikerült azonban megmagyarázni Erdei Ferencnek, aki akkor már belügyminiszter féle lehetett, s nem volt egészen tudatlan a német származású, német nevű néprétegek „munkába” szállításáról.
Karácsony másodnapján kora reggel fehér bekecses géppisztolyosok vették körül a falut. Kettesével a kivezető utakat, utcákat szállták meg – a kertek alatt is párosával járőröztek.
Aki vendégségbe érkezett tegnap, annak sem nyílt menekvés.
A megszálló osztály őrnagy parancsnoka tolmácsostul a községházán rendezkedett be, szállásolta el magát.
Az odamerészkedő kíváncsiak hamarosan megtudták, hogy a bundisták összegyűjtésére érkeztek a biztonsági szolgálat fehér bekecses emberei.
A folkszbundisták? – jelentette és kérdezte egyszerre Kern János. – Azok az őszön mind nyugatra mentek, amikor, vagyis mielőtt önök, elvtársam, elfoglalták falunkat.
Az őrnagy előbb az elvtársozást kifogásolta, majd hitetlenkedett, hogy bundistáknak írmagjuk sem maradt volna.
Kérem szépen – mondta Kern -, egy csakugyan itt maradt közülük, a Schultz Nándi. Mint jó kapitány, ő maradt utolsónak, de még idejében elszekereztette családját felmálházott két országos járművön. Maga lóháton kísérte övéit. De valamikor eszébe ötlött, hogy egy kis bőrtáskában itthon felejtette az összes iratait, köztük az érettségi bizonyítványát. Nagyon büszke volt rá, hpgy a csabai Rudolf trónörökösről elnevezett reálgimnáziumban valamikor kitűnően érettségizett. No, erre fizetett rá. Mire hátizsákjába csúsztatta iratait, Eleket már körülzárták az elvtársak. A gulyakútnál tűzharcban esett el. Nagy német volt, de állítólag azzal a magyar kiáltással adta ki lelkét: „Jaj, anyám!” Ott földeltük el.
A tolmács lassan, lelkiismeretesen fordította Kern szavait, s mikor az elvtárs megszólítás újra előkerült, tiltakozásul az őrnagy asztalra zuhintotta teli pisztolytáskáját.
Mondtam már, hogy ne elvtársozzon, ahhoz maguknak nincs joguk. Azonkívül: ennek a Schultznak senkije sem maradt itt?
Az öccse, de az eleitől fogva hümós volt.
Ezt a tolmács nem értette.
A hűségmozgalomnak volt a tagja – legyintett Kern.
Az meg micsoda?
Éppen ellenkezője a volksbundnak. Azok Hitler-ellenesek voltak. Akadt is bajuk azoknak, akik nyíltan mertek a Bund ellen agitálni.
A tolmács szaván-arcán s az őrnagy képén is látszott, nem sokra értékelik a hümót. Ezt Kern nem hagyhatta, minthogy maga is ellenállt a Bundnak.
Még tavaly jött egy civil úr a magyar kémelhárítóktól, s közölte a hűségmozgalom helyi vezetőjével, Reibel Mihály apátplébánossal, hogy a német SS és a Bund atrocitásaival szemben a magyar állam nem tud védelmet biztosítani számukra.
Tehát maguk kémelhárítókkal is paktáltak – csapott ismét az asztalra az őrnagy.
Igazából én nem tárgyaltam, nem is tárgyalhattam velük, mert én szociáldemokrata voltam, mint MÉMOSZ-tag, és abban az időben internálótáborban.
Különleges családi dokumentumot bocsátott rendelkezésünkre Tóthné Müllek Ágnes.
Édesanyja, Niedermayer Irén (később Müllek Antalné Nádor Irén) 1942. október 24-én tábori postai levelezőlapot írt testvérének, Niedermayer Miksának az orosz frontra.
Niedermayer Irén levelezőlapot írt az orosz frontra. 1942. okt. 24.
Elekhez több terület is tartozott hiszen az eleki gazdák több más településen is bírtak földbirtokkal. Egyes területek közigazgatásilag is Elekhez tartoztak, amik a történelem során azonban már elkerültek.
Arad vármegye térképe a Munkácsy Mihály Múzeumban.
Mint azt tudjuk Szabadka is “Elekhez tartozott”. A ma Gyula – Szabadka néven ismert terület (jelenleg Gyulához tartozik) a Kétegyházáról Békéscsaba felé vezető út mellett található, Kétegyházától pár kilométerre. A történet szerint, amikor Elek túlnépesedett, portákat kellett kijelölni, hogy új házakat lehessen építeni, ugyanis a település közelében földterülettel rendelkező gazdák nem kívánták a földjeiket felparcellázni. Így került kisajátításra a mai Újtelep területe. Az itt földdel rendelkező gazdák pedig cserébe Szabadkán kaptak birtokot.
Kakucs története viszont homályba vész. A Kétegyházáról Medgyesegyházára vezető úton a régi bánkúti szeméttelepnél volt a kakucsi csárda. Ezen a részen az úttól jobbra (Medgyesegyháza felé menet) volt található a Kakucs nevű település. A történelem során elnéptelenedett és ezért “pusztaként” említik tovább. Így keletkezett a “Kakucs puszta” elnevezés.
Adás vételi szerződés Kakucs pusztai területről. 1929. (A pecséten: Magyar Királyi Adóhivatal Elek)
Két okirat is előkerült. Az egyik egy 1929-ben készült adás vételi szerződés, melyben „az eleki 4519 számú tjkvben…. Kakucs pusztai szántó ingatlant” adnak el. Tehát ez az ingatlan az eleki telekkönyvben volt nyilvántartva. Vagyis Elekhez tartozott közigazgatásilag, pedig a településsel nem is határos.
Az adás vételi szerződés egyik tanúja Kneller János.
A dolog érdekessége, hogy Kakucs puszta Kétegyháza és Medgyesegyháza közt terül el. Egy kis része pedig Pusztaottlakához tartozik. Tehát Elek várossal semmiféle közvetlen területi kapcsolata nincs.
Egy haszonbérleti szerződés 1946-ból.
A másik okirat egy 1946-ból származó haszonbérleti szerződés. Itt Reisz György eleki tulajdonos adja bérbe a földterületét Mokán Péternek aki az eleki Kakucs tanya 66. szám alatt lakik. Tehát még 1946-ban is Elekhez tartozhatott közigazgatásilag ez a terület.
Bérbeadó Reisz György, a tanú pedig egy “igazi eleki” Eleki László.
Az ünnep eredetét az 1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza. Itt mondták ki először, hogy nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni.
Az I. világháborús emlékmű mécsesekkel, 2011. november 1.
Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény, mely a hősök emlékünnepének megrendezését hét pontban szabályozta. A honvédség számára ez az 1925. május 1-én kiadott, 2519. sz. körrendeletben jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét.
Az Eleken hősi halált halt II. Világháborús magyar katonák síremléke
Végül 1945 után már a magyar hősökre egyre kevésbé lehetett megemlékezni. A II. világháború is kényes téma lett. De Eleken minden évben halottak napján gyertyák százai őrizték az emléküket, dacolva a rendszerrel és leróva a tiszteletet. Hiszen ezek a csodálatos emberek nem kevesebbet mint az életüket adták a Hazáért.
Amíg őrizzük emléküket, addig nem volt hiába való ez az áldozat … értünk.
Bizonyára mindenkinek feltűnt már az, ha szép napos időnk van, akkor pl. a gyulai busz ablakaiból is jól láthatóvá válnak a határ túloldalán található Zaránd-hegység kéknek tűnő hosszú nyúlványa, vagyis tényleg sok igazság van a címben szereplő tacitusi bölcsességnek.
Nekünk, alföldi embereknek azon kívül, hogy ez egy szép látványt jelent, enyhén szólva furcsa érzés is, hisz mindenki tudja, 1920-ig ez is hozzánk tartozott, de legalább a látványa a miénk maradt örökre!
Elekről ezt láthatjuk
Mivel egykoron a Zaránd-hegység Arad vármegye része volt, így eleink a legtöbbször a máriaradnai kegytemplomot keresték fel, de emellett kétségkívül ezen vidék a világosi fegyverletétről és a ménesi borokról vált a leghíresebbé.
Egy kicsit távolabb, Dombiratoson is ilyen szép a látvány
Az 1989-90-es rendszerváltoztatás szerencsére már lehetővé teszi azt is, hogy Elekről kiindulva meggyőződhetünk arról is, hogy közelebb érve egyre jobban eltűnik a kékség.
A világosi várból ez látható
A Zaránd- hegységről többek között ezt illik tudni:
“A Zarándi- vagy régi nevén Hegyes Dócsa hegységet először Lóczy Lajos (1849-1920) geológus írta le és térképezte fel 1883 és 1887 között.
A hegység átlagos tengerszint feletti magassága 119 méter, hossza 66 kilométer. Nyugat-kelet irányú vízválasztó vonalának két legmagasabb kúpjai a 796 méter magas és a 836 méter magasságú Solymos, vagy régi nevén Dócsa.
A hegység egy mai térképen (Siria-Világos)
Az itt található 300-350 méterre csökkenő nyergek két részre; Hegyes-re és Dócsa-ra osztják a hegységet. A két gerincet elválasztó nyereg egészen a Nádas-brezovai nyeregig megtartja a 350 méteres magasságot, innen azonban egyenletesen emelkedik a Dócsa, vagy mai nevén Solymos nevű főcsúcsig, melynek magassága 836 méter.
A híres ménesi borok egyike (A középkorban ez a borvidék, vagyis az Arad-hegyaljai, az egyik leghíresebb volt hazánkban!)
A hegység nyugati oldalán található 796 méter magasságú Hegyes fő gerince a Maros felé húzódik és egészen Debella-Gora-ig megtartja a 800 méter körüli magasságot.
A Zarándi hegység uralkodó kőzete a filteres agyagpala, mely tele van kvarcit-lencsékkel és kvarcit-padokkal. A Hegyes hegységrész déli lejtőinek kétharmadát diorit és gránit, a szlatinai völgy-et csillámpala és gránit keveréke borítja.”
(Az ide látogatóknak bizonyára feltűnik, hogy turisztikai szempontból még közel sincs minden kihasználva, de még így is megéri.)
Legvégül talán azt mondhatnánk, hogy a zarándi vidék távolról és közelről is kellő tiszteletet érdemel. Mivel hozzánk “látótávolságon belül is van”, megérdemelné, hogy egyre többen keressék fel Elekről is!
Források: Bánk József: 3500 latin bölcsesség. Szeged, 1993. 395 0.
Nemrég érdekes autóról írt a Totalcar autós honlap veterános melléklete. Az online magazinban mutatott nem mindennapi jármű egy kis szériában készített, 1930-as évekbeli nyitott Opel Kapitän, melyből mára összesen kettő ismert “ép” darab van a világon.
A képek láttán egy emberként sóhajtott fel a Zimmermann család. A dolog érdekességét tudniillik számunkra az adja, hogy az elekiek híres harmonikása, Zimmermann Ferenc (1924-2010) is egy hasonló járművet vezetett pályája kezdetén.
Első munkahelyén az eleki főszolgabíró, Antalffy Lajos inasaként dolgozott az 1940-es években, tizenhat éves korától. Udvarias és megbízható fiatalember lévén a főnöke rábízta az elegáns családi autó vezetését is. Így az ifjú Ferencből sofőr is lett.
Zimmermann Ferenc 1942. április 28-án, Antalffíy Lajos főszolgabíró Opel Kapitän kocsijában sofőrként
A háború az akkori átlagos autótulajdonos számára azt jelentette, hogy egy adott pillanatban a hadsereg elvette a járművet, “bevonultatták”, és a szegény tulaj onnantól gyakorlatilag bottal üthette a nyomát. A főszolgabíró fontos hivatala miatt (Elek járási székhely volt akkor, és ez nem csak üres címet jelentett) mentesült a beszolgáltatási kötelezettség alól.
Ferenc egy kedves, vékony, muzsikálni szerető fiatalember volt, és akkoriban még csak udvarolt későbbi feleségének, Veronkának, aki kicsivel utána került a hivatalnok házához, és hozzá hasonlóan szolgálóként dolgozott. Mindketten szegény, de becsületes és szorgalmas fiatalok voltak. A főszolgabíró és felesége nagyon kedvelték őket. Sokszor megengedték Ferencnek, hogy a fárasztó munka után autóval vigye haza kedvesét.
A képen látható autót összevetve a Totalcar cikkében megjelent Hebmüller- változattal, észre lehet venni, hogy az eleki kocsi valószínűleg “gyári” kabrió, amelynek az első ajtaja mögötti részen még volt egy kisebb ablaka, míg a Hebmüller “2+2” kialakitása mellett kicsit rövidebb az utastérben, és azon nincs ilyen. Antalffy Lajos kocsija – sofőrös járműként – nyilván két használható üléssel kellett rendelkezzen hátul. Tehát az eleki autó a kevésbé ritka változat volt, amelyből a cikk szerint 4560 darabot gyártottak, szemben a Hebmüller karosszériások 248 darabjával. Azért ez a majd’ ötezer sem olyan nagy mennyiség, hogy nem lett volna már akkor ritka autó.
A Totalcar cikkből sokat megtudhatunk a nagy Opel akkori mércével nagyon korszerűnek mondható műszaki megoldásairól, az igen modern önhordó karosszériától a szinkronizált sebességváltóig, stb. Korábban írtunk már Mag József kereskedő Fiatjáról is, amely szintén nem mindennapi kocsi volt. Érdekes, hogy az ország perifériájára szorult Eleken ilyen komoly járművek megtalálhatók voltak. A környék uradalmaiban biztosan lehettek még elegánsabbak is, talán bukkan még fel fénykép hasonló érdekes egykoron környékbeli járművekről.
A szovjet hadsereg előrenyomulása a jelenlegi méretű Magyarországot a hivatalos történelemírás szerint pont Elek és Lökösháza térségében érte el először, 1944. szeptember 24-én. Antalffy Lajosnak és feleségének menekülniük kellett. Autójukat a szovjet hadsereg lefoglalta, és hadi célokra használta fel. Hogy hová kerülhetett? Nem tudhatjuk. Ha nem látszana a képeken, hogy ez egy kicsit másfajta autó volt, mint a veteránrajongó gyűjtő Hebmüllere, akár azt is hihetnénk, hogy ez került elő Ukrajnából…
Az index hírújság nemrég megjelent cikkében egy interaktív térképen mutatja be a magyarországi népesség változását 2001-2011 között. Ebből jól látszik, hogy az ország nagy része “piros”, ami a fogyást jelenti. A mi vidékünk pedig nem éppen a nagy nyertesek közé tartozik, hanem éppenséggel a legnagyobb fogyást elszenvedő megye.
Az egyes vidékekre kattintva megnézhető, miként változott a lakosságszám az adott időszakban.
A térképre ránagyítva az egyes településekről is elérhető az információ, így megtudhatjuk, hogy a térkép szerint Eleken 2011-ben 4927-en éltek. Sajnálatos ez, hisz 2001-ben még 5480 fő lakott itt. Több, mint tíz százalékos csökkenést jelentenek ezek a számok. Jól tükrözik azt a tényt, hogy a mi környékünknek nincs igazán népességmegtartó ereje: Nincs sok munkahely, ami főleg a képzettebb, iskoláikat frissen elvégzett fiatalok számára azt jelenti, hogy megélhetésüket máshol kell keressék.
Az ország térképét átböngészve azt láthatjuk, hogy Budapest környéke, illetve Győr-Moson-Sopron megye számít a “nyertesek” közé.
A külföldre került honfitársaink a mi vidékünket “pirosítják”, de Magyarország másik vidékeit ezzel szemben nem “zöldítik”.
Forrás: http://index.hu/gazdasag/2014/11/28/otthonterkep/ (megtekintve: 2014. december 1.)
Érdekes írásra bukkantam a közelmúltban a Képes Újság 1990. március 24-i számában. Az újságíró a nemzetiségi nyelv és kultúra helyzetéről, identitásukról, a nyelvvesztésről faggatta a járókelőket a hivatalosan többnemzetiségű Eleken.
elekfoto 