A bajor-frank nyelvjárást beszélő eleki németek néphagyományainak gyűjtését az 1960-as években kezdte el Mester György- dr. Gunda Béla debreceni professzor biztatására. A munkában Banner József, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára volt a kutatótársa.
Az akkor 60-70-80 éves elekiek rokoni-baráti társaságokban elevenítették fel emlékeiket munkáról, ünnepnapokról, régi szokásokról.
Az egyik fontos bázist a „Schlachter’s K’sellschaft”, Schlachter Ferencnek és feleségének rokoni és baráti köre jelentette.
A január sok szempontból egy üres, hideg és kellemetlen időszak, ennek ellenére nemsokára itt az idő a féktelen mulatozásra.
Vízkereszttől hamvazószerdáig rendezték a minden évben megtartott bálakat, melyeket a község lakóin kívül gyakran illusztris vendégek is látogattak.
A talpalávalót sokáig a Zimmermann Ferencből és barátaiból verbuválódott zenekar játszotta. Komoly repertoárral rendelkeztek mindenféle mulatós célra.
Zimmermann Ferenc átveszi az Elekért Érdemérmet Pluhár László polgármestertől, 2009. augusztus
A különböző mulatós nótáknak nagy hagyománya van, egyaránt játszottak német és magyar dalokat is. Természetesen a vendégek is “rendeltek” időnként.
Egy kisebb régi bőr iskolatáska volt Feri bácsi kincsestára, abban tartotta a kottáit. Halála előtt egy németországi zenész barátjára hagyományozta ezt, aki sajnos azóta szintén elhunyt, így sajnos nem sok minden áll rendelkezésre az eredeti nóta-gyűjteményből.
Biztosan játszották a “Hogyha nékem sok pénzem lesz…” kezdetű dalt is, mely egy általánosan ismert és kedvelt magyar mulatós nóta.
Egészen bizonyosan viszont nem játszották németül… vagy legalábbis nem a következő változatban, melyet nemrég elkészítettem. Kicsit fűzfapoéta színvonal itt-ott, de többszöri nekifutás után énekelhető lett (az eredeti dal mély bölcsességekben nem bővelkedő mondanivalóját jócskán megtartva). Álljon itt tehát, Zimmermann Feri bácsi, a gombos-akkordeon felejthetetlen mestere emlékére a fordítás:
Hogyha nékem sok pénzem lesz felülök a repülőre.
Úgy elszállok, mint a fecske, magasan a levegőben.
Amerre én járok bámul a világ,
irigylik a sok pénzt amit költök rád,
Én a sok pénzt nem sajnálom,
csak te légy a kicsi párom!
Hogyha nékem sok pénzem lesz felutazom Budapestre.
Ott veszek majd sok szép mindent az én drága kedvesemre
Veszek az ujjára arany karikát,
a pici lábára selyem harisnyát.
Lesz belőle olyan dáma,
Hogy a világ megcsodálja!
Hogyha nékem sok pénzem lesz, kimegyek az ügetőre.
Felteszem az összes lóvét, felteszem a feketére.
A futam után így szól hozzám a nejem:
feküdj le egy lóval, de ne énvelem!
Szép sport a lósport, de nem nékem,
odalett a fizetésem!
Wenn ich einmal viel Geld habe (Copyright és forrás: Klemm Tamás)
Wenn ich einmal viel Geld habe, setze ich mich in den Flieger.
Ich fliege dann in den Himmel, und ein wenig noch darüber.
Überall wo ich bin, guckt die ganze Welt,
Was ich für dich kaufe mit dem großen Geld,
Das alles da kannst du haben,
Sollst aber das Jawort sagen.
Wenn ich einmal viel Geld habe, werde ich nach Budapest fahr’n.
Dort werde ich gut einkaufen, alles für die schöne Frau mein’.
Ich kaufe ihr alles, einen goldnen Ring.
Wunderschöne Kleider, für das schöne Ding,
Dadurch wird sie eine Dame,
Dass die ganze Welt erfahre.
Wenn ich einmal viel Geld habe, gehe ich zur Pferderennbahn.
Setz’ das ganze Geld auf ein Pferd, Sieger soll das Schwarze da sein.
Nach der Runde sagt dann meine Frau zu mir,
“Schlafen gehst du zum Pferd, aber nicht zu mir!“
Dieses Rennen ist schöner Sport,
Aber mein Gehalt ist jetzt fort!
Van persze sokféle változata, eltérő szöveggel is – egyik például itt (youtube):
Elek ikonikus figurája immár a mennyből figyel ránk…
Gál László (1963-2017)
Gál László, városunk legismertebb népitáncművésze és -oktatója hosszú betegség után 2017. december 17-én elhunyt. A népitánc-mozgalom közismert személyisége volt, nagy szerepe volt az eleki román népitáncok országos megismertetésében.
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
A Deutscher Kalender 2017- ben jelent meg az eleki Wittmann György ill.szülei történetének folytatása német nyelven. A későbbiekben a magyar fordítást is mellékeljük.
Az 1. rész 2016-ban a Neue Zeitungban jelent meg, ill. az alábbi linkek alatt olvasható – magyarra fordítva is :
Új tévé vásárlása esetén -ha már rászánja magát az ember a derék öreg képcsöves masina leváltására-, érdemes olyat választani, ami képes a DVB-C szabvány használatára. Ezzel ugyanis képesek leszünk az eleki kábeltévé rendszer digitális adásainak vételére.
A tévé beállításakor szükség van a következő adatokra:
Szimbólum sebesség 6952
Qam 256
Első frekvencia: 128
370 mhz- től nyolcas lépésekben a tévé elvileg megtalálja a csatornákat 466-ig.
További három frekvencia még: 714, 722, 730.
Remélem, mindenkinek sikerül beállítani a szép új tévét!
Ha hiba lenne ebben a leírásban, bátran jelezze, aki nálam jobban érti.
Janecskó Gyöngyit ismét az “elekfoto társszerzője”-ként köszönthetjük.
Focizó gimnazista lányok 1972-ben Eleken. Magda Erzsébet, Sztancsik Katalin a középső sorban
Az eleki gimnazisták sportéletéról készült érdekes képekhez az alábbi magyarázatot fűzte Janecskó Gyöngyi:
A képeket Busa tanár úr fotózta 1972-ben, az eleki sportpályán. A
volt osztálytársaimra ismertem a focizó lányokban.
Magda Erzsi, Sztancsik Kati, Spiegel Gyöngyi.
Akkor mi már Gyulán laktunk, és nem tudom, hogy csak sima tornaóra
volt, vagy valami kupáért fociztak. Mintha az egyik képen házi
gyártású kupát látnék.
elekfoto 