Éppen elmúlt január 19., a magyarországi németek elhurcolásának és elüldözésének emléknapja. Ennek alkalmából 21-én, vasárnap az eleki kiűzetési emlékmű előtt immár hagyományosan megemlékezést tartott az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat és az Eleki Németek Egyesülete.
A megemlékezésről az Eleki Németek Egyesülete honlapján olvashatunk: Megemlékezés 2018
Az egykori szovjet lágerekről film is készült, melyben eleki vonatkozású részletek is láthatóak. Ezek megtekinthetőek a következő youtube-linkeken.
Wittmann György ( a család megkülönböztető neve “Kroavr” / őszhajú a sok Wittmann család miatt) a Neue Zeitung 2016/26-os számában mesélt gyermekkora megpróbáltatásairól. Eleken született (1937) mint a szülei is: Braun Katalin (1911) és Wittmann Márton (1902). Az 1992-ben megalakult Eleki Németek Egyesületének alapító tagja.
1945-ben a szüleit Ukrajnába, Krivoj Rogba hurcolták “malenkij robot”-ra, őt magát 1946-ban a nagyszülőkkel Németországba üldözték. Ott csaknem öt évig élt öt különböző településen – más és más rokonoknál, u.i. a beteg nagyszülők az idősek otthonába kerültek. A nélkülözést és az éhséget is megismerte.
Németországban, balról: Emenet Erzsébet (Wittmann György unokanővére) kisfiával, Wittmann György, valamint a Zeitler család, Wittmann György korábbi nevelői
1951-ben jött a hír, hogy Magyarországon életbe lépett egy rendelet a családegyesítésről. Hat évvel korábban kellett elválnia szüleitől – hétéves kisfiúként -, de most már nem akart visszamenni.
De hogyhogy nem jöttek utána a szülők?
“Erre az ő történetük ad magyarázatot”- kezdi Gyuri bácsi. “Édesanyám gyerekként tanyán élt a pusztán. Iskolába is csak néhány hónapig járhatott, írni-olvasni a bátyjától tanult. 16 évesen már egy jómódú eleki család háztartásában dolgozott, akik a munkájával nagyon meg voltak elégedve.
Édesapám Eleken a géplakatos szakmát tanulta ki, és a Kismalomban dolgozott a Kétegyházi úton, ezenkívül nyaranta a gazdag Mahler család cséplőgépénél is.
Így biztos megélhetésünk volt, még ha nem is taroztunk a tehetősek közé.
Az 1930-as években ugyanis sok munkanélküli volt Eleken, különösen a napszámosok voltak nehéz helyzetben; sokszor voltak kénytelenek Budapesten vagy Németországban munkát keresni.
1945 januárjáig boldog gyermekkorom volt, édesanyám a háztartást látta el, így vele lehettem.
1945-47-ig aztán Krivoj Rogban a mezőgazdaságban kellett dolgoznia édesanyámnak, vagy a minusz 30-40 C hidegben csatornát kellett ásnia.
Édesapám egy lakatosműhelybe került ugyanitt. A rossz körülmények miatt mindketten megbetegedtek, édesanyámat két év után egy betegtranszporttal hazaküldték.
Édesapám olyan rossz állapotban volt, hogy a hazautazásra se volt képes, mindketten azt gondolták, nem találkoznak többet az életben.
1947-ben tehát édesanyám visszaérkezett Elekre, ahol senki és semmi nem várt rá: szülei és fia Németországban, a házunkban idegenek. Ismerősöknél talált menedéket, míg a település vezetőségénél el tudta érni, hogy a házunkat visszakapja. Hogy milyen állapotban? Kiégve, lepusztulva, üresen. Az ablakok, a padló, a gerendák hiányoztak – elhasználták tüzelőnek a beköltözők.
Lassan, ismerősök segítségével erőre kapott, s képes volt az újrakezdésre.
Egy évvel később meglepetésssel fedezte fel a hazaérkezők névsorában a férje nevét. Meglepetése még nagyobb volt, amikor a férje megérkezve könnyedén leugrott vagonból.
Hogy minek volt köszönhető az állapotában bekövetkezett pozitív változás? A kézügyességének. Amikor ugyanis a tábori konyhába egy gépet kellett készíteni a zöldségek aprítására, ő jelentkezett. A konyhán kapott bőségesebb ellátás volt a feltétele a munka elvégzésének, és ez mentette meg az életét.
De 1948-as hazatérése után nem akart Németországba menekülni, hogy ott újra éhezzen. A szüleim egyébként is csak később tudták meg rokonaik németországi lakhelyét.
Ekkor édesanyám egy másik asszonnyal, akinek a lányai hasonló sorsot éltek meg, mint én, felkerekedett, de csak az osztrák határig jutottak. Azokat az embereket, akik korábban a határon átkísérték a szökni kívánókat, ekkor már a rendőrség figyelte, és nem mertek vállalkozni az útra. Még szerencse, hogy nem kerültek börtönbe, és újra hazajöhettek.
Édesapámat ismét alkalmazták a malomban, a szüleim számára így bizonyos mértékig normalizálódott az élet, már csak én hiányoztam.
1951-ben életbe lépett a rendelet a családegyesítésről, és ők is megtették a szükséges lépéseket, hogy hazakerüljek.
Ismét Eleken. Balról Wittmann György, mellette édesanyja,Wittmann Mártonné Braun Katalin, Reibel Mihály esperes-plébános és az édesapa, Wittmann Márton (Reibel Mihály az 1930-as években parlamenti képviselő volt, a 40-es években a Hűséggel a hazához mozgalom szervezője, az 50-es évek végén a börtönben megkínozták.)
S hogy én hogy éltem meg mindezt?
Az utolsó nagynéninél jól éreztem magam, tehát inkább maradtam volna Németországban, ahol ekkorra már a körülmények is jobbak voltak. De megérkeztek a szükséges papírok, a holmimat – még az otthonról hozott ágyneműt is!- összecsomagolták, s mennem kellett a heidelbergi vasútállomásra. Egy táblával a nyakamban – rajta a nevem és úticélom – utaztam egyedül Berlin szovjetek által megszállt zónájába. Itt várt rám egy ember, a csomagomat leadta a megőrzőbe, s elvitt egy gyűjtőtáborba. No, itt tarka népség élt.: a hajléktalanoktól a hontalanokig mindenféle ember. Itt szállást és ellátást kaptam, s néhány napig várnom kellett, amig találtak valakit, aki szintén Magyarországra tart. Ő kísért aztán Budapestre, de a kalauz is figyelt rám.
A szüleim tudták, hogy úton vagyok, csak az érkezés idópontja volt bizonytalan. Édeanyám néhány napig várt rám Budapesten, de aztán vissza kellett utaznia, végül a nagynéném jött elém, s másnap az ő segítségével utaztam tovább Elekre.
Erre az útra máig emlékszem! Mindenütt hatalmas képek Leninról, Sztálinról, Rákosiról – Németországban ilyesmit nem láttam – de hát 1951-t írtunk!
1951. január 18-án kora reggel “csigatempóban” érkeztem meg Elekre egy marhavagonból átalakított vonatban.
Édesapám büszkén mutatta be kollégáinak hazatért fiát, aki áprilisban14 éves lesz!, de rám még további megpróbáltatások vártak.
Különösen nagy nehézséget okozott a nyelv, u.i. alig tudtam magyarul.
1946 előtt a gyerekek Eleken egymás között németül, ill. az eleki bajor-frank nyelvjárásban beszéltek, a románok és a magyarok is tudták ezt a nyelvet.
Amikor 1943-ban Eleken az első osztályt elkezdtem, német iskola volt itt, ahol megtanultam írni, olvasni. Németországban ez nagy előny volt a számomra, kikerülve ugyanazon az évfolyamon tudtam folytatni a tanulmányaimat, ahol Eleken abbahagytam.
1951-ben Németországból magammal hoztam a félévi bizonyítványom. Még szerencse, mert év végén Eleken a tanárok csak ugyanezeket a jegyeket tudták adni. Itt ekkor már csak magyarul folyt az oktatás, amit én alig értettem.
De még ennél is rosszabb volt, hogy a gyerekek csúfoltak hiányos nyelvtudásomért, furcsa kiejtésemért.
Németországban kezdetben “magyar cigányok”-nak csúfoltak bennünket. És ki és mi voltam itthon? – Mester György tanár gyakran a védelmemre kelt, elmagyarázta a gyerekeknek a helyzetemet. Aztán megtanultam megvédeni magam – már jó fizikai erőben voltam.
“Szokatlan helyzetem” következménye volt az is, hogy sehova nem vettek fel ipari tanulónak, nem tanulhattam szakmát.
Az első “hivatalos “ munkahelyem az útkarbantartónál volt; a Kétegyházi úton az eperfákról kellett összeszednem a hernyókat.
Segédmunkásként dolgoztam aztán a mezőgazdaságban, később a téglagyárban. Itt olyan nehéz fizikai munkát végeztem, amit 16 évesen nem is lett volna szabad rámbízzanak. De jól megfizették, s nekünk édesanyámmal kellett a pénz, mert 1951 októberétől én lettem a családfenntartó, ekkor ugyanis meghalt édesapám.
1954-55 telén nyílt először lehetőségem, hogy szakmát tanuljak.
Szabó Imre ácsmester mellett lettem tanuló, és 20 éves voltam, amikor mint ács és asztalos megkaptam a mesterlevelem. Ezt a szakmát gyakoroltam egészen 1997-es nyugdíjba vonulásomig.
S hogy sajnálom-e, hogy 1951-ben nem maradtam Németországban?
Kezdetben talán sajnáltam, de amikor 1967-ben a feleségemmel Németországba utazhattunk rokonlátogatóba, visszajöttünk, pedig akkor még nem volt gyerekünk, akit itthon hagytunk volna.
S ma már midenem itt van: : a családom az unokákkal, a házam, a hazám…
Wittmann György és neje Ament Anna népviseletben, indulóban a svábbálra
Németországból a következő gyerekek tértek vissza Elekre:
G. Fabulya Éva “Viszik a németeket” (auf Deutsch “Die Deutschen werden weggebracht”) c. könyvének bemutatóját az eleki Reibel Mihály Kultúrház földszinti kis termében tartották március 17-én 17 órakor.
Mivel a vendéglátók és az esemény két főszereplője, G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás szerkesztő egyaránt alulbecsülte a lehetséges érdeklődők létszámát, menet közben még jócskán kellett székeket hozni a terembe, hogy a több mint ötven, Elekről és környékéről érkezett vendég számára elegendő helyet kínálhassanak.
A publikum egy része, balról a negyedik Finta Elekné Lujza néni, aki az egyik, a könyvben megszólaló személy.
Az első előadást a szerző tartotta azokról az eseményekről és okokról, amelyek a II. világháború után az elekiek számára az ukrajnai kényszermunkához vezettek. Utána Klemm Tamás, a könyv kiadója mesélt a könyv keletkezéséről, és eközben még olyan, a saját családjához tartozó személyeket is említett, akik ugyan a könyvben nem szerepelnek, de ott voltak az ukrajnai munkatáborokban, és élményeik személyes indíttatást jelentettek számára a könyv elkészítésében való együttműködésre. Olyan titkokat és érdekes tényeket is bemutatott a vendégeknek, amelyek részben nem olvashatók a könyvben.
A jelenlévők az első és a második előadás alapján is érdekes kérdéseket tettek fel, és élénk beszélgetés alakult ki. Régi történetek keltek új életre vagy más megvilágításba.
G. Fabulya Éva szerző és Klemm Tamás, kiadó és szerkesztő
Lehetőség volt a könyvek megvásárlására is, mellyel szívesen éltek is a vendégek.
A német kiadás a “Die Deutschen werden weggebracht” cím alatt elérhető a német nyelvű könyvkereskedelemben Európa-szerte.
Meghívó a “Viszik a németeket” író-olvasó találkozójára.
Helyszíne: Reibel Mihály Művelődési Központ, Elek, Kossuth utca 13.
Időpontja: 2017. március 17., 17 óra
A szerző, G. Fabulya Éva gyerekkorát Eleken töltötte, ide járt általános iskolába. Később családjával Békéscsabára költözött. Művelődésszervező és drámapedagógus lett, tagja az Országos Honismereti Egyesületnek. Több honismerettel, helytörténettel foglalkozó könyv szerzője. Az eleki kényszermunka-túlélők élményeit Nádor Mária javaslatára kezdte gyűjteni.
Az élménybeszámolók közül öt diktafonnal készített interjú, kettő pedig a résztvevők írásos élménybeszámolója. Utóbbiak közül kuriózum Kaupert Franciska naplója, amelyet szerzője a táborban, Ukrajnában írt.
Fabulya Éva: Viszik a németeket
A “Viszik a németeket” című könyvben az ukrajnai Krivoj Rog kényszermunka-táborainak eleki túlélői mesélnek az élményeikről… A szovjet hatóságok a háború végén összegyűjtöttek és jóvátételi munkára hurcoltak mindenkit, aki bűnbaknak számított, így a magyarországi németség jelentős részét is.
A szélsőséges körülmények és a nem megfelelő ellátás miatt sajnos sokan nem tértek vissza hazájukba.
A könyvünkben leírt hét történet az elbeszélők kitartásáról, reményéről, az élethez való makacs ragaszkodásáról szól.
Azt is megtudhatjuk, hogy a fiatalságukat mások bűneiért vezekelve a “málenkij roboton” töltő főszereplők hazatértük után miként folytatták életüket, találták meg helyüket a korabeli Magyarországon.
Tanulságos olvasmány mindazoknak, akit érdekel az 1945 utáni korszak történelme.
A Magyar Országgyűlés 88/2012. (XII. 12.) OGY határozatával, valamint az azt módosító 103/2013. (XII. 20.) OGY határozatával január 19-ét, az elűzetés 1946-os kezdeténekévfordulóját a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította.
Elekről 1945. január 11-én, 70 évvel ezelőtt indultak a vonatok Krivoj Rogba, városunkból összesen 983 német származású honfitársunkat hurcolták el kényszermunkára, ahonnan több mint százan már soha nem térhettek haza.
Az Eleki Németek Egyesülete és az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat tisztelettel meghívja Önt az emléknap alkalmából szervezett koszorúzásra és az azt követő szentmisére, melyet az elhurcoltakért ajánlunk fel.
A koszorúzás helye és ideje: Kiűzetési emlékmű, 2015. január 18. 09.30 óra
A szentmise helye és ideje: római-katolikus templom, 2015. január 18. 10.00 óra
Az Országgyűlés tavaly december 12-én január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította.
Ebből az alkalomból szombat délután fél 4-kor egy kis megemlékezést tartott az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat, illetve az Eleki Németek Egyesülete.
Koszorúz a polgármester úr és Pelle László iskolaigazgató
Az eleki polgárok körében megjelent Dr. Kovács József országgyűlési képviselő, Tolnai Péter, a Békés Megye Képviselő-testület Nemzeti és Etnikai Bizottságának elnöke, valamint Pluhár László polgármester úr is.
Az ünnepség Klemm Tamás beszédével kezdődött, majd a résztvevők koszorúkat helyeztek el az emlékműnél. Ezután négy órai kezdettel az emléknapnak ajánlott misét tartottak a templomban.
A miséhez az egyházi kórus szolgáltatta a zenei aláfestést Aradi Zsolt kántor-karnagy vezetésével és orgonajátékával.
Elek régen vasutas település volt, és lakói, amint korábbi cikkeinkből kiderül, szerették és megbecsülték vasútjukat. 1946-ban, idestova pontosan 66 éve, díszes ünnepséget tartottak az első magyarországi vasútvonal megnyitásának 100 éves évfordulója alkalmából. Utána még nem egészen huszonöt évig élvezhette Elek népe a vonatozást.
Palotás 1946-ban: Eleki lányok a vasút fennállásának 100. évfordulójának megünneplésére készülnek az eleki Polgári Iskola udvarán. Fotó: Császárné Sólyom Judit
Császárné Sólyom Judit küldte a két szép fotót az ünnepségen részt vevő akkori fiatalokról a következő tudnivalókkal:
A képek hátoldalán a következő olvasható: Elek, 1946. okt.16-án Díszpalotás: ‘csillagban’ a lányok: Engelhardt Juci, Szabó Rózsi, Bakos Klári, Mag Vali, Szarka Babi, Koller Erzsi, Csirmazin Eta, Győri Baba. ‘Vágóban’ a ‘fiúk’: Szolcsányi Erzsi, Miklós Piri, Kovácsovics Erzsi, Niedermayer Veronka, Brandt Rézi, Varga Kati, Rónai Klári, Wittmann Joli.
Palotás 1946-ban: Eleki lányok a vasút fennállásának 100. évfordulójának megünneplésére készülnek. A fiú ruhákban is lányok voltak. Fotó: Császárné Sólyom Judit.
A képek tulajdonosa szerint a fiú polgári udvarán készült a kép, amikor a vasút megalakulásának 100 éves évfordulóját ünnepelték. Az ünnepség a Kultúrházban volt, csak a fotózás volt az iskola udvarán. A táncot Klárika, Mester György akkor még csak menyasszonya tanította be a lányoknak. Hatalmas sikerük volt, hogy a fiú ruhákba is csinos lányok öltöztek. A Brandt Rézi udvarlója egy óriási virágkosarat küldetett a színpadra.
elekfoto 